2023.01.21. Egy kis bátorítás

Bernát

Rábeszélés örökbefogadásra…

Bianka

Ami nem rábeszélés…

Az elmúlt hétben három különböző vonalról jött érdeklődés felénk, hogy beszélhetnek-e velünk,  felvehetik-e velünk a kapcsolatot, megoszthatják-e a blogot, mert valaki az ismeretségi körükben örökbe szeretne fogadni.

És örömmel segítünk! Akinek a blogunk segít, annak megosztható a blog, de örömmel beszélgetünk személyesen is, ha valakinek az ad lendületet, vagy plusz információt.

Rábeszélni senkit nem akarunk örökbefogadásra. De azért írjuk ezt a bejegyzést, mert amikor mi ezt az egészet elkezdtük, még nagyon titkolóztunk, nem csak a meglepetés miatt, hanem azért is, mert kellemetlenül éreztem főleg én magamat ebben a helyzetben, ezért nem nagyon osztottam meg ezt a tervünket és az esetleges nehézségeinket ezzel kapcsolatban.
De amióta mi örökbefogadtunk, nyíltan beszélünk az egész témáról, nagyon sok mindent megtudtunk, és ettől persze nem lettünk mintaszülők, nem lettünk profi gyermeksuttogók, és nem lettünk pszichológusok sem, csak azt tudjuk, látjuk, hogy érkezett hozzánk két gyerkőc 4 hónapja, akik szemmel láthatóan nyíltak, boldogok, érdeklődők, és rengeteget fejlődtek ezidő alatt.
És amióta ezt a barátaink, ismerőseink megtudták, már több olyan beszélgetésünk volt, mikor kiderült, hogy náluk, vagy ismeretségi körülben is felmerült az örökbefogadás, de nem nagyon mernek belevágni, mert mindenfélét hallottak.

A mi blogunk pont azért íródik (sok más mellett), mert talán azzal, hogy ilyen módon beleláttok az életünkbe, sok tévhitet eloszlatunk és olyan kérdésekre válaszolunk, ami ott van, csak nem mer senki róla beszélni.

Bernát

Írásaink a rideg valóságot tükrözik, azzal a magyar mentalitással, hogy a jót, azt nem jegyezzük meg, az elillan. De a rosszat, azt hetek múlva is felemlegetjük, őrlődünk rajta.
Ezért próbáljuk gyorsan lejegyezni a jó dolgokat is. Most még úgy tűnik, hogy többet szenvedűnk, küzdünk, mint amennyi jót élünk meg, DE EZ NEM IGAZ ÍGY!

Bianka

Való igaz, a blogban az igazat írjuk és minden olyan eseményről beszámolunk, ami csúcspont, vagy mélypont, éppen azért, mert nem az a szándékunk, hogy a valóságot átfestegessük rózsaszín pillangós nyáltengerre.

Azt azért leszögezem, hogy:
- minden ember más,
- minden gyerek más,
- minden család más,
- minden helyzet és minden örökbefogadás más.

És akkor még ne beszéljünk apróságokról, amiken néha sokminden múlik, de akár lehet front, egy rosszabb ébredés, vagy, hogy épp megjön…
Szóval minden eset más. A mi blogunk a mi életünkről szól, a mi puttonyunk, Bernáté és az enyém, kombinálva a gyermekeink Jancsi és Juliska puttonyával, fűszerezve mindazzal, amit eddig a nevelőszüleiktől, Lillától és Károlytól kaptak.
Szóval ezek nem sablonok. És bizony, hogy vannak olyan örökbefogadások, ahol első pillanattól kezdve szerelem volt első látásra, és azóta is világbéke van. Van a miénknél még nehezebb helyzet, és van a miénk.

Én ezt nem rejtem véka alá, és a magam nevében beszélek, megszenvedtem ezt a négy hónapot és ebben több nehézség volt, mint öröm. De kitartottam, mert döntöttem. Amikor igent mondtam (hivatalosan 5, nem hivatalosan kb. 16264) alkalommal. Döntöttem, hogy gyereket akarok, és nekem ez a két gyerek kell! Én őket fogom szeretni sajátomként. Az elején kb 90%-ban az eszem döntött, és csak 10% volt a szívem, de tudatosan eldöntöttem és a 4 hónap alatt nagyon sokszor álltam fel újra és újra.
Kb, mint mikor a Mátrixban Neo és 200 db Smith ügynök küzd, és Neo akárhányszor földre kerül, mindig erőt vesz magán és újra kezdi a harcot. És Smith ügynök megkérdezi tőle, miért? Miért, Mr Anderson? Miért ilyen makacs? – Mert így döntöttem.

Bernát

Már máshol – „A kezdetek” című bejegyzésünkben - leírtuk, miért nem lehet, illetve, hogy nincs gyerekünk, mert azt, hogy mért nem, azt még senki nem tudta megmondani. Szóval nem volt gyerek, a lehetőségek elfogytak, álltunk a szakadék szélén és (Segítsen Obi-Wan Kenobi! Ön az utolsó reményem!) ugrottunk! (*1)
És ezen nincs sok agyalnivaló, hogy most kinek a gyereke, hogy most mit hoz magával, és egyéb buta, tudatlan kérdések ezrei… Nekünk is sok kérdésünk volt, és sok bizonytalanságunk.
Javaslat: menjetek el egy örökbe fogadói oktatásra! Ingyenes, két hétvége, de nagyon nagyon nagyon megéri! Ez felkészít és tisztáz szinte mindent. Nagyon javaslom!

Bianka

Csak egy gondolat a tanfolymhoz:
A tanfolyam első napjára úgy mentem, hogy kellemetlen volt az örökbefogadásról beszélnem. Szinte szégyeltem ezt az egészet. Egy alkalommal anyámra úgy ráripakodtam, mert egy nagyobb társaságban hozta fel az örökbefogadást, hogy akkor jól megbántottam, de én is sértve éreztem magam.… Teljesen kiakadtam, hogy ehhez senkinek semmi köze!! Én senkinek nem akarom ezt mondani! És akkor ezt komolyan így is éreztem, gondoltam.

A tanfolyam negyedik (utolsó) napjáról úgy mentem haza, hogy ott az utcán bárkinek elmondtam volna, hogy örökbe fogunk fogadni és ez JÓ!!!!

És nem agymosás volt ott, hanem tényleg megválaszoltak kérdéseket! Tényleg eloszlattak kételyeket! (Persze ez is volt, akinek nem volt olyan nagy fordulópont, nekem az volt)

Bernát

Mindenkinek más ez a helyzet, mi nem szívesen beszéltünk arról senkinek, hogy selejtnek, bénának éreztük magunkat, vagy az asszony miatt, vagy én miattam, és ez egy kényszer megoldás. De idővel rájöttünk, hogy ez nem szégyen! Az a gyerek nem tehet róla, hogy hova született, mi nem tehetünk róla, hogy nekünk nem lett gyerekünk, akkor ez kinek a szégyene? Ez egy érdek-család: a gyerekek kaptak két ordibálós szülőt, mi kaptunk két hisztis gyereket, és boldogan élünk amíg… És mi a gyerekeket választottuk, ők meg idővel minket!
És nyugi nem egy testi-szellemi fogyatékos, vak, sziámi ikerpárt fognak a nyakadba akasztani. (kivéve, ha Te nyitott vagy erre) és ráadásul nagyon sok visszalépési lehetőség van, szinte mindig megkérdik hogy Biztos? DE BIZTOS?? DE TUTI TUTITUTITUTITUTI???

Egyet jó tisztázni, TE VÁLASZTASZ!
Megadod a paramétereket, - legyen újszülött, fehérbőrű, doktárátussal és saját kocsival rendelkező, magas, sportos és még zsidó is. És a megadott paraméterek alapján keresnek neked gyerekeket, azon küzdenek, hogy minden passzoljon, köztetek. És akkor jön a telefon, és bemész és megnézed a papírokat, hogy igen, ez eddig jó, majd mutatnak egy képet, és azt mondod igen, nekem ez a gyerek  jó lesz, és te választod ki a gyereket! Jaj, vörös?, semmi gond, akkor keresünk másikat, jaj tíz ujja van?, oké, keresünk tizenegy ujjút! De te választasz!
És persze kortól függően megismerkedtek, játszotok közösen, és napok, hetek múlva már apának, meg anyának szólít, és a hivatalba megkérdik egy hónap közös élés után: AKKOR MEHET? AKARJÁK? MINDEN OKÉ?
Mi van???? Már együtt élünk, már majdnem család vagyunk, beindult a tejem, az asszony is izgatott, és akkor most kérdik, hogy kell-e az a gyerek?  Ezt a gyereket azzal hitegettem, hogy bár van valaki, aki szülte, meg van anya, aki eddig nevelte, de hogy mi vagyunk az igaziak (A Matteltől) és most dobjam vissza, hogy inkább egy szőke kisfiút kérek? De sajnos igen, ezt még akkor is meg teheted.

Bianka

Egyébként szerintem nem sajnos – mármint a lehetőség a nemet mondásra. Kellemetlen nagyon, az biztos. Kellemetlen, fájdalmas, és borzasztó nagy csalódás lehet minden szereplőnek, a nevelőszülőtől kezdve a gyereken át, a majdnem örökbefogadó szülőig, de még a TEGYESZ-es munkatársaknak is. De én azt mondom, hogy ha valami annyira nem megy, akkor inkább még akkor mondjanak nemet, minthogy minimum három ember életét teszik tönkre. Ez az egész örökbefogadás borzasztóan megterheli az embert érzelmileg, fizikailag, agyilag… és szerintem ezt nem mindenki bírja el és nem biztos, hogy minden kapcsolat elbírja. De közben is történhetnek a családban olyan váratlan helyzetek, amik miatt nemet kell mondani. És azt gondolom, inkább még ilyenkor mondjanak nemet, minthogy elteljen hosszabb idő és akkor kerüljön vissza a gyerek a rendszerbe.

A mi gyerekeinkre előttünk két pár mondott nemet. Az egyik pár még fénykép alapján mondta, hogy nem, a másik pár meg is látogatta őket, az volt a rápillantás, de „túl romák” voltak. Amit azért nem értünk egyébként, mert a fényképeken ugyanúgy néztek ki, csak élőben még cukibbak. És nem értjük, hogy miért kellett megnézni, ha már a fényképen is túl romák voltak. Nade mindegy is, mert én hiszek abban, hogy semmi sincs véletlenül, és a mi életünkbe pont ez a két gyerek kellett és ahhoz akkor annak a másik két párnak nemet kellett mondania.

Egy szó, mint száz, lehet nemet mondani. És persze az az alap, hogy az ember meggondolja a döntéseit, majd ha döntött, kitart a döntése mellett. De van, mikor rá kell jönni, hogy valami nem megy. Ezért kérdezik meg ennyiszer, hogy tuti biztos-e.

Bernát

A közös élet…

Sokat kell tanulni, sok a feladat, át kell építeni a házat, kidúrnak a szekrényből, az asztaltól, és még majdnem az ágyból is.
DE mikor odabújik hozzád, mert fél, megfogja a kezed, és csillogó szemmel néz rád… az mindenért kárpótol. Hogy van egy kis lény, aki elfogad és téged választ, és felrúgja az eddigi életét, eldobja anyát apját és téged akar. És végre a pofájába vághatod a sok baromnak, hogy igen, nekem is van már gyerekem!
És már úgy beszélsz, hogy a gyerekem, vagy gyerekeim, és ősanyának / ősapának érzed magad, és új erőt kap az életed, tudod, fogynod kell, mert hát ezzel a csöppséggel szaladni kell majd a játszón!
És átváltasz szülő-módra, először csak tudatosan, de aztán ez az egész átjár és beeszi magát az agyadba, a bőröd alá, a szívedbe, minden szivdobbanásodba, és elkezdesz szülőként gondolkozni, Más lesz a prioritás, máshogy mész a boltba, máshogy tervezed a hétvégét, és ami eddig nem zavart az most véresen komoly probléma lett, hisz gyereked van! Mást meg pont elengedsz, mert gyereked van! És igen gyereked van! Már itt is van, helyre állt az életed, persze vannak küzdések, fegyelmezések, törik pár dolog, összefirkálódik pár dolog, de ki nem szarja le? VAN GYEREKED! Alakul a jövőd, és tervezed a nyarat, meg az ünnepeket. Régi bunkó iszákos cimbik off, óvodai csoporttársak szülei az új barátok. És kb. ez az élet rendje.

Bianka

Én annyival összegezném, hogy ha felmerült már Nálatok az örökbefogadás, vagy akadozik a baba természetes érkezése és nem vetitek el az örökbefogadás gondolatát, akkor ne várjatok, induljatok el.
Az igazi várakozás onnantól indul, amikor megvan a határozat, de addig nagyon sok lépés van és nagyon sok idő telik el két lépés között, és még itt az elején is bármikor lehet azt mondani, hogy köszi, de ez még sem az én utam.

De van egy ismerkedés, papírok kitöltése a helyszínen, majd sok papír otthon, még időpontok, még beszélgetések, még több papír, és a tanfolyam két hétvégéje, ami már nem kötelező, de tényleg nagyon hasznos. Ez mind idő-idő-idő…. És egyszercsak megvan a határozat, és onnantól van a várakozás, ami a paraméterek függvényében lehet pár hónap, de akár több év is. Szóval nem érdemes az időt húzni.

Összegzésem:

Nekünk ez a négy hónap… huhh… hát basszus… életem egyik legnehezebb négy hónapja volt. Kemény, de tényleg megéri. Még soha nem tanultam ennyit magamról. Még soha nem elemeztem ennyit, mint ebben az időszakban. Még soha nem volt ennyire intenzív az érzelmi életem, mint most. Még soha nem volt, ami ennyire megérintette volna a szívemet, mint ez a két gyerek, akik az én gyermekeimmé váltak ez a négy hónap alatt. Még soha nem sírtam ennyit, - felét a boldogságtól, felét dühömben, vagy tehetetlenségemben, de még soha nem volt ilyen biztos, ilyen szilárd, a kapcsolatunk Bernáttal, mint most. Ez az egész sokkal több, sokkal jobb, sokkal nagyobb, mint ahogy bármikor is képzeltem.
És nehéz? Igen! Idegesítőek? Igen, sokszor! Mindenhogy nehéz. Agyilag, idegileg, lelkileg is. Sok idő, sok türelem, sok agyalás, még több türelem, aztán még több, és rengeteg pénz, nagyon sok lemondás, sok vita, kiakadás. De visszacsinálnám? Soha!
Minden hülyeség, nehézség ellenére, ha visszamehetnék bármelyik pontra most az időben, amikor még nemet mondhatok, akkor is igent mondanék! Mert ők már a mi gyerekeink! Mert velük, miattuk elkezdődött egy olyan utazás, ahol négy idegenből végül család válik, ahol személyesen átéljük a Kishercegbéli róka szelídítést. Hogy az elején még annak is örültünk, hogy a kezünket megfogták, most meg állandóan rajtunk lennének és alig lehet őket levakarni magunkról :D Hogy az elején azt sem tudtuk, hogy kerüljünk kontaktusba velük, most meg attól zeng a ház, hogy anyuciii, apuciii! Igent mondanék, mert csodálatos látni a lelki, szellemi fejlődésüket, (meg a miénket is) ahogy kinyílnak, és az elején még sok a nevelőszülőktől hozott dolog, de egyre több a miénk. A mi neveink, a mi szavaink, a mi gesztusaink, a mi mondókáink, a mi szokásaink. Csodálatos ez a folyamat, ahogy két idegen kisgyerek egyre közelebb merészkedik hozzánk, egyre közelebb enged magához és egyszercsak hirtelen mi vagyunk nekik a biztonság, a világ közepe és egyszer csak már nem Bernát és Bianka vagyunk, hanem anya és apa. Ez egy csodás folyamat, aminek még az elején vagyunk, de már megéri, és igen, most is igent mondanék :)

TEHÁT HAJRÁ!!!

*1: Egy ismerősöm erre mondta, hogy ha ott a szakadék, mit tehetsz mást? - Hidat építesz.!
És igazából én mindig a beleugrást írom de igazából kő keményen hidat építünk és megyünk tovább!