2022.09.24.

A Kihelyezés 11. napja

Traumatizáltan könnyed szombat reggel…

Na… nem akarom túlpörögni, meg nagyobb jelentőséget tulajdonítani a dolognak,, de jöttem kicsit dühöngeni.

Ma reggeli ébredés nem volt zökkenőmentes, Juliska bepisilt. Erre már vannak terveink, hogy hogy oldjuk meg, mert tisztán látszik, hogy nem éjszaka történik, hanem reggel, miután már felébred. Nyugtázza, hogy rajta van a pelenka, és simán elengedi, nem megy ki wc-re. Még oldani kell ezt, mert nap közben is majdhogynem engedélyt kér, hogy kimehessen, pedig mi kezdettől fogva nagyon megdicsérjük mindkettőt, ha bármikor szólnak, hogy menni kell. Ez még valami régebbi dolog lehet, és/vagy nem oldódott még fel teljesen.

Aztán a másik rész, hogy Bernát szinte kiugrott az ágyból, hogy Ő azt tervezte, hogy elmegy lángosért, és mivel már Juliska fent van, elvinné magával. Az ötlet nagyon jó! Csak közben Jancsi is felébredt és a szokásos nyugis, tejcsis, félkómás, bambulós ébredés helyett egy energikus készülődésbe csöppent, és megijedt attól, hogy mennek. A sírás határán volt, szemein a teljes kétségbeesés látszódott. A kérdésre, hogy megy-e Bernáttal és Julissal, igennel válaszolt, de  látszott rajta, hogy egyik ötlet sem tetszik neki, fél menni, de kimaradni is. Nem tudtam, mennyi megy be abba az apró kis fejébe, de próbáltam Neki elmagyarázni, hogy minden oké, csak elmennek kajcsiért és jönnek vissza. Azonnal a barátkozás időszaka jutott eszembe, mikor Lilla és Kálmán, mint anya és apa, győzködte Őt, hogy nincs semmi baj, nem kell félni. Bár Ő még nagyon kicsi ahhoz, hogy több hét eseményét komplexen tudja átgondolni és összefüggéseket keressen, de érzései, emlékei, benyomásai vannak és ezek bizony időnként beindítanak érzelmi folyamatokat.

Végül rendben elindultak, engem kicsit a gondolataimban hagyva és ahogy rendeztem a lakást, végig gondoltam ezt az egészet, miért ijedt meg egyáltalán? Hiszen az autó buli, menni buli, a rengeteg élmény buli… Mi romlott el mégis, mit lehetett volna jobban csinálni. És oda jutottam, hogy dühös lettem Lilláékra. Most is leszögezem, mielőtt folytatnám a gondolatmenetet, hogy kedvelem, szeretem őket, és nagyon nagyon hálás vagyok nekik azért a sok szeretetért, amit a gyermekeink tőlük kaptak életük legelső időszakában. Ugyanakkor vétettek is nagy hibákat, amikkel a gyermekeink jelenét, - remélhetőleg a jövőjét nem – és a mi dolgunkat nehezítették meg.
Örökbefogadós csoportokban gyakran nyilatkoznak meg nevelőszülők, és sokszor elmondják, hogy Ők mit szoktak mondogatni a kicsiknek, mi az az infó, amit már kicsiként is mondanak, hogy majd a nagy találkozás, a családba kerülés minél zökkenőmentesebb legyen.
Nevelőszülőnek lenni a világ egyik legnehezebb feladata. Van is gyereked, meg nincs is, anya is vagy, de igazából nem vagy az, és nem lehetsz az, és szeretsz, tiszta szívből, és az első perctől kezdve tudod, hogy más részére neveled, más részére, más érdekében szereted azt a kisgyereket, és az első perctől tudod, hogy majd jönnek és elviszik és Te majd akkor belehalsz.
Hívő emberként tudom, hiszem, az identitásom része a megváltás ténye, és vele együtt az a tudat, hogy létezik az a szeretet, ami miatt meghalsz valakiért. A megváltásban ez a csoda. De mikor a megváltásról beszélünk, olyan távolinak tűnik, hogy valaki 2000 évvel ezelőtt meghalt értem, mert az olyan rég volt, meg ahhoz kell a hitem is, meg nem árt kicsit elmélyedni abban, hogy megértsük ennek az áldozatnak a hatalmasságát. De mikor egy nő, egy szimpla földi halandó asszony,, aki anya is, szóval átélte az anyaság csínját-bínját már párszor… egy ilyen kézzel fogható – a jó értelemben vett hétköznapi – ember képes egy vadidegen boldogságáért odaadni a szívének egy részét és olyankor szinte belehalni a fájdalomba, akkor ez az egész áldozat annyira nagyon közelivé és kézzelfoghatóvá válik.
És már nem is akarom megírni, miért lettem dühös…. mert soha nem fogom tudni meghálálni ezt Nekik. És mi az én mostani dühöm az Ő áldozatához képest?

Azért írom meg mégis, mert mi ma nehézségbe kerültünk és hátha majd olvassa olyan is, aki érintett ebben, és hátha segítség lesz neki.
Vannak erre szép mesék, megoldások, kerettörténetek, hogy miket lehet mondogatni a gyerekeknek, akiket majd örökbe fognak fogadni. Anya és apa Ők lesznek majd, az örökbefogadók. A nevelőszülő nem anya és nem apa. És kulcsfontosságú az, hogy tudja a gyerek, hogy van agy anyuka, egy apuka, aki az övé, akik majd eljönnek érte, mert nagyon szeretik és már várják, hogy találkozhassanak vele és majd hazaviszik és az lesz a családja, és az nagyon nagyon jó lesz. És amikor eljön ez a pillanat és megy a barátkozás, akkor átvezetjük, hogy na itt vannak, ők az anyu és apu, akik vártak rád, akiről már meséltem, és nagyon szeretnek. A törés így is meglesz, mert a gyerek ragaszkodott jó ideig a nevelőszülőhöz, akit akár mákosnúdlinak is nevezhetünk, mert a lényeg az, hogy a gyerek Tőle kapta eddig a szeretetet, gondoskodást, biztonságot és természetes, hogy ragaszkodik hozzá. De ha megtartjuk, hogy anya, apa jönni fognak, majd egyszer csak tényleg jönnek, akkor a szálak körbeérnek és a gyerek fejében itt a mese vége, hogy megvan anya és apa, egymásra találtunk. És akkor jöhet a következő mese. Szerintem fontos lenne az, hogy anya és apa van, létezik és majd jön. És ez azért lenne fontos, mert szerintem az anya és az apa léte, jelenléte ad egyfajta biztonságot. De ha a nevelőszülő is anya, meg majd jövök én, én is anya leszek, akkor miért ne lehetne harmadik, negyedik, sokadik anya? És nem is az anyák száma a lényeg, hanem az, hogy ebben mikor lesz megnyugvás? Mikor lesz az a pont, amikor már biztonságosan el meri hinni, hogy aki most van, az már végleges? Mert eddig is azt gondolta, - ha nem jól kommunikálták – hogy otthon van és biztonságban, aztán kiderült hogy nem. Mi számára a garancia arra, hogy az a helyzet, ami most van Neki, az már a végleges, az állandó, hogy innen nem lesz továbbmenés? Nem kell már félni attól, hogy valahova elmegyünk, valakit meglátogatunk, esetleg valaki más vigyáz rá?
Ki lesz AZ anya? És akkor még a szülőanyáról szót sem ejtettünk, mert ha a szó szoros értelemben vesszük, akkor meg Ő az anya… Hm… na hol egy pszichológus, vagy filozófus?

Szóval ha ez nincs meg, nincs egyenes, tiszta kommunikáció, csak kavarognak a fogalmak, azt sem tudjuk ki, anya és ki apa, és mi is először csak bácsi és néni vagyunk, majd Bernát és Bianka, majd végül apa és anya, mindezt úgy, hogy az apa és anya fogalmát már egyszer betöltötte 100%-osan valaki…  na ebből hámozd ki az igazságot, azt legyél okos két és fél évesen…. Muszáj kimondani ezeket a dolgokat a gyerek felé is, még akkor is, ha felét sem érti meg, mert ha nem nevezzük nevén az eseményeket, akkor soha nem tudjuk, mikor mi van, egyszer csak előjönnek az emlékek és ebből lesz az, hogy nem merünk elindulni lángosért sem, vagy helyből elutasítunk majd dolgokat, mert nem tudjuk, mi lesz ennek a vége. Itt nálunk is most felmerül bennem a kérdés, hogy a gyerekeink meddig lesznek vajon bizonytalanok elindulni valahova? Meddig nem akarnak majd új emberekkel ismerkedni, mert nem tudják, mi lesz a vége? Mi már mondogatjuk nekik, hogy egy család vagyunk. Mondogatjuk nekik, hogy apa, meg anya, és hogy itt van az otthon, itt van a haza.

Hirtelen nagy öröm, majd hirtelen nagy pofára esés…

Délelőtt Bernát – ahogy ígérte, - elment a városba intézkedni, és elvitte magával a gyerekeket is, így tudtam dolgozni. Ebéd kész, már épp meg is hűlt annyira, hogy ehető, jönnek haza, éhesek. Jancsi szalad az udvaron befelé, kiabálja: „Anyaaaa! Anyaaa! Anyaaaa!!” Meghallom, és tetszik, amit hallok, reménykedem abban, hogy tele vannak élményekkel, nem hiába, Magyarország egyik legszebb városában lakunk. Közben azon gondolkodom, Bernát mivel vette rá ekkora lelkesedésre, hisz itt még szerintem nem tartunk. Reggel, mikor a lángosos körből jöttek haza, akkor úgy jött be, hogy „Biankaaaa! Biankaaaaaa! Biankaaaa!” – na azt elhittem. Az a lelkesedés tényleg nekem szólt, ez meg gyanúús volt. Jancsi beront, „Anya!!, Anya!!” ott állok, elmegy mellettem…. rosszat sejtek. Benéz a szobába, konyha felé, majd széknek támaszkodva kérdi „hol van anya?” Bernát beér, Neki is mondja: „Anya nincs itt…” Igen, a sejtésem bejött. Anya még nem én vagyok, azt hitte, Lilla van itt…. Reflexből már néha mondja nekem is, hogy anya, de AZ ANYA még Lilla, és tudom, az is lesz egy darabig. Hosszú hónapok kellenek majd, mire az Ő szemében is én leszek AZ ANYA. Egyelőre örülök annak is, ha lelkesen a nevemet ordibálja és meséli miket látott, örülök, hogy lelkes, örülök, hogy nevet, hogy meslé, hogy csillog a szeme! Egyelőre legyen elég ennyi.

Hát… a mai nap erről szólt. Reggel kedvenc Sógornőmtől kaptam egy okossággyűjteményt, aminek nagyon örültem. A kísérő szöveg először meglepett, majd szíven ütött, majd meghatott: „Én is kaptam, továbbítom, mint anya az anyának” Mi van??? Az oké, hogy Ő anya. Bár Őt is fura volt megszokni, hogy anya, mikor megszületett az első gyermekük, de azóta így kettő gyerkőccel, hát jóhogy anya! Hogy a viharba ne lenne anya, ez a része oké. De, hogy ééééén???? Hm… Én, mint anya. … Hm… Ízlelgetem a dolgot. Párszor már Unokatesó is megemlítette ezt, hogy így anya, meg úgy anya, de akkor olyan hajtás volt körülöttem, jó volt, hogy megértettem a magyar beszédet. De most, egyedül voltam itthon, eljátszottam a gondolattal, hogy anyává válásom útján vagyok. A társadalom szemében szűk egy hónapon belül hivatalosan is anya leszek. A gyerekek szemében nemm tudom, mikor leszek anya, és azt sem, hogy agyban és a szívemben mikor. De az, hogy engem, anyának mondott valaki…. Atyaég…. anya vagyok… ültem az ágy szélén és úúúúúúúúúúgy elkezdtem bőgni, hogy olyatmég….

Még nem vagyok anya. Egy kajagyártó, pelenkacserélő, öltöztető, meseindító, éneklő-verselő-mesélő intelligens robot vagyok, aki alkalmas arra is, hogy a szabadidő is kellemesebben teljék. Ez vagyok még. Még nem anya. Én sem érzem még magam annak, de a fenti eset is azt mutatja, hogy a gyerekeknek sem vagyok az. Ettől függetlenül a robotlelkemnek nem esett jól az „anya nincs itt”, mert hát itt vagyok!! Hahó!! Nem látsz???
És persze tudom, ez is a folyamat része, nem esik jól, ez van, majd lesz jobb. Ésszel tudom, lelkileg meg elég rossz. Lehet, hogy már nagyon kevés százalékban kezdek robotból anyává lenni? Vagy csak az egóm játszik?

Mindazonáltal Juliska egyre jobban szeret. Harmadik napja nem vitatkozunk. Semmin. Megteszi, amire kérem, én megdícsérem, megköszönöm, látja, hogy őszintén örülök, és nyilván a társaságomat is jobban élvezi, mikor könnyed, vicces a hangulat, mint mikor szikrát szór a szemem. Elfogadja a segítségem, látom, hogy próbálkozik, pl kifordítani a rosszul levetett kardigánt. Látszik, hogy szeret velem lenni, és sokszor ölel, ami nagyon jól esik, még akkor is, ha neki sem vagyok még anya, hanem csak valaki, akit kezd megszeretni. (ezt a részt még délután írtam, vacsoránál úgy felbosszantott, hogy jajj…)

 

Bernát:

Ma reggeli ciki.

Elmentünk csavarogni, volt egy kis dolgom a városba,és gondoltam hadd kocsikázzanak a gyerekek is, addig Bianka „pihen” dolgozik, utol éri magát. Nem is volt semmi gond, amíg haza nem értünk, gondoltam, jó fej leszek, mondom a gyerekeknek, hogy kiabáljunk anyunak, hogy itt vagyunk, és mondjuk el, merre jártunk, Jancsi nagyon lelkesen szalad be. De mire beérek már azzal fogad, hogy „nic itt!” Hát öngól, Biankának meg bevittünk egy jobbost, de majd kiheveri. :(

Délután, míg a gyerekek aludtak, kicsit segítettem öcsémnek, egy kis alapozásban, de mihelyst felébredtek,egyből jöttem haza, és átvettem a gyerekezést.

 

Bianka

Örülök, hogy tudtam haladni a dolgaimmal, de hogy mikor fogom utolérni magam??? Na erre hadd ne válaszoljak.  

Az esténk jól telt megint, a szösszenetnyi vitánkat leszámitva Julissal, de egyébként meg olyan jó hallani, hogy Bernáttal milyen jól elvannak, hatalmasakat nevetnek! :) Jó lesz ez :)