2023.06.17.

 

Bianka

Bár a blogunk a gyerekekről és a velük való kapcsolatunkról szól, a kutyánk elvesztése kapcsán most rendhagyó módon írok egy bejegyzést csak Róla, mert most még élénken bennem vannak az emlékek, de tudom, hogy az évek majd elhmályosítják őket. Keveredik majd, hogy melyik kutya mit csinált, ki hogyan érkezett hozzánk, de ha leírom, talán jobban megmarad.

Akkor még csak  egy kutyánk volt, Sierra. Ő az enyém. Bernát már emlegette, hogy Neki is kellene kutya, így névnapjára megszerveztem egy kutyavásárlást. Nekem akkor még nem volt fontos sem a vérvonal, sem az egészségügyi szűrések, sem a törzskönyv, csak az, hogy lehetőség szerint azért fajtatiszta jellegek hozza, és nelegyen túl drága. Egy apróhirdetés útján jutottunk el a közeli város szélére, ahol még épp nem a putrisoron egy cigány srác fogadott minket. Kihozta az apró kiskutyát, akit látván szinte elborzadtam, mert egyáltalán nem emlékeztetett németjuhászra.
Ha németjuhász kiskutyára gondolunk, jó húsban lévő, nagy praclis szőrgombócok jelennek meg a szemünk előtt… Ő pedig sem nem volt szőrgombóc, sem nem volt jó húsban, és még nagy praclija sem volt. Nem választhattunk, mert csak Ő volt. A srác a fedeztetésért kapta és a barmok teljesen agyatlan módon 6 hetesen elválasztották, hogy a srác biztos megkapja ezt a kis kant.
Teljesen melankólikus volt a kiskutya, a figyemét semmivel nem lehetett felkelteni, mint akit leszedáltak. A srác mondta, hogy na várjunk, majd mindjárt. És azzal beviharzott, majd megjelent egy tányérral benne tej. Letette a kutyát a földre, aki a kaját megérezve, mintha bekapcsolták volna, őrült sebességgel kezdett ZABÁLNI. Jól van, mondom, legalább valami életjelet mutat…. Őszintén, nekem nem sok bizodalmam volt benne, inkább néztem egy kis szutyok keveréknek, mint németjuhásznak. Bernátot háromszor is megkérdeztem, hogy biztos jó lesz? Tuti őt vigyük? Tuti tuti? Kereshetünk mást, van még másik kiskutya, tuti jó lesz? Bernát váltig állította, hogy jó lesz, jó lesz. Oké, hazahoztuk. Sógorom lett a keresztapa, az Ő ötlete volt a Rico név.

Hazaérve körbenézett a kertben, első alkalommal már olyan peckesen állt, hogy tudta, Ő lesz a kert királya. Másnap dokihoz vittük, mert természetesen sem kiskönyve, sem chip-je, sem oltásai nem voltak még, elvileg féreghajtása volt, de a doki azt mondta, hogy amilyen gömbölyű, irreálisan nagy pók hasa van, Ő azért ad egy kis féreghajtót, és majd ne lepődjünk meg….

Még aznap este rakott egy nagy adagot a konyhakőre…. Amit meglátva Bernát megkérdezte: Te adtál spagettit a kutyának???? Hát erre néztem jó napot, mert egyrészt miért adtam volna spagettit? Meg ha adok is, arra hogy kérdez rá Bernát már a végeredményt látva, hiszen ugyebár megemészti a kutya…. Odanézve ledöbbentem… Hosszú, - tényleg spagettiszerű – férgek tömkelege volt a kakijában. A hasa a felére apadt és elkezdtett lelkesen, felszabadultan szaladgálni a konyhában, étkezőben, annyira megkönnyebbült.

A következő állomásunk az etetés volt, ugyanis a kis picurka ettől a rengeteg féregtől, meg a szocializáció hiányától olyan vérmesen zabáált és védte a kajáját, hogy a pár hetes kutya láttán is azt vizualizáltam, hogy ez azért hosszú távon nem lesz jó, hogy a kajájához közelítve morog és odakap a kezünkhöz. Ezért bármennyire is szörnyen hangzik, egy etetés alkalmával megbeszéltem vele, hogy ki eszik először… hogy először én, és csak utána ő. Sikeres volt ez az alkalom, és onnantól kezdve velünk ezt soha többet nem csinálta. De minndenki mástól nagyon védte a kajáját még elég sokáig. Évekbe telt, mire megszokta, megértette, hogy van elég kaja, nem kell mindenkit megharapni.

Eleinte fekete, göndör szőre volt, és lógtak a fülei. Nagyon nem volt németjuhászos jellege. Aztán ahogy nálunk elkezdett gyarapodni és az akkor még nagyon fiatal szuka kutyánk pótanyjaként a szárnyai alá vette, úgy egyre kiegyensúlyozottabb lett, és egyre rémetjuhászosabb, bár a göndör, fekete szőre még mindig ott volt mindenhol.
Minden rosszban benne volt, kiásott dolgokat, kiszedett dolgokat a földből, mindent megrágott, amit csak lehet, papucsomról a díszt, cpő szélét, ajtó sarkát, mely utóbbit erős piros paprikával kentünk be, hogy elvegyük a kedvét az ajtó rágástól a kis „göndör g*ci”-nek, - ahogy Bernát akkoriben nevezte.

Növendék kutyaként egyszercsak elkezdte emelni az egyik fülét, van is fényépünk, ahogy csodaszépen figyel és a fél füe már áll. Aztán nem sok időre rá a másik fülét is felállította, de mindvégig megmaradt egy pici kajlaság a füleiben… úgy balra tartott mindkettő :D

Volt egy vicces alkalom… elmentünk hátra a tóhoz sétálni, ahová egy kisebb töltésnyi magaslatra kellett felmenni, majd le. A töltés mellett árok…. Természetesen a kis kajlánk úgy ahogy volt, bezúgott az árokba, eltűnt a susnyásban. Vizesen, gazosan, szutykosan került elő, és a legnagyobb szenvedése amiatt volt, hogy a ragadós galaj apró gömbalakú magjai sűrűn beborították a testét. A vizes bundáról nem tudtuk simán lesöpörni, egyenként kellett a körmünkkel levakarászni a többezer magot, amit ott a tóparton, mindannyiunk érdekében ráhagytunk…. Nagyon szenvedett tőle, és bár sajnáltam, irtó vicces vlt, ahogy pár lépésenként elvetődött a fűben és tolta magát a földön, hogy megszabaduljon a kellemetlen érzéstől :D

Mondjuk úgy, hogy ha Ő lett volna az első kutyánk, akkor biztos nem lett volna még egy németjuhászunk. Amennyire kezelhető, együttműködő, konfliktuskerülő lett a szuka kutyánk, annyira lett Rico egy bunkó, kötözködős, mindenkibe beleálló, morgó tahó. Mondanám, hogy tükörmódszer, ugye…. de Bernát nem ilyen bunkó :D Ennyire legalábbis nem.
A kutyasuliban mindenkire morgott. Minden kannak nekiment, mindenkibe beleállt. Számára egy ismerkedés soha nem a szimatolással kezdődött, hanem azzal, hogy álló farokkal, peckesen közeledett, eleve kötözködött, aminek szinte mindig összemorranás lett a vége. Soha nem tudta, hol a határ, és azt sem tudta, hogy ki mekkora. Nálánál étszer akkora kutyának ment neki, aki csodaszépen leállította, de aztán újra nekiment, majd újra, és újra. Pedig mindig a földre került, mindig leszorították, de neki ez nem volt elég. Viccesen szólva kicsit fogyatékosan viselkedett :D
A kutyasuliban minket is bevédett, hiszen nálunk volt a kaja. Ült mellettünk és két méteres privát területet tartott körülöttünk, nehogy valaki egyen a kajájából. Az órák elején csak ment körbe és mindenkire morgott, kivétel nélkül. Az egyik oktató mindig viccesen megjegyezte, hogy Rico megint kávédarálót reggelizett :D

Nagyon büszke voltam rájuk, mikor Bernáttal levizsgáztak és megcsinálták az alapfokú engedelmes vizsgát.

Riki nagyon gyorsan tanult, de nem szeretett tanulni. Míg Sierra az össes fajta tanítási formát szereti, évezi a mai napig, addig Riconak egy kínszenvedés volt mindig mindegyik. Bár mindig nagyon kajás volt, ha nem volt kedve tanuli, semmivel nem lehetett motiválni. Először azt gondoltam, totál hülye. Nem értettem, hogy miért nem akarja megcsinálni a dolgokat? Ennyire lassan tanul? Ennyire nem érdekli semmi? Mígnem egyszer rájöttem, hogy pont ellenkezőleg. Brutál gyorsan tanul és egyszerűen egy idő után nem köti le, nem érdekli az egész.

Volt egy érintőpálcás klikkerem. Hasonlóképpen kihúzható, mint a rádió antennája és egy bogyó van a végén. Először azt kell megtanítani a kutyával, hogy az orrával érintse meg a bogyót. Ez még könnyen megy, mert rendszerint a mozgó dolgok érdeklik a kutyákat. Majd egy parancsszót rendelünk hozzá, és végül teszteljük, hogy minden folyamat megvan-e. Nálunk az érint volt a parancsszó, és úgy teszteltem, hogy a kutya feje mellé tette, a pálca bogyóját, hogyegy kicsit oldalra ki kelljen mozdulnia.
Mondtam neki, hogy „érint”. Az orrával megérintette. Szupeer! Ügyes vagy! Ismét mondtam, Érint! Megint megtette. Szupeer! Ügyes vagy! Harmadjára is mondtam, Érint! … És semmi… mondom újra: Érint! … semmi…. Rico, Érint! … semmi…. mondom neki, Rikike…. érint… erre a szemembe nézett, és úgy, hogy a szemkontaktust nem törte meg, lassan közelítette az orrát az érintőpálca bogyójához, majd egy nagyon lehelletnyire megérintette a bogyót. Mintha csak azt mondta volna, jól van bammeg, itt van, megérintettem, nem vagyok hülye, csak már unom… Itt jöttem rá, hogy teljesen máshogy gondolkodik, mint Sierra kutyám.
Rici akart jó kutya lenni, szinte mindig együttműködött, szót fogadott, de nem nagyon akart a kedvünkben járni.

Egyszer elvesztek….

Késő este értem haza, hulla fáradtan. Beálltam a kocsival az udvarra és a kaput úgy ahogy volt, tárva nyitva hagytam. Hajnalban még hallottam kutyaugatást, de reggel az ütő megállt bennem, mikor Bernát megkérdezte, hogy Cicám, a kaput nem akartad becsukni???
Baaaadzmeg a kutyák! Azonnal indultam. Reggel 7-kor leengedett kocsiablakkal kurjongattam mindenfelé, de nem találtam meg őket. Kiposztoltam ezer  helyre, de egész nap semmi… Egész nap kerestem őket. Majd késő délután mentünk Bernáttal még egy kört és akkor mondta, hogy ugyan, nézzünk már el a forgalmas út másik oldalára is…. Hát láss csodát, ott voltak. Először Sierra nem ismert meg. Végül Rikit kezdtem hívni úgy, ahogy a kutyasuliban tanultuk. És Ő odajött. Nagyon boldog volt. Sierrát nagyon megterhelte a dolog, de Riki egész jól vette ezt a kört, hogy megsétáltatták magukat. 100-ig számoltam a kullancsokat, amiket az egyikük szőre közül kiszedtem. Még most is kiráz a hideg tőle.
A két kutyát úgy összehozta ez a közös élmény, hogy egész addig elvoltak mindig egymással, de ez a kaland után pl a kutyasuliban ha az egyik kontatált valakivel, a másik azonnal ott termet és csapatot alkotva intéztek mindent.

Rico nem volt egyszerű eset. Rendkívül érzékeny lelke volt, nagyon gyorsan tanult és csak egyszer lehetett átverni. Ha seb volt valakin, vagy csak egyszerűen kutya társaságba keveredtünk, milliméterről milliméterre szaglászott át mindent. Ha olyan sebem volt, ami már beszáradt, és nem féltem a fertőzéstől, hagytam, hogy gyógyítson. Nagyon nagyon óvatosan kezdte nyalni a sebet. Elsőre szinte csak odaérintette a nyelvét. z is a kis érzékenységére vall.
De a többi állatunkkal kapcsolatban is mindig doktorkodott.Elment mellette, akor megszaglászta mindenhol. Fejét orrát fülét, száját, tappancsait, fenekét… és ha végzett fújt egy nagyobbat az orrával és ment tovább. Imádtam, hogy ilyen kis gondoskodó.

Nem szeretett tanulni. Nagyon kajaközpontú volt, szerintem soha nem értette, hogy minek a falatok közé az a sok hülyeség, miért nem lehet csak simán odaadnom neki azt a marék kaját.
A formálás – ami a tanítások közül az, amelyik olyan, mint egy hideg-meleg játék, nem mondom, nem mutatom meg a kutyának, mit szeretnék, Ő kezdi el felajánlani mozdulatokat és én mindig arra erősítek rá, ami legközelebb áll ahhoz, amit szeretnék. Sierra profi ebben. Áll, nézi a szemem, közben folyamatosan csekkol a kezemre, a klikkerre, hogy mikor nyomom, közben teszegeti a lábát ide-oda. Riki meg tiszta ideg lett, befagyott teljesen, nem az a formálós fajta.

Mi szerettük Őt, úgy, ahogy volt, elfogadtuk minden kis furaságával, ahogy néha hívtuk és bunkó módon ne jött oda, de aztán meg volt, mikor minden kérés nélkül betelepedett a lábamhoz, nekem háttal, hogy akkor simogathatom :D
Amikor bent a szobában voltunk, néha jött, morgott, megugatott minket, elmagyarézta nekünk a dolgokat :D Aztán volt, hogy odaseggelt hozzánk és ahogy az oldalát megmarkolásztam, elkezdett hörögni, morogni, majd eldobta magát és akkor kellett vakarászni a naaaagy hasát :D

Az ugatásábóltudtam, hogy autó jön, vagy a szomszéd ért haza, vagy a postás fog hozzánk érkezni pár perc múlva. Aztán jött mindig hozzám és én kérdeztem tőle, hogy akkor rendben vagy? Elzavartad? Megvédted a hazát? Nagyon ügyes vagy! Majd egy nagy morranással kiszusszant és a földre vetette magát, mint aki aznapra le is tette a műszakot.

Minden egyes nap, amikor megvacsorázott, utána kiszaladt és ugatni kezdett. Bernáttal ilyenkor mindig szinkronizáltuk: Én már vacsoráztam!! Megettem!!

Álmában mindig szaladt valahova, vagy ásott. Ezt a lábai mozgásából tudtam, hogy épp a postást űzi, mert akkkor a kerítéshez is feltámaszkodott, vagy csak ás, mert ilyenkor csak a ells lábai mozogtak.

Nagyon hiányzik.
Ha eszmbe jut az utolsó fél óránk, könny szalad a szemembe. Meg amikor Sierra bejön a kutyaajtón az ajtó nyílik, majd ahogy a kutya belép teljesen, az ajtó csapódik vissza, ki-be-ki-be, egyre kisebbeket. Korábban a lépteikről tudtuk utána, hogy melyik jött be. És most, mikor csapódik az ajtó, még eszembe jut, vajon melyik jött? De aztán rádöbbenek, hogy ez már nem kérdés… Na ilyenkor is jön a könny. De összességében meg fura, mert béke van bennem.
Korábban, mikor azt az egymás szemébe nézős dolgot csináltuk, egyszer-egyszer megfordult a fejemben, hogy ha majd egyszer soká, úgy jönne ki, hogy beteg lesz és el kell altatni, talán ez lenne a legjobb majd akkor is. Nem gondoltam, hogy tényleg ez lesz, de utólag is azt gondolom, hogy ha mindenképp mennie kellett, akkor ez volt a legszebb, legbensőségesebb módja ennek és örülök, hogy ezt megtehettem.

Nem ígérem, hogy nem kerül még majd szóba, de azt hiszem, én így le tudom zárni. Sok emlék van még, de egy morzsányi szösszenetek ez mindenképp jó lesz.