2023.04.22
Bianka
Ma mindenkinek elég mozgalmas napja volt, Bernátnak jóval
dolgosabb, de én sem unatkoztam.
Bernát 9-re dolgozni ment, kb délig tervezték a munkát, kb
úgy sikerült is mindent befejezni. Én meg elkezdtem az ebédet, betettem a
husikat sülni, a csontját meg levesnek, aztén összecuccoltam a gyerekeket és a
tacsit, és elszaladtunk a takarményboltba, venni a szárnyas hadosztálynak
kaját. A legkisebb szutyok (imádom, csak, így becézem :D ) számára én lettem
anya, ami vélhetően ezért is van, mert én voltam ma is bent legtöbbet, így én
voltam kéznél. Ő most egy kisebb gyömölcsös ládába került, mert annyira pici,
hogy simán kifér a libaketrecen :D meg aztán még reggel hűvösebb is volt az
idő, még nem mehetett ki, nehogy megfázzon. Szóval bent boldogítottuk egymást.
Majd betettem a széfbe = magas papír karton, leterítve egy
törölközővel, betéve a fürdőszobába a zuhanytálcára, zuhanykabin ajtó becsuk,
fürdőszoba ajtó becsuk. 100%-ig kutya- és macskabiztos.
Szóval elmentünk kajáért, majd hazaérve folytattam a főzést,
hogy a kölkök időben enni tudjanak. Közben, mikor volt pár percem, kivettem ezt
a kétlábonjáró sipákológépet a kosárból, aki a kezem melegétől kb fél perc
alatt aludt el. Már azon gondolkodtam, hogy mivel, hogyan kössem magamra, mert
szerintem egész nap tudna ott melegedni.
Ebéd után volt egy kis fennforgás, a kölkök már
megebédeltek, Bernát és a segédje, aki szinte már a fogadott fiunk :D
megérkeztek… és akkor Bernát feltette a nagy kérdést: az hintán mi az a sok
hungarocell szanaszét törve??? Kimentünk és kiderült, hogy egy szép nagy
hungarocell táblát, ami egyébként azt a célt szolgálta, hogy a még be nem tett
ajtó üvegjét védje, Jliska úgy gondolta, hogy megkérdezi magától, hogy
játszhatnak-e vele, és így aztán ripityára törték. Már feküdtek az ágyban,
mikor megfogtam mindkettő karját és kiinvitáltam őket az előkertbe, úgy ahogy
voltak, zokniban, majd összeszedettem velük az összes hungarocell darabot az
utolsó morzsáig.
Persze ésszel tudom, hogy gyerekek, és ráadásul én elég sokat voltam bent, mert
főzni nem nagyon tudok úgy, hogy kint vagyok… de idegesítő, rohadtul idegesítő,
hogy ilyeneket csinálnak. Bele sem gondolok, hogy lehetne rosszabb is…
Délután sokat voltunk kint, a fiúk ástak, meg mindenféle
hasznos dolgot csináltak, én meg a padon hintáztam, végre :)
Kivittem a legkisebb libát és a kardigánomba bújtatva aludt szinte egész
délután, szerintem brutál kimerítő volt neki ez az elveszettség érzés. Még azt
kell kideríteni – bár azt hiszem, mostanra meg is van a válasz, mert csend van –
hogy ugye ők csapatban vannak, és ha egy valaki elkeveredik, visít. És most
neki, mivel egyedül van, egész nap visítania kell. Hát mondhatom, hogy els
kézből tapasztaltam meg a kapcsolódó neveléseselőadáson hallottakat.
Egyfolytában ez járt sz eszemben.
Ott ugyanis azt mondták, hogy a frontális lebeny nincs
teljesen kialakulva a kisgyerekeknél. Az felel a racionális gondolkodásért, az
összefüggésekért, az ok-okozati párokért, és lehet, hogy egy gyereknek már
nyugodt esetben el tudod mondani, hogy pl most kimegyek a wc-re, és lehet, hogy
meg is érti, de amint eltűnik anya a látótárből mégis elkezd keservesen sírni.
Anya próbálja nyugtatni, hogy ne félj, itt vagyok, egy perc és megyek, de az
infó nem jut be, mert ez számára egy veszélyhelyzet, amikor a frontális lebeny
úgymond letilt, és onnantól nincs logikus gondolkodás, csak villog a vörös
lámpa, hogy veszély! veszély! veszély! Ilyenkor az egyetlen hatékony megoldás
az, hogy az ember odamegy és megérinti, szemkontaktust keres, és csak simán
jelen van.
És kb ugyanez volt a kislibával ma. AZ még viszonylag tartható volt, hogy ott
sürögtem-forogtam a konyhában, és Ő rám látott… de amikor kimentem a mosdóba….
hajjaj… volt ám szirénázás! Hiába mondtam, hogy ítt vagyok, hiába szóltam neki,
az már akkor nem volt elég. Ahogy megjelentem a konyhában, alábbhagyott a
visítás, de igazán csendben akkor volt, ha a kezembe vettem.
És azt akartam ”kutatni” hogy neki csak a valakihez tartozás kell, és az a
valaki mindegy ki, vagy tényleg személyesítenek és ragaszkodnak valakihez
jobban? Mert ha mindegy ki, akkor gyakorlatilag lehet az felnőtt, vagy gyerek,
sőt, alár liba is. Szóval ha eljututnk majd oda, hogy ki tudom tenni a
ketrecbe, akkor már nyert ügyem lesz. Addig meg pótmama leszek.
Ma egyébként ezt a hungarocelles dolgot kivéve minden oké
volt, békés napot zártunk egy rész Nils Holgersson-nal :)