2024.03.22-23
Bianka
Mindennapi összetűzéseink.
Gondoltam, csokorba szedem a mindennapjaink aknáit, amiket
már számos verzióban próbáltam megoldani, de mindig ugyanoda futunk ki.
Fogd már be a szád!
Gyakori probléma, hogy a gyerekek – főleg Julis állandóan
mondja a magáét. Mindenbe beleszól és lehetetlen időpontokban próbálja magára
felhívni a figyelmet, valami őrületesen fontos kijelentéssel, amiről szerintem
maga is tudja, hogy teljesen felesleges, sőt, egyenesen butaság, amit mond, de
a figyelem utáni vágy ennél sokkal erősebb, ezért azt, hogy amit mond, annak
van-e értelme, felülbírálja magának a megszólalásnak a fontossága.
Emiatt viszont egy csomó konfliktus keletkezik, mert bármennyire is próbáljuk ignorálni,
hogy gyorsan lekezelni a dolgot, azért csak kiugraszt a gondolatmenetből. Ha
beszélgetünk, elfelejtjük, hol tartottunk, ha dolgozunk, elrontjuk a munkát, ha
pedig valamilyen folyamatban vagyunk épp, képesek vagyunk azt is elrontani.
Ezen a héten kedden pl pont az ilyen baromságok miatt
kerültünk Bernáttal összetűzésbe, mert a keddi kukanapra nem tettük ki a kukát.
Annak ellenére nem tettük ki, hogy tudjuk, hogy a kedd az kukanap, nekem még
hétfő délelőtt is az eszemben volt, csak akkor még korainak tartottam. Aztán
Bernátnak van egy állandó ébresztő beállítva hétfő estére, hogy kukanap, és nem
emlékszem, hogy hogyan és mikor szólt a telefonja, de tudom, hogy este tök
későn vedlettem át benti ruhába, hogy a szemetet kivigyem és a kukát kitegyem,
mindezt azért, mert Bernátnak van néha élesebb beszólása az ilyenekre, hogy ha
Ő nem teszi meg ezeket, akkor senki. Még büszke is voltam magamra, hogy nem
kérek semmi elismerést, csak nettóban mindjárt kiteszem a kukát, mert hát
természetes, hogy közös a cél, közös a feladatvállalás is.
Aztán jöttek a gyerekek valami überfontossal és a kuka
elmaradt, én épp az oviban a kölköket vártam, hogy öltözzenek, amikor Bernát
valami ordenáré hangnemben hívott fel és telefonon keresztül leordította a
fejemet, hogy nem igaz, hogy nem tűnt fel reggel, mikor mentünk, hogy kint
vannak a kukák mindenhol… És nem, nem tűnt fel, vélhetően láttam őket, csak
akkor is az értelmetlen baromságokra próbáltam valami emberi módon reagálni,
meg a „kaphatunk???” és az „indítasz zenét?” közt arra is figyelni, hogy mire
az utca végéig döcögünk 5 Km/h-val, addigra mindkettő bekösse magát. Plusz az
agyamban járt, hogy mit kell vinni az oviba? Van-e bent váltónadrág, váltó bugyi,
váltófelső? Mert minden napra jut valami „beizzadtam” faszság, ami miatt a
ruhák hazakerülnek, de vinni kell a gyümölcsöt is… szóval ezek jártak az
eszemben, hogy mindent hoztam-e, amit kell, mert az utca végéről még simán visszafordulok,
de az ovitól nem szívesen jönnék vissza… de így a kukáig már nem jutottam el.
Borzasztó rossz érzés ez, hogy a legnagyobb igyekezetem
ellenére mégis az a végeredmény, hogy mi veszekszünk Bernáttal. Ilyenkor érzem
azt, hogy igen, a gyerek rohadtul megterheli a legjobb kapcsolatot is, mert
alig van lehetőség emberi módon kommunikálni, beszélni, netán romantikázni, de
az ember közben ugyanúgy dolgozik, rohan, mert a munka megy, a pénz kell, és valahogy
elcsúszunk egymás mellett. Én most azt érzem, nem jó irányba tartunk, és ha nem
onnan indultunk volna, ahonnan indultunk – elég jó szintről – akkor már nem is
tudom, talán a béka feneke alatt lennénk kapcsolatilag.
Végül a kuka kérdést, úgy oldottam meg, hogy bevágtam a
kocsiba az egész kukát, és utána mentem a kukásautónak, hogy a címünkön
elfelejtettük kitenni, beleboríthatjuk-e? És hát persze, jó fejek voltak, így a
kukánk üres, mintha mi sem történt volna.
Korábban gyakrabban vettem a szívemre azt, ha nem
foglalkoztam a gyerekekkel, de most, hogy látom, hogy a nyávogásaiknak nagy
része műsor, azért bátrabban küldöm el őket, hogy foglalják el magukat. Rendszeresen
rájuk szólok, hogy lehetne, hogy ne minden lélegzetvételről tudósítsanak? Nekem
is megvan a dolgom, meg nekik is, csinálja mindenki a sajátját. És ha ennek
ellenére sem megy, és valami fontosat csinálok, akkor jön az, hogy Fogd már be
a szád!
Minden esténket elcseszi.
A másik az alvás. Meglepő módon az alvás az egyik kivétel,
amiben Jancsival van több gond. Az energiaszintje szerintem az ébrenléti órákba
100%-on van, fut szalad, sokszor azt érzem, képtelen kifáradni, és amikor eljön
az este, akkor Julis pár próbálkozás után feladja, és becsukja a szemét, majd
perceken belül elalszik, Jancsi meg még pislog, játszik szórakoztatja magát.
És ha külön szobában lennénk, bánná a fene, hogy akár éjfélig nem alszik, majd
ha másnap fáradt lesz, elalszik időben… de így, hogy egy szobában vagyunk és a
mi közös szabadidős tevékenységünk – legyen szó egy sima filmről, de akár
másról – erősen függ attól, hogy mindkettő alszik-e. Én már mostanában dühös
vagyok emiatt, hogy minden esténket elcseszi azzal, hogy 9 – fél 10 előtt nem
hajlandó elaludni… Fél 10-kor már hova indítsak egy filmet? És amikor
tudatosul, hogy kb megint egy estén ment a levesbe, az nekem nagyon dühítő.
A gyereknevelés és a fáradtság nem barátok.
Ma este volt egy konfliktusom Julissal. Délután bejött egy
marék kaviccsal, amit azonnal ki is küldtem. Tette volna a zsebébe, de
elékeztettem rá, hogy kb csak 50-szer mondtam el eddig, hogy NEM TESSZÜK A
KAVICSOT A ZSEBÜNKBE. Ezt is, ha utána kitenné, meg vigyázna rá, bánná a fene…
de nem… szétszórja, majd mindenhol kavics lesz, karcol meg mindent, lépek rá,
Zora megeszi, és majd lehetetlen helyekre szorul be. Ha meg a zsebében marad,
akkor meg teszi tönkre a mosógépet. Szóval nem, nem lehet a zsebben kavics…. És
akkor eljött az este és Julis mit nyávog – amit nem mellesleg nem szeretek –
anyaaa, egy kaviiiics…. duplán dühítő, mert nyávog s ráadásul olyanért, amit
megmondtam, hogy nem akarok bent…. És akkor beszélek hozzá, de hallom, hogy már
magyaráz valamit… Mondom, Juliska, hozzád beszélek! Mit mondtam most az előbb? –
Nem tudom…
(Hogy rúgnálak fel a jó anyádat….) – Jó, akkor guggoljál…
És akkor jön Bernát, hogy de jó, hogy már megint jó a hangulat…
Jó, hát mit csináljak vele? Ha nem délután mondtam volna el…. – Jó, csak én meg
fáradt vagyok… - hangzott minderre Bernát válasza.
Nehéz erre mit mondani, mert megértem, hogy fáradt, béke és
csend kellene, de egyszerűen a gyerekek ezt nem érzik, nem értik, és
bármennyire is próbálunk sokszor jó hangulatban, kedveskedve, vicceskedve
terelgetni őket, sokszor az az érzésem, hogy nem nyugszanak addig, amíg
valamelyikünk nem lesz dühös és nem emeli fel a hangját. És elhiszem, hogy
Bernát is fáradt, a lelkét kidolgozza, de akkor ne neveljünk gyereket, ha
valamelyikünk fáradt? Vagy ilyenkor mindent szabad? Nem hiszem, hogy az
célravezető lenne.
„Mindennapi kunyerálásunkat add meg nekünk ma’
Biztosan majd ezzel is kell dolgoznom, vélhetően ez is
nagyon a gyerekkoromból ered. Emlékeim szerint én nem voltam kunyerálós, csak a
dédi mamámat fogadtam mindig úgy, hogy szia, dédi, mit hoztál, de ki tudja, de más
ilyenre nem nagyon emlékszem, viszont arra igen, hogy a szomszéd gyerekek
állandóan kunyeráltak valamit és a nagyszüleim ezt nem szerették, mindig mondtak
erre valami negatívat… Lehet, hogy ennyi elég is ahhoz, hogy én most nem
szeretem a kunyerálást, és ha gyerek, ha nem, egyszerűen feldühít, hogy
kunyerál, kunyerál, kunyerál… Baszki mintha éhezne, mintha rá lenne szorulva,
mintha soha semmit nem kapna. Eddig próbáltam taktikázni, figyelmet elterelni,
gyorsabbnak lenni, mint ők, de most már ezt is leegyszerűsítettem, elmondtam
nekik, hogy nem szeretem a kunyerálást, és ha kunyerálnak, biztos nem kapnak
semmit. Ellenben random „ajándékozom meg őket váratlan időpontokban és ilyenkor
emlékeztetem őket, hogy látjátok? Nem kellett kunyerálni és mégis kaptatok
valamit….
Már elkezdték azt is, hogy „anya, nem kunyerálunk”- de ezt gyorsan lekezeltem
:D Mondtam nekik, hogy ez teljesen ugyanaz, szóval ezzel sem kell próbálkozni.
:)
Bernát
Az egész hetes munka után holnap is mehetek dolgozni két helyre
is, szuper szombat lesz!
Nagyon várom azt a napot, amikor már végre nem lesz balhé, nem lesz hiszti, meg
büntetés. Nagyon fárasztó így élni. Ma is hazajöttem, még a kocsiból ki se
szálltam, és a két gyerek már jött, hogy apa apa, én épp telefonáltam, egy
megbeszélést egyeztettem nagypéntek délutánra, mert a vállalkozók annyira jól
keresnek, hogy jár nekik egy szabad ünnepnap! Szóval épp tárgyalok, ezek
rángatják a kocsi ajtót, meg dumálnak. Nagyon felcsesztek, alig tudtam beírni a
naptárba a címet, kurva idegesítő.
Bianka azt mondta, hogy írjak, hát írok. A múltkori idióta óvónő óta nem voltam
oviban a gyerekekért, egy, mert dolgozom, kettő, mert kedvem sincs látni azt a
picsát! De azért van jó hír is, megcsináltattuk a családi autót, és így újra jó
a fék, és minden rendben. Mostanában sok helyre kell majd menni és egy
bizonytalan autó az nem jó.
No a húsvéti átokról még pár szót… én tisztességes férfiként már tíz éve nem
járok locsolkodni, mert nem szeretem az egész kötelező nyavalygós hisztis
miegymást. DE ugye most, hogy apa lettem, és van egy fiam, most már muszáj
menni és vinni. Szóval a város körüli kisfalvakat végigjárva, garantáltan lehet
majd kocsikázni nem keveset, mire mindenkit meglocsolunk! Van vagy hat
családtag, akit beveszünk a sorba, óvoda társ még szerencsére nincs, aki
elvárná a locsolkodást. És hát az asszony és a lányom szintén zenész, mert már
hozzájuk is bejelentkeztek a rokonok, hogy jönnek, lehet takarítani, meg
pakolni, basszameg az előtér tele építési anyaggal, meg szerszámmal,
pakolhatok! :(
Na jóvan, holnap meló, én meg aludnék pás!
Bianka
És akkor huss, holnap lett.
Este még írtam Karika mamának, hogy holnap játszó? Van egy
játszótér a közelében, amit nagyon szeretünk, jól felszerelt, biztonságos, van
ivó alkalmatosság és wc is, és sok pad. Szeretik a gyerekek is, de az
zárható,és ilyenkor még 17:30-kor bezár, szóval hétköznap nem nagyon éri meg a
városba bemenni ezért. Így ma kerítettünk rá sort.
Persze nem mondtam ezt nekik, mert akkor nem hagytak volna
békén, szóval egy kávé és egy kellemes tojásrántottás reggeli után elkezdtünk
készülődni. Bernát dolgozni indult, a gyerekek megbeszélték, hogy ki kinek lesz
a barátja ma. Közben Jancsi megállt Julis előtt, mindkét kezét maga előtt
tartva, mutató és középső ujjait felemelve, megkérdezte Julist: Juliska, Te fel
tudsz emelni egy követ így? És azzal elkezdődött a művelet, Jancsi arca szinte
eltorzult az erőlködéstől, kezei,alkarja megfeszült, minden izma dolgozott.
Julis persze a felét sem értette ennek a Yoda-mester féle kőfelemelős
erőhadműveletnek és azonnal rávágta, hogy hát persze! (Mármint, hogy hogy a
viharba ne tudna egy követ felemelni?
De nem így! Hanem így! – javította ki Jancsi, aki elismételte az erőlködését.
Julis kezdte kapizsgálni, hogy a műveletnek fontos része a kézfeltartás, így laza
könnyedséggel felemelte a kezét, összes ujja egyenesen, lazán, erőtlenül....
Jancsi kezdett mérges lenni: De Juliskaaa! Nem így! Így!
És szigorúan a tenyerét maga felé fordítva, mutató és középső ujját egyenesen
tartva, miden izmát megfeszítve mutatta meg újra… Mire Julis: akkor inkább nem
akarom.
Elég mókás jelenet volt, nem látták, hogy nézem őket, de
jobb is mert a bajszom alatt jót nevettem rajtuk. Két kis idétlen az élet nagy
dolgaival.
Én elég büszke voltam magamra, mert még csak fél 9 volt,
mire mindennel végeztünk így volt időm mindent szépen letakarítani, mosogatást
beindítani, hogy szép terepet hagyjak itthon.
A gyerekek jót játszottak a játszótéren, el is fáradtak. Én
megint konstatáltam, hogy korosztályukhoz képest azért nincs gond, más hasonló
korú gyerekeket elnézegetve. Julis persze eleinte hozta a formáját, bambult,
semmit nem csinált, Jancsinak sem segített, ha nem ért el valamit, ellenben
szívesen vette, hogy őt lökjék, forgassák, kiszolgálják.
A játszón van egy drótkötélpálya, ahol egy tárcsára tudnak a gyerekek felülni.
A pálya elején, a feljáró előtt olyan magasan van a drótkötél, hogy bár Jancsi
visszahúzza egész végig, de ott már nem éri el. Egy másik kislánnyal akartak ott
hárman játszani, felnőtt nem volt akkor ott. Julis lett volna elég magas ahhoz,
hogy fel tudja húzni, de csak állt az építmény tetején és bambult, jól
elnézegette, ahogy a két kicsi szenved… Elindultam feléjük, fél útról
odaszóltam neki, hogy nem mozdulna meg? Ne látja, hogy nem érik el? Na akkor
megindult és akkor meg átesett a ló túloldalára, oda-vissza futkorászott a
pálya teljes hosszában, húzta-vonta mindenki után a tárcsát. Bár nem bántam,
hogy kicsit végre mozog, nem akartam szívatni, így odamentem, aztán rendbe vágtam
a bandát, mert a harmadik kislány, aki nem volt a legélesebb kés a fiókban –
konkrétan a nevét sem tudta megmondani – minden körben ő akart jönni… szóval
vázoltam a szabályokat, aztán segítettem nekik. Így Julis is tudott jó párszor
csúszni, el is fáradtak rendesen, ebéd után nem sokat kellett vitatkozni velük,
hogy aludjanak :)
A délutánunk mondhatni idilli volt – most tényleg… nem
idézőjelben – csodaszép idő volt a kölkök kint játszottak, de a nyitott ablakon
keresztül szinte folyamatosan értekeztünk, miközben én bent ruhákat hajtogattam
és zoknit pároztattam. Sikerült az összes dobozt kiüríteni, annyi zoknija lett
mindenkinek, hogy döbbenet. Csak nekem nem… Majd vennem kell.
Bernát a napokban mondta, hogy ne nevessem ki, de kíváncsi a
bulgurra, mert pl egy túra során ez egy igen könnyen elkészíthető köret, vagy
akár egytálétel alapja, nem kell főzni, nem ég oda, nincs sok macera vele.
Szóval ma estére tavaszi fácánmell volt, kókusztejes habarással, és bulgurral.
:) Kész is lett, mire Bernát hazaért.
Majd jött egy kis újratervezés, ugyanis holnap Házas
Hétvégés csoport alkalmunk lesz és úgy volt eddig, hogy a gyerekeket Eszti
mamához visszük. Nála most a hétvégén ott van Timi és Tomi is. Az egyedüli
bökkenő az lett, hogy Timinek kötőhártya gyulladása volt a hét elején, így
számomra kicsit kétes volt, hogy teljesen jól lesz-e már, mire mi mennénk…?
Anyukájával azt beszéltük, hogy péntekre már mehetett volna suliba, szóval
biztos oké lesz…. Helyett, Tomi is elkapta és lehet, hogy Timi is
visszafertőződött, mert még a is piros volt a szeme. Szóval holnap oda nem
megyünk, mert nekem nem hiányzik két gyerek itthon a jövő héten.
Így most Jancsi leendő keresztszüleinek lánykája fog
vigyázni a gyerekekre :)
És most, hogy így leírtunk két napot, megyek is, mert közben
megy a Dűne 2 :)