2023.11.12.
Bianka
A mai nap nem volt életem legjobb napja. Bernát dolgozni
ment a barátjához, én maradtam a gyerekekkel, ami nem jó kombináció, mikor
egyébként nekem is muszáj dolgoznom. A nap egyébként nem indult rosszul,
megreggeliztünk, majd mindenki indult a dolgára, a gyerekek is kezdtek
játszani, Bernát is dolgozni ment, én is ültem a géphez.
Verőfényes napsütés volt ma délelőtt, szóval adta magát,
hogy réteges felöltözködés után húzhatnak a gyerekek az udvarra. Biztonság
kedvéért azért Julis még leborított előtte egy doboz kirakót, és a segítségül
szolgáló képeket, amik a kirakó részei, szétszórta. Majd szépen összeszedegette
őket és feltette a polcra. Ezek után mindketten gyorsan felöltöztek és húztak
az udvarra játszani, én megcsináltam a tüdőlevél teámat és ültem volna neki
dolgozni, mikor észrevettem egy fél tenyérnyi papírfecnit a földön, aminek a
színei valahonnan ismerősek voltak. Az ágy mellett egy másik fecni,
összegyűrve, szétszakítva… felveszem mindkettőt, hát a három képes kiraó egyik
képe volt összegyűrve, szétszakítva. az, amelyiket Julis leborította előtte.
Behívtam mindkettőt, hogy ez melyik volt. Kiderült, hogy mindketten benne
voltak. Kérdeztem, miért csinálták? Hiszen ez egy kirakó része. Egy segítség
ahhoz, hogy ki lehessen rakni. Legnagyobb döbbenetemre Julis a világ
legtermészetesebb módján vállat rántva közölte, hogy neki az már nem kellett. A
döbbenettől egyszerűen alig jutottam szóhoz. Kérdeztem tőlük, hogy mit
csinálunk azokkal a dolgokkal, amik nem kellenek? (tudják jól, hiszen a napokban
rengeteg ruhát, cipőt válogattunk át, külön zsákokba, szatyrokba, dobozokba
gyűjtögettük 4-5 gyereknek a ruhákat, cipőket célirányosan)
- eladjuk, vagy odaadjuk másnak. – Pontosan. – És azokkal játékokkal mit
csinálunk, amik már nekünk nem kellenek?
- Azt is odaadjuk másnak – Igen. És akkor ezt most hogy adom oda másnak?
– mutattam fel a két féltenyérnyi fecnit. – Hogy adom ezt oda? Bocsi, kicsit
szétszaadt? Vagy hogy? Hányszor beszéltük már meg, hogy mit csinálunk a
játékokkal? Mit csinálunk velük? – Játszunk – És hogy játszunk? – Vigyázunk rájuk.
- Igen. És ez a vigyázás? Így kell vigyázni egy játékra?
Annyira, de annyira dühös, mérges, és végtelenül csalódott
lettem, hogy azt nem tudom elmondani. Hogy ez nem az, hogy véletlenül
elszakadt. Ez nem az, hogy jajj, valami baleset történt vele… És ami a legborzasztóbb
látvány volt, a flegmasága. Az, amilyen természetességgel mondta. Komolyan néha
azt gondolom, hogy ezek nem itt voltak egy éven keresztül. Tőlünk, a mi
családunkból senkitől nem láttak ilyet. Ezt a flegmaságot, hogy a
dolgoknakilyen szinten semmi értelme, ezt picibaba korától Lilláéktól vette
fel, ahol semmijük nem volt, ahol mindenki mindenki poharából ivott, mindenki
mindenki ruháját hordta, ahol lehetett az udvaron a betonon a babán taposni,
ahol ha tönkrement egy tv,mert nekidobtak valamit, akkor nem baj, veszünk
másikat. Innen jön ez a végtelen flegmaság, amit egy év két hónap alatt nem tudunk
helyrehozni.
A környezetemben már többen is örökbefogadtak, nálunk kisebb
gyerekeket, az egyik családhoz ugyanazon a napon érkezett a kicsi, mint hozzánk
ők. És basszus, az a gyerek az első hónapokban már tudta, hogy a játékot vissza
kell pakolni a helyére. Tudta, hogy nem dobáljuk, stb. Fiatalabb, mint a mieink.
És akkor ez a két …… nem is mondok rájuk semmit.. meg hol volt eddig? Hát már annyiszor mondtam
el, már annyiszor beszéltük meg. Már mutattam példát, elmondtam röviden,
hosszan, elmondtam hasonlattal, már kaptak jutalmat, csináltunk belőle
versenyt, kaptak szidást, büntetést, édességmegvonást, megközelítettük már
érzelmi szinten, hogy boldog vagyok, ha szépen, ügyesen pakolnak és rend van,
és szomorú és csalódott vagyok, ha nem pakolnak el és nem vigyáznak a dolgaikra…
és itt állunk egy év két hónap után, hogy mindez kb szart se ért. Ez annyira
fájdalmasan kiábrándító és annyira nagy csalódás nekem, hogy egyszerűen csak
bánt, és nem akarom látni őket.
És ez a helyzet nyilván túlmutat önmagán, mert egyértelmű,
hogy nem egy 20x20 cm-es papírkép a lényeg, ahogyan nem a három szál nárcisz, meg
a két szem szilva sem volt lényeg. Hanem ez az egész, amit jelképez, ami az
egész mögött van, hogy bármilyen figyelemmel, szeretettel, gondossággal adunk,
ők kb addig látnak, hogy csoookii, meg édesség. És semmi nincs azután, semmi
nem fontos.
Azt is megbeszéltük most is, de előtte is sokszor, hogy
minden pénzbe kerül, és mivel számukra kb csak a csoki létezik, így azt szoktuk
mondani, hogy apa és anya elmegy dolgozni, hogy legyen sok csokipénz. Ha rosszul
viselkedünk és a rendőrbácsi elkap, akkor elveszi a csokipénzünket. Néha, mikor
kérdeznek dolgokat, hogy ez, vagy az sokba kerül-e, akkor a dörmi kismackó
árából szoktam kiindulni, és mondani, hogy ennek az árán kapnánk egy doboz
dörmi kismackót… Vagy, hogy ez olyan sokba kerül, hogy annyi dörmit vehetnénk,
hogy egy évre is elég lenne. Azt tudják, vettünk már doboznyit, látták, milyen
sok van benne. És most is megbeszétük, hogy azért adjuk el a dolgokat, hogy
vagy segítsünk másnak, vagy pedig, hogy legyen csokipénz.
És amikor nem vigyáznak a dolgokra, akkor azt is elmondom, hogy ez elég sok
csokipénzbe került.
Hát… azon kívül, hogy guggoltak egy párat ez a
játéknemvigyázás miatt, két drasztikus lépést tettem/teszek Az egyik már
megvan, a másik még majd holnap. A szekrényből az összes édességet beletettem
egy nagy szemetes zsákba. Mi Bernáttal majd kiválogatjuk, ami nekünk esetleg
érdekes lehet, és a többit odaadjuk másnak. Nincs édesség. Az édességes ajtóra
kiragasztottam a kép szétszakított, gyűrött darabjait, hogy az esetlegesen felmerülő „kaphatunk?” kezdetű
kérdésre miért lesz nemleges válasz, akkor csak odamutatok az ajtóra, hogy ott
van az oka.
Lehet, hogy kicsik még és nem tiszta számukra, hogy minek mi az ára, de ez nem
is lényeg. De akkor is azt gondolom, hogy a maga szintjén mindenkinek megvan a
feladata és kötelessége. Az enyém az, hogy keressem a csokipénzt, az övé meg
az, hogy vigyázzon a cuccaira a maga módján, a maga szintjén, ami tőle telik.
És itt megint nem az a lényeg, hogy álljon vigyázba egész nap. Vannak játszós
ruháik, engem már nem érdekel, ha mászik a földön és koszos lesz a ruha, mert majd
kimosom. Az sem érdekel, ha a játék hevében kiszakadt valami… majd turizunk
másikat, vagy megvarrom, ha olyan. Ezek nem számítanak, mert tudom, hogy a
gyereklétnek megvannak a velejárói. De más dolog az, hogy épp játszik valamivel,
ami leesik, nekimegy valaminek és eltörik, mert az benne van a pakliban… és más
az, hogy valamit szándékosan megrongálunk, eltörünk, szétszakítunk valamit, és
vállat vonunk, mert mert még csak nem is érdekel.
Szóval az egyik a 100%-os édesség és nasimegvonás. Ha nem
érdekli, hogy tönkremegy a játék, akkor egy jó darabig nincs édesség sem.
A másik drasztikus lépés pedig a játék minimalizálása lesz.
Holnap behozom a kocsiból a hatalmas nagy bevásárló szatyrot, me van pár nagy
doboz, és csaknem az összes játékot elteszem. Egyébként is másból sem álunk,
csak azon vitázunk, hogy pakoljanak. Dobozokban állnak a polcon a játékok, és
minden nap addig balfaszkodik valamelyik, míg az egyik dobozt le nem veri a
polcról. Esik, gurul szanaszét minden, ami összességében nem is lenne baj, mert
hát amikor játszunk, akkor ugye kupi van… csak mikor mondjuk, hogy akkor lehet
pakolni, mert lassan kaja lesz, akkor a pakolás meg nem megy. Bár mindennek
megvan a helye, semminek nem tudják a helyét. Nem várom el, hogy nagy
rendszerekben gondolkodjanak, de azért egy év alatt már pár dolgot tudni
kellene. De nem, mert szarnak erre is.
Szóval ma mondtam nekik, hogy elrakom a játékok nagy részét. Nem lopom el, ne
veszem vissza, nem viszi el a manó… nem mondok ilyen baromságokat. Megmaradak a
játékaik, csak nem lesznek elérhetők. Elrakom a játékoat, mert aki nem pakolja el
és és nem vigyáz rá, az nem érdemli meg, hogy ennyi játékkal játszhasson.
Mindketten választhatnak maguknak egy könyvet, egy kirakót, egy autót, és két
szabadon választott játékot. Plusz maradhat egy közös játék, pl dominó, vagy
valami építős. Ez az öt-öt +1 játék marad elérhető most egy darabig. Minimum 4-5
napig tervezem az eső kört kihúzni, hogy kellemesen szar legyen, hogy érezzék a
hiányát a többi játéknak. Hogy vágyjanak egy kicsit vissza arra az állapotra,
mikor annyi minden játék elérhető volt éselég volt, hogykipattant a fejéból,
hogy szerelni akar,vagy telefonozni és odanyúlt és ott volt… és nem kellett
volna mást csinálni, csak kicsit jobban vigyázni rájuk. Egyébként is azt
gondolom, hogy ez a túl sok műanyag szar nem jó…
A következő lépés az lesz, hogy ha azt látom, hogy ezeket a játékokat rendben
tartják, vigyáznak rájuk, akkor ha jól viselkednek, jutalmul egy-egy dolgot
visszakaphatnak.
Volt egy film, az a címe, hogy 100 dolog. Ha jól emlékszem, egy fazon
mezítelenül ébred, és minden nap visszakaphat valamit a dolgaiból, de minden
nap csak egyet. Nagyon érdekes fiilm. A nézőt is rádöbbenti a dolgok valódi
értékére. Kicsit ez a célom a gyerekekkel is, hogy kicsit dolgozzanak meg a
cuccaikért, hátha jobban fogják értékelni őket.
A nap többi része kicsit ennek fényében telt. Én egész nap
nagyon megbántva éreztem magam. Szomorú voltam és ezt ki is mutattam feléjük.
Nem nagyon volt haverfelvétel. El is mondtam nekik, hogy nagyon szomorú vagyok
most, nem nagyon szeretnék most vicceskedni, meg dumálgatni. Amit kellett,
megcsináltuk, odaadtam ceruzát, ha kérték, indítottam zenét délután, szóval
azért nem az volt, hogy ültünk a sarokban és néztük a falat, de nem volt az a
felhőtlen örömködés, ami lehetett volna, nem beszélgettünk, nem indítottam
filmet, nem volt édesség.
Aztán Bernát hazaért……
És miután a gyerekeket délután úgy engedtem ki, hogy a kinti
játékokra is figyeljenek, és ha azt modom, hogy be lehet jönni, akkor az összes
játékot katonás rendben szeretném látni, minden játékot a helyére, a
bicikliket, rollereket nem elfektetve szétszórva a fűben, hanem felállítva
egymás mellé téve…
Aztán jött Bernát…és sötét volt… és nyílt a kapu… és betolatott a twingóval… a
biciklit még arrébb dobta, mert azt látta… aztán reccs… Volt egy dömper.
Szóval a kinti játékoknak is annyi. Mondtam Bernátnak, hogy
be mindent a szerszámtárolóba, nincs játék akkor kint sem… marad a hinta, a trambulin, a csúszda, a
mászóka… Bőven elég.
Aztán jól elbőgtem Bernátnak magam, belegondolva elég rég
volt márilyen, hogy ennyire megfektessen valami a gyerekekkel kapcsolatban, de
most ez nagyon kijött. Jól esett az ölelése. Nem lettem tőle sem jobb ember,
sem jobb anya, de megértve és szeretve voltam és akkor ez pont elég volt.