2023.04.26.
Bianka
Na akkor nézzük, a holnapi programok közül mi ugrik, mit is
kell átszerveznem, lemondanom MÁR MEGINT???????????????
FASZOOOOOOOOOM!!!!!!!!!!!!!!!
Egyszerűen nem hiszem el. Mennyit is mentek? Talán egy
hetet. Juliska taknyos, köhög, egyre jobban, pedig kezeljük is, de nem javul a
helyzet.
Március óta vannak oviban, pár hét után kiderült, hogy egy
régi kutyasulis ismerősünk kislánya is ugyanabba a csoportba jár. Ma vett fel
az ovis csoportbéli anyukák chat csoportjába a messengeren, illetve az ovis
facebook csoportba…. Eddig fogalmam sem volt, hogy mikor van szülői, mikor mit
és kinek kell fizetni, csak csurrannak az infók, fél füllel kagylózok valamit
reggelente.
Az infók nem úgy jönnek, ahogy kellene, a kommunikáció sem annyira egyenes, ahogy azt elképzeltem.
Egyik nap érdekes beszélgetésem volt. Az oviban leállított a
gyermekjólétis óvónéni és nagyon kedves, segítőkész volt, ajánlotta, hogy ha
bármi gond, kérdés merülne fel, azonnal szóljak, segítenek. Megbeszéltünk pár
dolgot, majd mondta, hogy ezt jegyzőkönyvbe veszi majd, előtte alá kell írnom.
Kértem Tőle egy másolatot, amit péntek délután akart intézni, csak nálunk
pénteken volt a libás sztori, amikor tacsika offolt egy kislibát, és mi nagyon
el voltunk kenődve. És pont, mikor indultam a lányért, - ráadásul Juliska
egyedül volt aznap oviban – Bernáttal egy nagyon fontos része volt a beszélgetésnek.
Nem volt hosszú, de fontos volt. Én halál nyugalomban maradtam még pár percet,
hiszen a 4 órát céloztam be, de alapvetően 5-ig vannak, szóval ezerrel
beleférünk… 16:20 körül értem oda, láttam még két anyukát a gyerekkel kijönni,
nyugtáztam, hogy nincs vész. Beérek, az udvar üres, óvónéni kapkodja össze a
játékokat, Julis egyedül bóklászik mellette. Kérdeztem is, hogy Julis az
utolsó? Mondja az óvónéni, hogy hát most így jött ki, hogy mindenki hamarabb
jött. Mondta, hogy vigyük haza a pizsiket mosni… mi mentünk is, mint aki jól
végezte dolgát.
Majd hétfőn jön a gyermekjólétis óvónéni, meséli, hogy pénteken várt egy
kicsit, de ment a busza, így nem találkoztunk, de jól hallja? Pénteken
megcsúsztam kicsit?
Mi vaaaaan???? Néztem furán, ami kiülhetett az arcomra, mert egyből magyarázta,
hogy Julis volt az utolsó… Mondom neki, hogy alapvetően 4-re szoktam menni,
pénteken 20 körül értem oda. Még mondott pár gondolatot ehhez, amiből teljesen
azt vettem ki, hogy ez nem igazán jó, hogy utolsónak érek a gyerekekért.
Sajnálom, hogy akkor nem volt nagyobb lélekjelenlétem, utólag gondolkodva meg
kellett volna kérdeznem, hogy mihez képest csúsztam meg?
Amikor a gyerekek panaszkodtak, hogy még játszanának, akkor mondtam, hogy semmi
akadálya, akor megyek értük később. Semmit nem tudva irányoztam be a 4 órát és
akkor kérdeztem meg az egyik óvónőt, hogy meddig lehet a gyerekekért jönni? Az
óvónő azt felelte, hogy ők 5-ig itt vannak… Szóval az ovi elvileg 5-ig nyitva,
én pedig senkinek nem adtam írásban és nem foglaltuk szerződésbe, hogy én 4-re
mindig megyek. Viszont ha meg gond, hogy későbbig marad a gyerek, akkor meddig
tartott volna azt mondani, hogy 5-ig vagyunk, de 4 körül az összes gyereket
elviszik… vagy valami ilyesmit…
Na mindegy, érdekes a kommunikáció.
Szóval bekerültem a csoportba, megtudtam, hogy lesz
anyáknapja, hogy utána van egy kis nasi, hogy nem kell fehér felső és sötét
alsó, meg, hogy van csoportpénz. Ezen kívül lesz nyílt nap, meg családi nap… Aztán
benéztem a csoportba, ahol csaknem minden nap történik valami érdekesség,
amiről készülnek képek, és viszanézve pl a március 15-i képeket, minden
gyereken sapka, kabát, mindenki normálisan felöltöztetve, csak Jancsi az, akinek
a fején az égvilágon semmi nincs. Igaz, hogy volt sapkája, meg mindig kapucnis
pulcsikat adunk rá, hogy ha minden kötél szakad, legalább az kéznél legyen, és
a téli kabátján is van egy irdatlan nagy kapucni, de erre senki nem figyelt,
hogy egy kinti foglalkozáson legyen a fején valami. Én meg csodálkozom, hogy
lépten nyomn megfáznak. Így nem nehéz…
A csoportbéli kommunikáció egy fos, senki nem tud semmit, az
ovi bármit szervez, az alkalom előtt szinte mindig lemondják és átteszik másik
napra.
Ma szerda van, pénteken lett volna fényképezés, amiről nekem senki nem szólt, pedig
elvileg tegnapig kellett leadni az egyéni képekre való igényt, viszont az egész
csúszik, mivel olyan sok gyerek beteg, hogy nincs értelme fotózni. Az oviban
van, aki taknyos, van, aki csak tele pofával köhög mindenkire, van, aki skarlátos,
de van, aki hány is… Szép kilátások. Ha így halad, nem nagyon kell kisírnom a
szemem anyáknapja alkalmából, mert nem fognak akkor sem menni…
Egyszerűen csak állok és nézek, hogy mi a picsa van…
Bernát ment ma értük, hazaérve nagy csomagot hoz Juliska…
bepisilt… Hazaadták a ruháit, ágyneműt, derékaljat…. Erre már nem is mondtam
semmit.
Az érzéseim jelen pillanatban: szomorúság, reménytelenség,
beletörödés, flegmaság.
Julis első ellenkezésére, csak odahívtam és megmondtam neki
nagyon szépen, nagyon kedvesen, hogy ez az ellenkezés most nem pálya, és ha nem
akar olyan rossz hagulatot, mint tegnap, akkor legyen kicsit együttműködőbb,
mert épp elég volt mára már ennyi dolog, nem akarok még veszekedni is.
Pedig egyébként a mai napunkban sok jó dolog volt, igaz,
mind Bernáthoz kötődik, de azok nagyon jók voltak. Voltunk virágosnál,
tervezgettünk, beszélgettünk, nézelődtünk, aztán voltunk másik virágosnál, majd
ettünk hambit, aztán kávé a padon, és akkor is beszélgettünk… a gyerekekről is.
Bernát
Ma én mentem az oviba a gyerekekért, egyrész azért, mert így
Bianka egy szöszenetnyivel többet tud dolgozni, másrészt vennem kellett pár
dolgot még a festékboltban. Ugyanis a végső-szerű símításokat végzem, mármint
vakolom. A berakott ablakokat, ajtókat vakolom körbe, meg befejezem a kéményt
is. És ugye harmadrészt végre nem estig dolgozom, és így egy kicsit többet lehetek
a gyerekekkel. Ma sokat pakoltam, előkészültem a holnapi munkához, jól haladtam,
de nem vagyok boldog. Jancsi töbször is hívot focizni, de nekem muszáj volt ma
összepakolni, mert másként holnap se leszek kész a munkával, pedig a vendégek
jönni fognak.
Sokat gondolkodok ezen a gyerek nevelésen, sokat is
beszélgetünk Biankával, aki rendszeresen néz különböző szakikat, hogy hogyan
kéne ezt csinálni. Nagyon érdekes, hogy még Biankának a gyerekek teljes
elfogadásával van gondja, az az, hogy bejöttek az életünkbe, és, hogy mindenütt
ott vannak a holmijaik, és bármit, amit lerakunk, azt tuti, hogy ők megpiszkálják,
elrontják, vagy elhagyják. Nekem viszont ezzel nincs bajom, néha nevelési
célzattal, kicsit hagosabban rájuk szólok, hogy cipőket, vagy papucsokat elrakni,
a kabátnak hol a helye, és hogy csukd már be azt a k. ajtót!
És ami az én gondom, az hogy felbasznak egy pillanat alatt!
Csinál valami baromságot és nagyon vigyázni kell, hogy ne törjem ketté és ne rúgjam
bele a napba, Lehet túl sokat Mortáloztam annó.
A lényeg, hogy hirtelen ideges leszek, kiabálok velük, és elzavarom őket, hogy
soha többet nem kapnak csokit! Aztán persze öt perc és lenyugszom, és már
vinném is nekik a csokit…
Bianka
Igen, a gyerekek térfoglalása sokkolt minket. Engem
szerintem jobban. Talán én nagyobb békében voltam a régi életünkkel. Nem tudom.
Minden esetre nekem nagyon hirtelen volt az, hogy elárasztottak minket a
gyerekek és a dolgaik, ami egyébként tök normális, mármint, hogy teret kapnak,
hiszen itt laknak velünk, viszont a kiakadásom is normális, mert nálunk ez
hirtelen történt. Ezt rendbe kell tenni, fel kell dolgozni, tudomásul kell
venni pár dolgot.
A pszichológussal beszéltük az előző alkalommal, hogy a
gyereknevelés nem egy vattacukor illatú, csillámpónisfelhős, szivárványos
valami, hanem egy kőkemény, sokszor idegesítő, izé, amiről ha mindenki tudna
előre, akkor kihalna az emberiség, mert ez tök szívás elég sok évig.
Bernáttal ma beszélgettünk, felmerült a kérdés, hogy
visszacsinálnánk-e? Egyértelműen nem.
Nem tehetnénk meg a gyerekekkel sem, meg egyébként is nem.
De ha úgy csinálhatnánk vissza, hogy semmi emlék, semmi visszamaradás nem
lenne? És arra is azt mondtuk, hogy nem. És határozottan nem, mert itt már
nagyrészt az a szívás megy, ami egy ekkora gyerekkel egyébként is megy. Itt már
szerintem egyre kevesebb az a rész, amit az örökbefogadás valamely téyezője
miatt szívunk. Biztos benne van még, a trauma, biztos benne van még, amit a
pszichológus mondott, hogy 2-3 évig tesztelnek, hogy biztos-e a helyük,
szeretjük-e őket annyira, hogy maradhatnak? És biztos benne van ezekben még
Lilláék hibái is. De nagyrészt már az van benne, hogy két egészséges
kisgyerekről beszélünk, akik sokszor csak szimplán idegesítenek, de ugyanez
meglenne a vérszerintivel is.
Na és akkor mikor ezt így levezettük, Bernát elkezdte mondani, hogy igazából Ő
pont ezt akarta, hogy majd legyen egy égedelem rossz gyereke, aki minden
rosszban benne van… Ránéztem és megcsapkodtam a válát, hogy akkor???? Mit vagy
oda? Megkaptad! Miattad van ez az egész, Te ááállat!
Én azzal fejeztem akkor be a beszélgetést, hogy szerintem
kellene időt, pénzt, energiát szánni arra, hogy tanuljunk gyerekül… Tudjunk meg
általánosan többet róluk, a céljaikat a motivációjukat, sokmindent, amivel
könnyebben megérthetjük és elfogadhatjuk őket, meg a dolgaikat. Mert felnőtt
fejjel sokszor ezek agyament baromságoknak tűnnek, de nekik fontosak és ez a
lényeg. És még úgy is, hogy tegnap fullra kiakasztottak, még úgy is azt mondom,
hogy elfogadom, tudmásul veszem, megértem, hogy a gyerekek alapvetően jók. Törekszenek
a jóra, nem akarnak rosszak lenni, nem akarnak idegesíteni. Csak szimplán
vannak és teszik a dolgukat.
Na megyek, mert sok az aludnivalóm… és holnap nehéz napom lesz a köhögő,
szörcsögő, taknyos Julissal.
Bernátka
Emlékszem!!! Egy ismerős mesélte, hogy a gyerek esténként sír, bekakil,
hisztis, velük akar aludni. És én csak vigyorogva bólogattam az ő fájdalmára,
küzdelmére, hogy nem tudsz olyat mondani, amit ne viselnék el, csak legyen
gyerekem!!! Emlékszem!!!
Kettősség van bennem, szenvedünk a két gyerek miatt, mondhatni, hogy feldúlták
a szép kis nyugis életünket, és az a jövőképünk, hogy ez még hosszú évekig így
lesz. De nem csinálnám vissza, ezt akartam, és ha valaki beledöglik is, akkor
is jó lesz, és boldogok leszünk!
Minden nap van valami, ami miatt sírva fakadnánk és ordítanánk, toporzékólnánk!
És megyek a boltba és nézek már valami nápolyit, vagy kekszecskét a reggeli
kávéjuk mellé, amit rabszolgaként behozhatok nekik reggel.
De ez a hülye Bianka se külömb! Megyünk a boltba, és meglát egy kis kosárkát és
már markolássza, pedig akinek venni akarja, két perce szart a fejére és kente
szét(mármint képletesen).
Szerintem lassan megtörünk már végre, és nem fog érdekelni, hogy mi baj történt,
csak hogy vérzik-e valaki? Lassan már a sok rossz közül csak arra eszmélünk,
hogy néhanap valami jó is történik. Boldogan fogunk kávézni egy bokor kaktusz
mellett, hogy a szép kertből legalább ez meg maradt. A kicsinek is kell örűlni!
:) Most megyek és felvágom az ereimet egy életlen késsel, hogy tovább tartson!
(nyugi csak viccelek, éleskést keresek!)
(nyugi, már a helyén fekszik, mindenki megvan, él, jól van :D – Bianka)