2024.04.08.

Bianka

Nem vesztünk el. Csak olyan sokminden volt, hogy nem jutottunk el a gépig.
Ennek az írásnak az eleje már egy ideje megíródott, várja, hogy feltegyük.

Szóval:

Napok óta az a kijelentés jár a fejemben, amit Bernát írt, hogy az örökbefogadásnak vége.
Fura érzés ízlelgetni ezt.
Egyrészt tényleg így érzem, hogy tényleg túl vagyunk valamin. Túl vagyunk a nehezén. Észrevehetően más a rezgésünk egyénileg és családilag is. Más az összhang, más az ölelés, más egy hazaút, máshogy zajlanak a beszélgetések. Minden szintet lépett. Minden jobb. Minden békésebb. Még én is.

Másrészről meg azért ott motoszkál a kérdés, hogy ez biztos, hogy ezért van? Nem csak egy újabb fellendülés? Egy vihar előtti csend, és majd az atomkatasztrófa még csak majd most jön, egy áruházi hisztivel indul és borít mindent? Tényleg lezártunk egy szakaszt?

Nem is tudom, mihez hasonlítsam, kb ez olyan, mint amikor az ember kijárja az első osztályt. Elindultál, megcsináltad, befejezted, jól teljesítettél, ügyi vagy… Van még ebből 7, aztán még 4, aztán még 4….kb. :D
Vagy mikor az ember az új munkahelyén letölti a három hónapos próbaidőt. Az eleje tele bizonytalansággal, aztán egyre jobban belejössz, már egész magabiztos vagy, de három hónap után igazából még nem tudsz semmit. Az a három hónap valójában a hozzáállásodat mutatja meg, hogy mennyire vagy motivált, akarod-e igazán, és mit bírsz.

Na ezen vagyunk mi túl. Egy jó nehéz, jó hosszú próbadőn. És ahogy a munkahelyen szokott lenni, a java még csak most jön.

Elhiszem, hogy egy szakaszt lezártunk. Az agyam elhiszi. Logikus. Megtanultuk egymást, kitapasztaltuk, hogy ki hogyan működik, a gyerekek is azért mégiscsak okosabbak már a másfél év alatt. De az érzés… Olyan hihetetlen érzés ez, mint amit az érettségikor éreztem. Hogy annyi hónapos izgalom, tanulás, hajtás után egyszercsak túl voltam a vizsgákon, minden eredmény megvolt, kiléptem a suli ajtaján és ott álltam, és olyan ürességet éreztem, mint az Ördög ügyvédje filmben, mikor Keanu Reeves a kihalt utcán sétál egyes egyedül. A vizsga miatti stressz olyan szinten uralta az életem minden percét, hogy teljesen az határozta meg a mindennapjaimat. És mikor vége lett, letettem, felszabadultam és hirtelen nem tudtam mit kezdeni azzal a felszabault érzéssel. Hasonlót érzek most is.
Annyira de annyira sokat vitáztunk, olyan sok veszekedés, szomorúság volt, olyan sokat sírtam, hogy ennyit már nem is lehet. Kimerítő volt, hogy szinte soha nem tudtam lelkileg, agyilag megpihenni. És most jó ideje ez határozta meg a mindennapjaimat. A jókedvem attól függött, hogy melyikkel mennyit kellett veszekedni, hogy egy-egy helyzet miatt mennyire éreztem szar embernek magam, még akkor is, ha ésszel tudtam, hogy igazam van, de valahol azt is tudtam, hogy egyes mintaanyák ezt százszor jobban is tudnák csinálni. Kimerítő volt ez az időszak és észre sem vettem, hogy az az ÉN, aki a gyerekek előtt voltam, az mennyire más. Csak néha,, egy-egy beszélgetéskor ütött meg egy a felismerés.

Az egyik emlékezetes az volt, mikor anyámmal cseverésztünk, mesélte, hogy milyen jó zenéket hallgat mostanában, és valahogy szóba került, hogy hát amikor én is hallgatok zenét… És akkor mondtam, hogy nem, én mostanában nem hallgatok zenét. Döbbenten kérdezett vissza, és én is megdöbbentem ettől a kijelentésemtől, de tényleg így van, volt, hogy az elmúlt időszakban először még az volt, hogy a zenéhez menekültem, feltettem a fülhallgatót és kizártam minden mást, de aztán olyan sok lett az inger, az agyam olyan szinten túlterhelődött, hogy a csend utáni vágyam minden eddiginél erősebb volt. Így pl ha mentem kocsival, már nem indítottam sem rádiót, sem CD-t,csak legyen csend végre. Ha itthon dolgoztam, boldogság volt, hogy csak a mosogatógép surrogását hallgatom, vagy a gombok kattanását a szárítógépben… Bármit, csak ne a csérogást, a nyávogást, a sírást, a kiabálást.
Anyám nem mondott semmi rosszat arra, hogy nem hallgatok zenét, nem ítélkezett senki fölött, de mivel Ő is tudja, mennyire nagyon fontos (volt) nekem a zene, arra, hogy mostanában egyáltalán semmilyen zenét nem hallgatok, csak valami ilyet mondott, hogy ohh… jaj..
Nem is kellett ezt jobban részletezni, ebben minden benne volt és engem ez olyan szinten csapott arcon, mintha egy valóságos pofont kaptam volna. Igazán rosszul esett a felismerés, hogy egy fontos részem csaknem teljesen feledésbe merül(t), és akkor döntöttem el, hogy ezt nem hagyom, ezen változtatni kell.

Vélhetően az ilyen tudatos változtatások is sokat hozzátettek a mostani szintlépéshez, ahogy a korábban említett összecsiszolódás, egymás megtanulása.

Azt nem mondom, hogy innentől kezdve mesebeli, pillangós, kismadaras, éneklős a csodaéletünk, hiszen baromság minden napra jut, de tény, hogy már messze nem azokkal az amplitúdókkal működünk, mint korábban.

Én még mindig olyanokért is fel tudom kapni a vizet, amit más elengedne. Az mondjuk más kérdés, hogy másnak kiveri a hisztit a gyereke, az enyém nem.

Még közel sincs vége a folyamataimnak. Magamban érzem, hogy érzelmileg nem vagyok még 100%-on, mint ANYA. Ha az egy évvel ezelőtti önagamat nézem vissza, aki még szenvedett az öleléstől, és nem akarta a lányát a közelébe engedni, na ahhoz képest már nagyon messze jutottam, de az a mindent elsöprő, mindenen túlmutató, feltétel nélküli anyai szeretetem még épülőben van. Még nem olyan, mint amilyennek szeretném. Határozottan azt érzem, hogy lehet ezt még fokozni, de legalább a tetteim már egyre közelebb állnak ahhoz a szinthez, amit elérni szeretnék és legalább már elég hihetően meg tudok tenni dolgokat.

Tanulni kell még sokat, mert a gyerekek fura dolgokat csinálnak, amit sokszor megpróbálok józan paraszti ésszel körbejárni, és sokszor sikerül is megoldani a dolgot, de aztán van, hogy nem. És olyankor meg ott állok tanácstalanul és legszívesebben megkérdezném tőlük, hogy Ti mikor lettetek ilyen gyökerek?
Egyik nap pl egy „a/az” dolgon időztünk el Jancsival és totálisan kész lettem tőle.
Jancsi nagyon sok dologban megelőzi Julist, de az vitathatatlan, hogy Julis beszéde mindenkit túlszárnyal. Ha egy logopédus megnézné, biztosan találna hibát, de az engem teljesen lenyűgözött, hogy 3 és fél évesen teljesen tisztán beszélt. Jancsi januárban volt 4 éves, most április van. A beszéde jól érthető, de a megfogalmazásai pontatlanok, a mondatai összetétele a „jajj” kategóriát súrolja sokszor, hiába érthetőek a szavai, sokszor nem értem, mit akar mondani. Az „R” hangja nem tiszta még, de épp most tanulja pörgetni, szóval hamarosan meglesz az is.
Az olyan dolgokat ki szoktam javítani, ha valamit nem jól ragoznak, nem jól kötnek, felcserélnek, pl Jancsi ha összehajtogat egy törölközőt akkor azt mondja, széthajtottam. És egyik nap azon időztünk el, hogy megkérdezte: „kimehetek udvarra?” De rendszeresen kérdezi így, hogy kimehetek a udvarra? Ezeket kijavítom és rendszerint mondja is utánam, szóval pár javítás után kikopik a rossz és marad a jó. De most nem így volt. Mondom neki, hogy „Kimehetek az udvarra?”
- Kimehetek a udvarra?
- Úgy mondd, hogy kimehetek AZ udvarra?
- Kimehetek a udvarra?
- AZ udvarra!
- az…….. udvarra…
- Szuper! Kimehetek az udvarra?
- Kimehetek a udvarra?
- ??????????????????????? Jancsi………….. Ismételjük el párszor: AZ udvar….
- az udvar, az udvar, az udvar….
- Nagyon jó! Kimehetek az udvarra?
- Kimehetek a udvarra?

Na az ilyenektől totál kikészülök. Nem tudom felfogni, hogy úgy jár az agya, hogy mást helyből leköröz, megtanul magától mindent, és egy ilyen kis szarság megakasztja…

Mostanában komplexebb gondolataim vannak. Majd ezekről is írok.
A napjaink tényleg jók, viszonylag kevés vitával zajlanak mostanában. Összegondolom, hogy technikailag mik voltak, amik ehhez segítettek. Folyt.köv.

 

Szerintem azért aludtam olyan sokat. Minden nap igyekeztem délben lefeküdni aludni.