2023.12.26.
Boldogságos karácsony
Eljött a nap, amikor nem mi megyünk máshoz, hanem mások
jönnek hozzánk.
Pakolás, takarítás, meg minden. Reggel a kutyát kiengedni az udvarra, mert még
a kutyaajtót nem ismeri, sajnos párszor az előtérbe, a betonra pisilt, de a
szándék megvan benne, hogy kimenjen, csak a kilincset még nem tudja használni.
Karácsony ellenére azért egy mosást meg egy szárítást beraktam, hogy ne
szaporodjon fel semmi gönc. Meg hát a mosogatógép is betelt, pedig nem is
voltunk itthon.
Bianka
Akutya azóta használja a kutyaajtót. :D
A napunk alapvetően jól telt, jó volt egy kicsit csendesebb
volumenre kapcsolni és beszélgetni. A gyerekekkel viszont nem foglalkoztunk
annyit, mint ami a lelki szemeim előtt volt, mikor ezt a napot elterveztem. Egy
laza, beszélgetős, játszós nap volt a gondolataimban, ahol nagy szerepet kapnak
a gyerekjátékok és a feladatok is, de ebből nem sok mi lett, mert ebéd előtt
nem nagyon vot alkalom arra, hogy ilyenekkel foglalkozzunk, aztán ebédeltünk,
utána gyorsan kihoztunk a játékokat és nekiálltunk, mi felnőttek, amíg a
gyerekek aludtak.
Később jétszottunk egy gyerekeset is, ami egyébként nekem tetszett, de nem
mindenkit kötött le, ami szintén érthető, csak ez így meg egy kis anomália
lett. Nem tudtam mindent összeegyeztetni és ez bennem kicsit hiányérzetet
keltett.
Panelos persze ma is szénné vert minket, de volt pár játék,
amin jókat nevettünk, szóval kellett ez a nap, jó, hogy így alakult.
Estére szembe jött egy segítségkérő poszt, amiben az anyuka
arra panaszkodik, hogy pár éve vannak az örökbefogadott gyerekeikkel és nem
érez irántuk semmit. És sorstársakat keres, akik írnának ezekről.
Ahogy a posztot és a válaszait olvastam, azért volt sok dolog, amiben láttam a
saját konfliktusaimat és bár én egyáltalán nem tudnék olyat mondani, hogy
semmit nem érzek a gyerekek iránt, azért azt látom, hogy vannak még hiányosságaim
az anyaság terén. Sokszor azt érzem, hogy egy igazi, vérbeli anya, aki olyan
ősanyaként szeret, az nem biztos, hogy tudna ennyire tárgyilagos és hideg
lenni, mint én sokszor.
Én ezt gondolom erről:
Nekem igencsak kettős érzésem van, és átérzem, amit írt..
Az nem volt számomra meglepő, hogy az elején
a kötelességtudat és a felelősség érzet volt a nyomatékosabb nálunk. Tudtuk,
mit vállaltunk, a gyerekek tetszettek, cukinak, szépnek találtuk őket,
orvosilag is minden rendben volt velük és mindketten azt éreztük, gondoltuk,
hogy ennél jobbat kit akarhatnánk? Sejtettem, hogy nem az lesz, hogy
hazavisszük őket és egy csapásra idill... De azt gondoltam, hogy majd eltelik
pár hónap és azért alakul. Na akkor volt az mélyzuhanás.
Én imádtam a régi életünket, csend volt, nyugalom, rendezett
előkert... és fél év után azt éreztem, hogy itt ez a két troll, akik jöttek és
fenekestül felforgatták az életünket, semmi nem maradt belőle, amit korábban
szerettem, mindent eluraltak, mindenhol ott vannak a cuccaik, az előkert
letrimbolva, a nárciszaim kitaposva, egy okádás az egész. bármerre nézek, semmi
nem maradt, ami a miénk, ami az enyém, és ráadásul érzelmileg sem éreztem, hogy
huhh, de anya vagyok.
Főleg a lányom adja fel a leckét. A fiam egy örökmozgó,
vidám, okos, élelmes tündérbogár, aki a korát meghazudtolva csinál, tanul
mindent. A lányom meg szintén okos, értelmes, végtelenül gondoskodó, bújós,
babusgatós kislány, aki szépen beszél, és nagyon akar közeledni, csaaaaak....
brutálisan nagyon olyan, mint én, anyám szerint még a mozdulatai is, ezért -
ezt már szakemberrel tanakodtuk ki - nyilván egy csomó mindenre rávilágít, ami
az én gyermekkoromban hiány, vagy fájdalom lehetett. És ez legtöbb esetben
belőlem olyan dühöt vált ki, hogy azt mondtam, hogy nincs még egy olyan lény a
világon, aki ilyen szinten fel tud cseszni három másodperc alatt, és ilyenkor
beledobnám a napba....
Nagyon távol éreztem magamtól. Nem tudtam, hogy kapcsolódjak, minden energiámat
elszívta.
Nagyon nagyon nagyon nagyon sok
tudatossággal dolgztam és dolgozom ezen.
1. Tény, és tudom, hogy SEMMMI sem az Ő
hibája. Ő egy kislány, aki szeretetre vágyik. És szeretni KELL, kutya
kötelességem, mert én vagyok az anyja.
2. Minden nagyobb konfliktusunk belőlem indul
ki. És kötelező átvizsgálnom, hogy az mire utal. Hogy mikor feldühít, abban mi
az IGAZI gond? Vagy amikor nem engedem közel, nem akarom megölelni, lélekben
elutasítom, akkor is mi az, amit csinált, mondott, hogy mozdult, mire
emlékeztetett, mi és miért váltott ez ki bennem ellenérzést?
Ezeket nyomozom, átbeszélem szakemberrel,
anyámmal, férjemmel, rokonnal, bárkivel, aki segíthet és a nagyobb dolgokat
szétbontom egyre kisebb részekre.
Ez sok munka. De van eredménye. Igaz,
lassabb, mint elsőre gondoltam, de van.
Ha feldühít, már sokkal hamarabb jövök
helyre és tudok kapcsolódni Hozzá újra. Már eleve nem hoz ki annyira a
sodromból, mint korábban. Sokkal többet veszem ölbe, érintem, ölelem, viccelek
vele, mint korábban és ráadásul őszintén, nem csak kötelességből.
Sokkal több őszinte nevetésem van vele.
Igaz, elég sok idő után, de kifejezetten
cukinak és szeretnivalónak találtam olyan dolgot benne, rajta, amit korábban
csak elviseltem, de nem tetszett, idegesített benne.
Illetve mi szépen lassan visszahódítottuk az
életünket. Ami a gyerekek előtt fontos volt, megnéztük, mi az, amit kis
átszervezéssel vissza lehet hozni és amit lehetett megcsináltuk. Szabályokat
hoztunk, amit mindenki betart és rájöttünk, hogy nem vagyunk kötelesek barom
meséket nézni, amiket rühellünk, van, ami tiltólistára is került, máshol
nézhetik, ha akarjá, de itthon nem.
És összességében tudom, hogy nekünk ez egy
sorsszerű találkozás volt, a nagykönyvben is így volt megírva, hogy ŐK a MI
gyermekeink. Amit most a lányommal megszenvedünk - Neki is van, amit nagyon
rendbe kell tenni, de abban meg pont mi tuduk segíteni - ez mindkettőnknek
előnyére válik és gyémántokat csiszolunk.
Úton vagyunk és nem várom magamtól a
tökéletes anya érzést. Már nem is érdekel, mit érez más, ki hogy van a
gyerekével, ne hasonlítgatom magunkat máshoz, mert tudom, hogy megteszem, ami
tőlem telik és haladunk az úton, ami a miénk. És tudom, hogy ha ezeket
megcsináljuk, olyan szövetségünk lesz, ami hihetetlenül erős lesz.