2024.04.11

Bianka

Mondom a híreket.

Foci

Úgy néz ki, egyelőre ne leszek focis anyuka. Ma voltunk Jancsi második fociedzésén. Érdemes megemlíteni, hogy bár első este elvileg letisztáztunk mindent és utána lelkesen mondott igent az edzésre, ma reggel mégis azt mondta, nem akar többet fociedzésre menni. Természetesen nem akarom erőltetni, de azért nem fogom hagyni, hogy egy négyéves szeszélyei irányítsanak dolgokat, amik később fontosak lehetnek, ezért most megint bevetettünk mindent, ami a foci felé tereli, és ismét megbeszéltük a kritikus dolgokat.

Délelőtt felhívtam az edzőbácsit, és mondta, hogy igen, kb 40 percnél fogyott el a figyelem és a lelkesedés, így megegyeztünk, hogy ne húzzuk túl, ha elfárad, üljön le, jöjjön ki, ha fél bizonytalan, akkor jöjjön, nézzen meg, hogy ott vagyok, ahol ígértem. Kellett is, mert jött ki pisilni.

Végig tolta az edzést, gondoltam én, de aztán az edzőbácsi elmondta, hogy valójában több mint felét csak ülte és nézte a többieket, szóval megegyeztünk, hogy Jancsi kicsi még ehhez. A labdához tényleg van érzéke, szereti és lelkes, de az edzés még sok neki, szóval térjünk vissza erre egy év múlva.
Ebben a csapatban 7 éves koráig lehet, még bőven van ideje.

RRRR

Jancsi megtanulta a R hangot. Pörgeti a nyelvét, ami szenzációs, együtt örültünk neki. Persze Julis is pörgeti a R-t, mert Ő is szeretne elismerést, és nagyon nehéz úgy leállítani, hogy ne törjem össze, de most Jancsinak örülünk, nem Julis van a középpontban. Azt azért elmondtam neki, hogy Rá is nagyon büszke vagyok, mert amikor idejött, még csak 3,5 éves volt, és már akkor teljesen tisztán beszélt.

Na de a lényeg…. Jancsi eddig az összes R betűs szót úgy mondta, hogy lépa, letek, mogyoló… tehát minden R hang helyett L-t mondott. És pár napja eszembe jutott, hogy ebből lesz egy anomália, mert szerintem nem tiszta neki, hogy melyik lesz tényleg L és melyikből lesz R.
Na hát ma meg is történt ez. Jöttünk haza, már naplemente volt, és Jancsi megkérdezte, hogy a napból lesz a HORD? - Mondom, miiiii??? - A Hord…. – A Hold – Hord – HOLLLD – Hord…. Jó, hagyjuk. Úgy felcsesztem magam, hogy majd felrobbantam. (Egyébként nem volt annyira jó a nap) Mire hazaértünk, lehiggadtam és még a ház előtt a kocsiban maradtunk, a tükröt ráállítottam Jancsira, és mondtam neki, hogy eddig mindent, amit R hanggal kellett volna mondani, L-lel mondott. De ezekből nem mindből lesz R. Nem mindet kell pörgetni, mert van, ami L marad.
Mondjad, hogy LÓ - Ró–- LLLLó – Ró – Nem. Figyelj. Nézd a számat. LLLLó. RRRRRépa. Hallod a különbséget? – Igen – Mondd, hogy kulacs. – Kulacs. – Szuper! Ez a L. Ezzel kell mondani azt, hogy Hold. – Hord – Nem. HoLLLLLd – Hold – Nagyon jó! Mondd, hogy Ló! – Ló! – Kulacs – Kulacs – Kullancs – kullancs. – Szuper! Érzed a különbséget? – Igen!
És aztán este még hallgattam ezt, hogy „nem mindig kell pörgetni, nem Hord, hanem HoLLLLLD, Kulacs, Ló…”

Elfáradtam

Azt hiszem, most kicsit elfáradtam a gyerekekbe. Amióta beindult Bernát melója, azóta csak én viszem a gyerekeket és csak én megyek értük, én szórakoztatom őket délután, én viszem őket mindenhova, és most úgy néz ki, minden igyekezet és fellendülés ellenére elfáradtam.
Julis ráadásul barom lett, megint kezdi a hülyeségeket, ami engem nagyon idegesít. A felesleges körök, a színészet, a kotnyelesség, hogy a saját dolgát nem csinálja meg normálisan, de mindenki máséba beleokoskodik. Sok lett és ma reggel már úgy vittem őket, hogy ugye nem kell elmagyaráznom, hogy haladjunk az öltözéssel. Az oviban mondjuk elterelte a figyelmünket egy erősen síró kisgyerek, aki mellett ott ült az óvó néni és a két dajka és mindenki ott sopánkodott, meg fogdosták a kezét. Kiderült, hogy az egyik gyerek véletlenül odacsukta az ujjait a szekrényajtóval.
Én csak annyit tettem hozzá, hogy emeljék fel a kezét. Hiába hűtik, ha lent tartják, a vérkeringés miatt lüktet és az ilyenkor nagyon fáj. Majd elmeséltük, mikor Julis odacsukta a kocsiajtóval az ujját. És míg a sztori ment, addig a gyerek szépen megnyugodott :) Büszke voltam magamra :D

Talán a fáradtság miatt van, hogy érzékenyen reagálok dolgokra, pl Julis tegnap nagyon megbántott, de aztán gyorsan lerendeztem a dolgot.
Vettem ugyanis neki pár ruhát. A Facebookon a marketplace-en néztem ki és mivel nekem aznap nem volt időm, Karika mamát kértem meg, hogy menjen már és válogasson pár felsőt is. Leegyeztettem, Karika mama el is ment, aztán jött a játszóra, kifizettem a cuccot, és boldogan rendezte át Julis ruhás szekrényét, kiválogattam a régi, kicsi holmikat és a szép újakat tettem be. Reggel kivette az egyik új felsőt, húzta, tolta, szenvedett vele, olyan nagyon seggel állt hozzá, mire csak kibökte, hogy neki ez nem kell, ő nem akar új pólót, neki ez nem tetszik.

Szóval akkor kivettem mindet, megmutogattam neki, hogy milyen csodaszép ruhákat kapott, de akkor oké, visszaveszem, majd odaadom olyannak, aki értékeli. Azon gondolkodtam, adjam el? Vagy adjam oda Katiéknak, hátha az unokatesóra jó? De az van, hogy a tény akkor is az, hogy kinőtte a ruháit. A 70%-át ki kellett válogatnom, szóval hiába adom ezt most oda, akkor el kell mennem, megint időt és pénzt kell rááldoznom arra, hogy a kisasszonynak új ruhákat vegyek. És az az igazság, hogy nagyon megbántott ezzel a körrel és nem akarok a kedvében járni most, nem akarok időt és energiát szánni az új ruhák keresésére. Mikor hazajött, elmondtam neki, hogy ő még nem dönthet a ruháiról, hogy miket hord és miket nem. Azt veszi fel, ami van, amit én odaadok, amit én megveszek. Nincs kérdés, nincs ellenvetés.
Nem akarok ezzel a bezzeg az én időmben dumával jönni, és nem akarom olyanért büntetni a gyereket, amiről nem tehet, de én emlékszem, hogy n egy új ruhának, új cipőnek őrültem, legalább a szándék megvolt bennem, hogy vigyázzak a dolgaimra, ami nem mindig sikerült, de legalább zavart és rossz érzés volt, ha valami megsérült. És elhiszem, hogy most más világ van, meg jó az is, hogy nem kell a mi gyerekeinknek a hiányt eltapasztalniuk, de az, hogy az ember hálás valamiért, az szerintem jó dolog és hozzáad az ember személyéhez. És a mi dolgunk megtanítani őket erre is, hogy nem az a természetes, hogy valaki elfingja magát és minden az ölébe hullik.
Nekem borzasztóan fáj, mikor odaadunk valamit, és nem az van, hogy de jó, hanem a csérogás, hogy ő nem ilyet akart. És ezt a vonalat nem vesszük fel. Hány videót látni a karácsonyi ünnepek után, hogy a gyerek ott hisztizik, hogy nem azt az ajándékot akarta. És nyilván kicsi, nem érti, mennyi áldozat, munka, idő, utánajárás van egy-egy ajándék mögött, és nem is kell még értenie, de a hála nem is ennek a függvénye szerintem. A hála a vágyakozásból és a várakozásból ered, és ha mi felnőttek minden szusszanására kiszolgáljuk a gyerek minden igényét, akkor pont mi vagyunk azok, akik nem tanítjuk meg hálásnak lenni.
Szóval délután, mikor a ruhás reggeli affér volt, jött Julis, hogy kapott lufit, pirosat. Ott szorongatta a kezében. Elmondtam neki a ruhás dolgot, hogy nem dönthet ebben, az a ruha van amit adok és nem szeretném hallani, hogy ez, vagy az, miért ne jó. Erre mondja, hogy a lufiból is nem pirosat akart, hanem rózsaszínt. – Jó, akkor kérem ide a lufit. Ha abban, hogy kaptál lufit, csak azt vagy képes meglátni, hogy mi nem jó, akkor elveszem és akkor semmilyen lufid nem lesz. És a továbbiakban nem szeretném az étkező asztalnál sem hallani, hogy Te inkább mit ennél, meg mit nem szeretsz, mert nem érdekel. Az a vacsora, amit elég rakok, és az egyetlen, amit mondhatsz az, hogy köszönöm szépen. A ruháidat visszateszem a szekrénybe, mert nem akarok most új köröket futni, hogy neked a kinőttek helyett új ruhát vegyek. Az a felső, amit ma reggel visszadobtál, következő reggel abban mész. Majd utána kimosom, és az lesz a váltófelsőd bent, hogy kétszer is meggondold, mennyire eszed le magad és mennyire „izzadsz meg”, csak azért, hogy divatozzál.

Nem akarom bántani, sem megalázni, de kicsit átesett a ló túloldalára, azt gondolom és fene nagy jó dolgában már nem tudja, merre hány méter. Most kicsit megtanulja.

Felzaklatnak ezek a dolgok és tudom, én vagyok a hülye, hogy ezeken felkapom a vizet, majd ezt is megtanulom kezelni, meg majd ez is feledésbe merül, ahogy az össze többi korábbi.

Most, hogy lezártunk egy szakaszt, valahogy a rossz emlékek is elszállni készülnek. A minap meséltem valakinek, mennyire nehéz volt az eleje, hogy a menny és a pokol napjában tízszer váltották egymást, de mikor rákérdezett, hogy pl mik voltak, alig tudtam felidézni valamit. Olyan, mintha ezzel a lezárással be is zártuk volna a raktár ajtót, benne az emlékeinkkel, hogy csak a nagyon mélyek maradhassanak meg.