2024.05.17.

Bianka

(Tegnap kezdtem el írni, szóval ami most az elején a tegnap, az már most tegnap előtt – érted… ) :D

A nagy kurvaanyázás….

Tegnap már majdnem ömlengtem kicsit, de azért fogok ma is. De, hogy azért a napiszar meglegyen, azért minden nap rendesen megdolgozunk. Ha nem én, akkor Bernát, de a gyerekek meg alapból tolják a dolgot, szóval valami baromság minden napra jut.

Mára épp a kurvaanyázás volt a program, mert Juliska úgy döntött, hogy ezt Ő megengedi magának az oviban. Az mondjuk számomra rejtély, hogy egy 40 évet óvónőként ledolgozó nő, aki mindemellett anyuka és nagymama is már, az hogy nem tud annyira rendet tartani, hogy miután rászól a gyerekre, azt a gyerek nem veszi komolyan, és tovább mondja a csúnya szavakat. Nem tudom, hogy ott milyen büntetés van, vagy milyen nincs, de, hogy ez a rendszer nem hatékony, az biztos. Csak azt nem értem, hogy ha neki belefér időnként, hogy a fejét megcsapja egy-egy gyereknek, akkor egy büntető sarokban állás, vagy játékból kimaradás az miért nem?
Rém kellemetlen volt ma, amikor mentem értük nagy vidáman. Beterveztem, hogy akár egy kis játszótér is beleférhet, de erre nem került sor, mert kb szénné égtem az udvaron. A vezető óvónő odahív, hogy beszéljünk, közben a szülők egyre többen lesznek az udvaron, mert az angol még tart és mindenki várja a saját gyerekét. És akkor az óvónő rákezdi, hogy Juliska kurvaanyádat mondott, és, hogy rászólt, de ő folytatta. És mikor kérdezte, hogy kitől hallotta ezt, akkor azt mondta, hogy apától. Majd az óvónő tovább kérdezte, hogy anya ilyenkor mit csinál? Mire a gyerek azt mondta, hogy sarokba állítja apát. Hát néztem döbbenten, hogy ugye ezt nem hisszük el?

Mindig mire azt gondolom, hogy kb sínen vagyunk, addigra valamelyik elcseszi a dolgot. Annyira tele van a hócipőm azzal, hogy nincs egy nyugodt hetem, mert hol az egyik, hol a másik csinálja a fesztivált. Behugyozik, beszarik, meglöki a másikat, hátbaveri a másikat, meghúzza a haját, káromkodik… Hol az óvónő hív félre, hol egy anyuka hív fel, vagy ír rám és cseszi el az estémet, hogy a gyereke ki van akadva az enyémre. Én meg mindenkit nagyon megértek és végtelenül készségesen próbálok külön randit szervezni, hogy ne legyen senkivel se harag. Közben persze nézem azt is, hogy azért nem feltétlenül az enyém a fekete bárány, van annak előzménye is, ha már lökdösődés van, de azért kérjem számon és valahogy rendezzük le, hogy máskor ne legyen ilyen, de egyébként meg miért én kérem számon otthon, mikor ezt az oviban kellene rendezni akkor…?

A csúnya beszéddel kapcsolatban meg az a véleményem, hogy faszom…. Na de viccet félretéve…
Mi sem vagyunk ártatlanok, apa is mond cifrákat, meg én is, mondjuk én igyekszem nem a gyerekek füle hallatára, de azért van, hogy de. De ott az internet, ahonnan hallják, a tik-tok, amiket nem mutatunk nekik, de hát nem süketek, hallják, de a rokonságban is beszélnek csúnyán, a gyerekek a legcifrábban, és ott vannak a barátok, a telefonok… mindenhonnan ömlik rájuk a csúnya beszéd és hullára nem érdekel, hogy mit honnan hall, 5 évesen, meg 4 évesen nem beszélhet csúnyán. És nem érdekel, ha mindenki csúnyán beszél, Ő nem teheti meg. Ahogy alkoholt, meg kávét sem ihat, meg kólát sem és ahogy autót sem vezethet, meg a kaput sem nyithatja ki, és nem mehet a konyhába, és nem indíthatja el a mosógépet, vagy nem bánthat állatot, ugyanúgy nem beszélhet csúnyán. És nem érdekel, hogy melyik ovis társa beszél még így, nem érdekel, hogy kitől, honnan hallja, nem beszélhet így és kész.

Már többször kértem, hogy ne beszéljen csúnyán, elagyaráztam, hogy miért nem jó, mit lehet helyette, de ezek szerint az nem vált be. Hát csináltam Julisnak egy kellemetlen délutánt. Hiszek a pozitív és a negatív megerősítésben is. Ha pozitívan, meg dicsérettel nem ment, majd megy máshogy. Nem bántottam, nem kiabáltam vele. Csak a sarokban kellett ülnie, csendben kellett maradnia, illetve időnként guggolni, azt ismételgetve, hogy 5 éves vagyok, nem beszélhetek csúnyán. Nyugodtan és higgadtan beszéltem vele végig, mert mire hazaértünk, lehiggadtam annyira, hogy nem akartam miszlikre szedni már. Én csináltam a dolgom, Jancsi játszott, kapott is egy pici falatka milka csokit, amit Julis nem.
A vége felé már nagyon morci volt a lány. Közben sokszor visszakérdeztem hogy miért van ez most így, miért van büntiben? Illetve, hogy jól érzi-e most magát? Mikor már nagyon mérges volt, akkor a legmélyebb részeken mondtam neki, hogy akkor most ezt az érzést jól jegyezze meg, és jusson eszébe, ha csúnyán akar beszélni, hogy simán lehet egy újabb ilyen délutánja. És megbeszéltük párszor, hogy mit kell csinálni, hogy következőleg ne legyen ilyen bünti.
A végén annyira bemérgelte magát, hogy pipiskedve az egész testét befeszítette, azt éreztem, mindjárt felrobban. Nem akartam már húzni tovább, de azt sem akartam, hogy ebben a feszültségben maradjon. Kezébe adtam egy nagy kólás flakont és mondtam, hogy csapkodja meg az ágyat… rávert egy-két gyengét. Elkértem az üveget és mondtam, hogy amikor mérges vagyok, akkor tudod, mit szeretnék? Ezt! És jól odavertem a ruhás szekrény oldalának háromszor… Jancsi meg is ijedt, arrébb is ment egy méterrel… Nem is baj, ha tudja, hogy hova tegyen…. Juliska is döbbenten figyelt, de láttam, hogy így nem tud kijönni a feszültség, szóval mondtam neki, hogy akkor még guggolás… Öt éves vagyok, nem beszélhetek csúnyám… öt éves vagyok, nem beszélhetek csúnyán… 10 guggolás után már megint nagyon mérges volt, nyújtottam neki a flakont, szememmel intettem az ágy felé, mire odavert egy nagyot. Ezt így folytattuk addig, amíg ki nem adta a feszkót rendesen.

Aztán mikor lenyugodott, odahívtam…
Azt gondolom, még nincs itt az ideje, hogy olyan mondjak neki, hogy nekik mindig nehezebb lesz a dolguk, meg, hogy kétszer-háromszor többet kell bizonyítaniuk. Még nem értené. Ezért csak elmondtam, hogy nem lehet így beszélnie. És, hogy sokkal okosabb, ügyesebb kislány ennél, minthogy neki ilyet kellene mondania. És elhiszem, hogy szeretné, ha mindenki mindig rá figyelne, de ne ezzel tűnjön ki. Legyen nagyon kedves, illedelmes, ügyes. Tanulja gyorsan a verset, köszönjön hangosan… ezekkel tűnjön ki, és megkapja a figyelmet, még sokkal jobbat, mintha csúnyán beszél.

Elmondtam neki azt is, hogy nagyon szeretem. És ezen semmi nem változtat. És nem kell húzni az én agyamat sem, mert szeretem és figyelek rá és a legjobbat akarom neki. Elmondtam, hogy már akkor igent mondtam rá, mikor még nem is ismertem igazán. Ő az én lányom, én az ő anyukája. Apa és én vagyunk azok, akik a világon a legjobban szeretik őt. És nagyon megölelgettem.

Aztán mehetett még játszani, volt idő rá.

Nem volt gyenge menet.

Aztán reggel volt egy kisebb, de hasonló beszélgetésünk. A tegnap esti hangulat azért uralkodott. Béke volt, hiszen kibékültünk, de azt is tudja, hogy van következménye a rossznak is.
És ma pl szépen felöltözött, készséges és kedves volt, és ennek hangot is adtam, megdicsértem és többször visszakérdeztem, hogy ugye mennyivel jobb így? Aztán ez a lendület a fésülködésre elfogyott, és mikor szóltam, hogy jöjjön, csináljam a haját, akkor neki még volt valami extra fontos dolga… Vártam pár másodpercet, gondoltam, leteszi azt a valamit és jön, de fél perc után úgy voltam vele, hogy akkor oké… erről ennyit… Jancsii! – szóltam ki, Jancsi pattant, - igen, anyuci?  - Gyere légyszi! – és azzal kivettem a vitrinből egy kis csokit… odaadtam neki. Persze a csokipapír csörgésre Julis is bejött, de nem kapott… kérdezte, miért. Visszakérdeztem, hogy jöttél, mikor kértelek? – Nem – Akkor? Mire gondoltál? – Morci lett… elkezdtem hozzá beszélni, de nem ment be semmi, mondtam, hogy jó, üljön le az ágyra, és ha kész figyelni, akkor jöjjön vissza.

Mikor visszajött, elmondtam neki, hogy nagyon fontos, hogy szót fogadjon. Nem csak azért, mert sokkal könnyebb és jobb lenne minden napunk, hanem azért, mert vannak helyzetek, amikor extrán fontos lehet az, hogy szót fogadjon és azonnal megcsinálja, amit kérek. Akár az élete is múlhat ezen. És ha nem fogad szót, nem tudom egy csomó helyre magammal vinni, mert mindenhol az kell, hogy szót fogadjon. És meg fogja tanulni, vagy szépen, vagy nem szépen. Vagy megtanulja azért, mert ezt kérem és jól dönt és szót fogad, vagy ilyen kellemetlenségek fogják érni, hogy pl nem kap csokit, mint most is. Ő dönt.

És az ömlengéseim.

Ennyi idő elteltével azért van egy kis rutinom már. Megvannak a sablonos helyzetek itthon, minden napszakra, minden tevékenységre, az oviba menésre, az oviból hazajövésre… stb. És mindennek több kimenetele van. Én mindig a legjobbra készülök, hogy öröm lesz és vidámság, nincs kavarás. És persze mindig van valami hülyeség, de ha meg sikerül, annak nagyon tudok örülni. Ezt ilyen kis apró győzelmeknek élem meg, amik azért előbbre visznek.

Ma pl itthon táncoltak a gyerekek. Először csak ment a zene és egyre nagyobb hülyeségek mentek, csak rohangáltak fel alá. Aztán kitalálták, hogy flakonokkal dobolnának… Na itt volt az a pont, amikor vagy beszólok most már nekik, vagy csinálunk valami értelmeset ebből. Hát, mondom azt csak úgy lehet, ha tudnak ritmusra csinálni valamit, mert nem azért indítottam a zenét, hogy össze-vissza csapkodják a flakont… Ahogy ment a zene, ritmusra tapsoltunk, ugráltak, riszáltak, mozgattam őket és persze én is mozogtam a zenére. Amit tudtam, énekeltem is és nagyon tetszett nekik, hogy ezt együtt csináljuk. :) Nagyokat nevettek, ragyogott az arcuk, ami nekem is nagyon tetszett :)