2024.01.24.

 

Bianka

Keddre készültem pszichológushoz. 10-re volt időpontom. Már előző héten is erre készültem. Elrendeztük a gyerekeket, és mivel tudtam, hogy aznap jönnek haza munka után a fiúk, Bernátom és Panelos, fáradtan, éhesen… Szóval rendeztem kicsit a konyhát, és a bevásárláson agyaltam, hogy mit hogy kellene időzíteni. 9:58-kor néztem az órára, és konstatáltam, hogy még van fél órám indulásig…. Helyett….. gyorsan ránéztem a naptárra és döbbenten állapítottam meg, hogy 2 perc múlva kellene ott lennem. Nagyon elszomorodtam, hívtam a pszichológust, aki végtelenül jófej volt és adott mára időpontot…. Borzasztóan mérges voltam magamra.

De ma eljött ez a pillanat, hogy október óta először mentem Hozzá. Címszavakban összegeztem az elmúlt pár hónapot, majd annál a témánál maradtunk, hogy miért is olyan terhelt az én kapcsolatom az én egyetlen szem lányommal.

Megint felmerült az, hogy a lány hoz néhány tipikusan gyermeki szokást, amit a legtöbb gyerek. Pl azt, hogy kérek valamit kétszer, és csak húzza az agyamat, de igazából nem tudja, miért. És ezt a legtöbb gyerek megcsinálja. Ez nekem akkor belefér a Vekerdy által mondott „lerágják a húsunkat csontig” kategóriába. És ha ezt tudom, akkor igyekszem tudomásul venni és nem túráztatni magamat ezen. Vagy legalábbis nem annyit. Az ad erőt, hogy tudom, ez örökre nem marad így.
De már megint ott vagyunk, hogy milyen jó is lenne egy utikalauz a gyerekekről az örökbefogadás előtt. Nyilván a „minden gyerek más” az benne van, persze. De az, hogy mondjuk egy három éves még nem látja az összefüggéseket, de a 4 tanulja,az 5 meg már tisztában van elvileg vele, az nem lenne rossz. Legalább azt a listát kapnánk meg, amit a védőnő végig kérdez. Mennyi felelsleges idegességtől mentené meg ez az újdonsült örökbefogadó anyukákat, ha ezek össze lennének szedve.

Szerintem sok szüő esik abba a hibába, hogy a gyereket, mint egy mini felnőttet kezeli és túl sokat vár el. De ez szerintem az örökbefogadókra talán még jobban igaz. Aki nem újszülöttet vesz magához, az egy kész gyereket kap már, önálló gondolatokkal, akarattal, személyiséggel, és annyira adná magát, hogy mindent logikusan megbeszélünj vele, ő meg teszi a dolgát. Főként akkor van meg ennek a veszélye, ha olyan a gyerek, mint nálunk a milyeink, hogy bizonyos dolgokban nagy elmaradások vannak, de másban meg korosztályához képest magasabban teljesít. Csalóka ez.

No szóval, megbeszéltünk pár ilyet. Azt gondolom, ezeket le kell magamban játszani, hasonlóan, mint a ruha dolgot, hogy felesleges új ruha, a használt, turis bőven jó, főként, hogy leeszi, kiszakítja, kitérdeli, beletörli a taknyát….

Aztán érintettük azt a témát is, hogy miért reagálok érzékenyen Julis bizonyos dolgaira, mi lehet ennek az oka? Nyilván ez is az én gyermekkoromban keresendő, szóval hazafelé meg anyát faggattam, hogy azon kívül aranyos, kedves, szupergyerek voltam, meséljen, milyen volt, mikor az agyára mentem? :D

Estére megfőztem a lecsókolbászt és desszertnek pár fagyasztott valami gyümölcsös gombócot. Julisnak bár beígértem, hogy hozom a légycsapót és néha átkopintok már a fejére, mert már megit csak a hülyeség, a műsor, meg a duma ment és sehogy nem akarta megérteni, hogy maradjon csendben és egyen szépen. Bernátnak szóltam, hogy intézze, mert megtépem most már.

Jah… a pszichológus megnyugtatott, hogy ez most egy többszörösen terhelt időszak. Itt vagyunk a szünet után. Sok volt ez így már együtt, de összességében mindenki kész van, mert ilyenkor tél végén már mindenkinek a faxa televan azzal, hogy be vagyunk zárva, rövidek a nappalok, nem lehet menni sehova. A gyerekeknek is elege van ebből, nekünk meg méginkább. Mondta, hogy akivel csak beszélt, mindenki nagyon kész van, mindenki ingerült, ordít, mint a sakál, szóval nyugi, nem vagyunk egyedül…

Nálunk talán a legnagyobb mélység elmúlt. Ez lehet attól is, hogy most mindenki kitombolta magát, AZ is lehet, hogy a gyerekek tanultak valamit a sok mindenből, ami rájuk zúdult az elmúlt napokban. AZ is lehet, hogy belefáradtam és nincs már kedvem, erőm ordítozni. De az is lehet, hogy hatnak a bogyók! Mindenesetre a kölkök még élnek.

AZ esténk azért nem volt zökkenőmentes, Julis hozta a formáját. Kérésemre Bernát ugyan átvette a gyerekek intézését, de sokkal jobb nem lett, mert a jelek szerint Julis Bernátot is képes felcseszni egy pillanat alatt.

Ma beszéltünk Bernáttal a gyerekekről. Bernát azt mondta, nem akar olyat kimondani, hogy Jancsival egyszerűbb, könnyebb a dolog… Én pedig azt mondtam, hogy de, igenis ki lehet és és ki is kell mondani. Jancsi együttműködőbb és Benne sokkal kbban megvan a javítási szándék és az, hogy ha hibázott, azért rosszul érzi magát.
Julis nehezesebb eset, nem rugalmas, sokmindenben nem együttműködő, de ezzel olyan szempontból semmi gond nincs, hogy ezzel Julis nincs érzékelhetően hátrányosan megkülönböztetve. Julist ugyanúgy kivédem, ha Jancsi baromkodik, és Julis érdekében Jancsit ugyanúgy számon kérem. Ahogy fordítva is természetesen. Mindig mindent ugyanúgy kapnak, ebben sincs soha megkülönböztetés, sem negatív, sem pozitív irányban. Ha szeretetről ölelésről, játékról, csiklandozásról van szó, mindkettő megkapja ugyanazt a mennyiséget, időt. És álmunkban sem merül fel, hogy akár Julist visszaadnánk, vagy valami. Szóval nyugodtan ki lehet mondani, hogy Julissal több a dolog. Ő idősebb, és sajnos több ideig volt olyan környezetben, ami nem a javát szolgálta.
És az is nehezebb, hogy a nevelésben ezáltal több a munka, és az a nehéz, hogy egyszerre történjen az, hogy Julist a helyes mederbe tereljük és egyszerre legyen az is, hogy mindeközben kihámzzuk, hogy ki az igazi Julis, mi az Ő személyisége, miben jó, mi érdekli, ki Ő valójában, és úgy neveljük, hogy közben ez a rész se csorbuljon.
Minden nehézségünk ellenére szeretem Julist és azt gondolom, hogy egy nagyon erős szövetség van készülőben, csak ez a gyémántcsiszolásos fázis eszméletlen nehéz.

Bernát

mai pici döccenő…
Vacsora után mondom a büdös kölkeinek, hogy lehet a folyosón a fogasra rakni a pulóvert, aztán menni a fürdőbe vetkőzni…
Erre jön Jancsi pulóverbe, visszaküldöm, hogy mondom a pulóver a fogasra! Erre jön Julis pulóverbe szemüvegbe, megfogtam a pulóvert a hátán és finoman kirepítettem az ajtó elé, hogy akassza a pulóvert a fogasra és a szemüveget vegye le! És ott áll és bámul és nem csinál semmit, mondom neki, hogy ötödjére mondom, hogy a pulóvert vegye le, és rakja a fogasra, közben persze állítom a fűtést, hogy meleg legyen a fürdőbe, állítom a vizet, hogy az is jó legyen, visszanézek és Julis félmesztelenül áll a folyosón a hidegben (22fok) és vetkőzik. Mondom neki, hogy a fürdőben vetkőzünk, mint másfél éve mindig!!! Jancsi már levetkőzött, küldöm a zuhanyba, ez a barom oda sétál és térdre esik a zuhanyban, másfél év alatt nem tanultuk meg, hogy be kell lépni azt a kb 10 centit… ő csak sétált.
Nagyon fárasztó, amikor már elvárnál némi rutint és nem csinálnak semmit úgy, sőt egyre többet felejtenek.
Kedves Julis másik baromsága, az „elmegyek vécére” és amikor odaér lehúzza a vécét, majd le vetkőzik, ráül, el végzi a dolgát, és ismét lehúzza a vécét! Kétszer tízliter víz, mert ő pisilt. És nem a vizet sajnálom, vagyis de, de nem értem, hogy ez miért jó??? Jancsi, amikor idejött pisilt és lehúzta a vécét, és utána le is állította, hogy ne menjen le egy tartály víz, ezt már nem csinálja.

Lehet, hogy túlzott elvárásaink vannak velük, és nagyon katonás rendet várunk tőlük, de ha nincs némi fegyelem, akkor később mi lesz, a fejünkre tojnak?

Nagyon töröm az agyam, hogy valami jót is írjak végre…
Ma az asztalnál uzsiztunk, és Julist megkértem, hogy mesélje már el a hazaúton mesélt esetet. Miszerint a barátnőjétől kapott egy matricát, de az azt mondta neki hogy ne mutassa meg anyának mert mérges lesz! Vélhetően inkább ő nem akarta megmutatni anyának, mert mérges lesz…
Ez abból jön, hogy töbször beszéltünk velük, ha az oviból valamit haza hoztak! Mondtuk, hogy ez lopás és ezt nem szabad, persze ezek csak kis vackok zsebbe elférő kis figurák, bábúk, hajgumi, hajcsat, kitűző….
De az elvet, vagyis a lopást nagyon nem szeretjük.
Megbeszéltük, hogy egy matrica, amit kapott, az nem baj, és ő megsimogatta az anya vállát és bement a szobába. Én Biankát kérdőre vontam, hogy miért nem simogatta meg , de azt mondta, hogy majd. Beszélgettünk az asztalnál és kijött Julis valamiért, és akkor kapta el és megszeretgette.
Azért láttam, hogy cikáznak a gondolatai, pontosan nem tudom, mik.

Bianka

Engem mindig felkavarnak a baromságok. A kicsik csak kicsit, anagyobbak jobban. Bernát kb a következő másodpercben visszaáll a normál kerékvágásba, nekem ehhez idő kell.
A gyerekek sokszor értenek félre dolgokat, és magyaráznak félre, ami egy általános dolognál nem annyira zavar, de amikor rólam mond hülyeséget, esetleg rólam hazudik, vagy, mint most is – akár akaratlanul is – egy szemétládának állít be, mert hát milyen anya az ár, hogy egy matricát sem enged hazahozni…. ? – AZ ilyeneket nem szeretem. És előtte vontam kérdőre, hogy miért kell ilyeneket mondani? És felcsesz azzal, hogy azt mondja, nem mondok ilyet.. De mondtál basszus…. azt már nem tudod visszaszívni… És megint jön az, hogy persze, gyerek, de ez akkor is idegesítő, kellemetlen így….
És az ilyen is felkavar. Nyilván nem a végletekig, de azért felavar. És amikor valami, vagy valaki felkavar, akkor nem tudok ölelkezni azonnal. Semmim nem kívánja. Olyankor távol akarok lenni. És jön Bernát a nézéseivel, meg, hogy megölelhettem volna. Hát ölelje meg Ő, ha annyira akarja.
Később, mikor visszajött Julis, akkor szívesebben kontaktáltam vele.

Bernát

Napi kedveskedés…
Minden reggel csinálom anyának a kávét, aztán be is viszem neki, majd megyek és keltem a gyerekeket. Takarón keresztűl simogatom a hátukat, ébresztgetem őket, kicsit kitakarom és ha visszabújik a takaró alá, akkor nem találom, és keresni kezdem, persze picit csikizve. De van, hogy Julis már ébren van, és mikor viszem a kávét, kinyújtja felém a kezét és akkor megfogom neki, ez ilyen reggeli kapcsolódás. Remélem ezzel a sok ordibálást és pofont kitörlöm az emlékeiből.
Napközben is rendszeresen megsimogatom őket, kapnak ölelést is. Viszont a puszi, az valahogy nekem eszembe se jut. Hát nem tudom, hogy miért nem, valahogy nem igénylem a puszizkodást, meg sokszor betegek is, nem terjesztjük a bacit. De azért van, hogy oda hajolok hozzá és meg harapom a fülét, mint aki leakarja harapni, és közbe morgok és ők meg nagyokat nevetnek. Ez talán olyan mint a puszi. És viszont nálunk mondhatni tilos a szájra puszi, mindketten úgy gondoljuk, hogy az nem szülő és gyerek közé való, azt majd csinálja a szerelmével. Mint ahogy a kuki puszilgatás is amit a kedves nevelő anya csinált…
azért mindezek ellenére nem egy lágerben laknak a gyerekek, szeretjük mi őket, csak még nagyon sok a súrlódás. Vagy nem tudom, ilyen egy család?