2024,05.31.
Bianka
Van fennforgás, nem kicsi.
Az elmúlt pár nap ismét ékes példája annak, hogy akármit
csinálsz, akárhogy csinálod, akármennyire igyekszel, viheted a gyereket
akárhova, kinyalhatod a seggét, ráköltheted az összes vagyonodat, építhetsz
neki akármit, mesélhetsz neki, adhatod a 200%-odat, belegebedhetsz abba, hogy
neki jó legyen, ha nem is hónapok, de hetek távlatában ha csak egyszer is
hibázol, ha egyszer valami kizökkenti, ha csak egyszer is valamit félreért, vagy
rosszul érezte magát, neked reszeltek. Mert ráadásul nem csak az a gond, hogy a
kis hálátlan dögje képes csak a rosszra emlékezni, hanem mindezt képes a
legrosszabb módon átadni a legrosszabb embernek. És utána bármit csinálsz, az
már csak magyarázkodás.
Igen, van konkrét történés, sajnos ez nem csak egy általános
levegőbe puffogtatott közhely.
De rég sírtam már ennyire mélyről…
Jancsi térde koszos volt, ezért az óvónő megkérdezte, hogy
Jancsi, Te nem fürödtél? Erre Jancsi azt mondta, hogy nem…és vacsorát se
kaptunk.
Délután behívtak, ketten támadtak rám, mindennel bajuk volt, hogy Jancsi térde
koszos volt, hogy nem kaptak vacsorát, hogy Julis térdén a sebet nem
fertőtlenítettük le és elfertőződött…(Persze… belefetreng az oviban a homokba
és ott semmit nem csinálnak vele. Egész nap szépen tud fertőződni…), de aztán
az is már baj volt, hogy Juliska nem alakul, zaklatott, felhánytorgatták, hogy
milyen büntetéseink vannak (az ágyban ülve gondolkodás, meg guggolás) és, hogy
a gyerek azt mondta, kapott pofont, de aztán feljöttek még régi dolgok, hogy
fél évvel ezelőtt apa is mit csinált, és hogy durvák vagyunk, nem szeretjük a
gyereket, hagyjuk végre békén őket és csak szeressük… és ha még egyszer a
gyerek ezt mondja, vagy azt… meg ha még egyszer megbüntetem… nem akar ilyet
hallani még egyszer, mert akkor annak következmény lesz.
Ez tegnap volt. Persze, ahogy telnek az órák, meg mostanra
eltelt egy nap, és rakom össze a képet, azért szépen összeáll, hogy kb egy hete
volt, hogy a hülye picsát kiosztottam az udvaron, ami valószínűleg keményen
bemart neki. És akkor úgy tett, mintha nem annyira érdekelné, de egy rohadt
bosszúálló, kétszínű görény, és az egója vélhetően nem hagyta, hogy alul
maradjon velem szemben. Ebben már most azért vagyok biztos, mert amikor tavaly
nyáron kijöttek ellenőrizni, akkor is az volt, hogy rám szállt, elkezdett
mindenféle dologba belekötni, de segítséget nem adott. És már majdnem
meggyőzött, hogy a gyerekek a rosszak, amikor átgondoltam és rájöttem, hogy
amik problémák vannak, azok csak a gyerekségükből fakadnak és a hülye picsa
sopánkodása helyett a gyerekeimmel való jó kapcsolatot választottam. Így mikor
másnap mentünk – emlékszem, tényleg rohantunk – nekiállt a halálsápadt arcával
sopánkodni, nem hallgattam végig. Mondtam neki, mikor kb levegőt vett, hogy
oké, szuper! Na gyerekek, mehetünk? És azzal otthagytam… másnap jött, hogy csak
kijönne ellenőrzésre, mert úgy fog megnyugodni. Akkor is az volt, hogy nem
viselte el, hogy alul marad. Egy rangkórságos, besavanyodott, életunt nő, a
pedagógusok szégyene, hatalmas egóval és képtelen elviselni, ha nem neki lesz
igaza. Eddig bármit mondtam, javasoltam, vagy meséltem, hogy most épp ez a
menet, ezt próbálom, mindenre csak húzta a száját, de kézzel fogható tanácsot
nem ad soha.
És most is ez volt a helyzet… Kiosztottam és most addig
tekerte a dolgokat, hogy csak megszorított valamivel.
Ami igazán zavart, hogy engem nem hallgattak meg. Azt mondták,
nem kell magyarázkodni. Pedig volna mit azért. Isten látja lelkem, én nem
akarom mindig az örökbefogadós kártyát kihasználni, de Julis egyes
viselkedésénél bizony, hogy ez még bejátszik. És még fog is sokáig. Minden
egyes szintlépése összefüggésben van ezzel. Ahogy épül a bizalma felénk, ahogy
egyre stabilabb a kapcsolata velem, úgy talál rá egyre jobban magára, és lesz
egyre merészebb (csúnya szóval élve pofátlan, de minimum szemtelen) És igen,
ezeket megharcoljuk, ha besokallok, kiabálok vele, mert rohadtul nem érdekel a
szintlépése, akkor is szót fog fogadni… És sok mindenben engedek, de van,
amiben nem, mert ez az élet rendje, a törvény, a szabály, amit mindenki betart
és kész.
Mélységesen megbántottak ezzel az óvónők. Azt érzem,
elárultak. Azt gondoltam, segítenek, elfogadnak, megértenek, de nem. Hiába
mondtam nekik dolgokat, semmi nem érdekelte őket, és én ott álltam értetlenül,
hogy komolyan mindent elhiszünk egy négyéves kis szarosnak, aki még arra se
képes, hogy megmondja, este ebéd van, vagy vacsora?
És akkor ráadásul kiderül a teljes sztori és vele együtt az
is, hogy Jancsi emlékezete eléggé szelektív, kb az egész délutános sztoriból
egy féligazságot sikerült tényként közölnie.
Egyik este, amikor nem tudom, miért, én később értem haza, Bernát hamarabb
behívta a gyerekeket mert esett az eső, saraztak, vizesek lettek és már nem
akarta újra átöltöztetni őket, így hamarabb behívta, hogy fürdés, öltözés,indított
nekik mesét, közben készítette a vacsorát. A kölkök közben valami nem
dobálnivaló vackot dobálni kezdtek, mire apa azt mondta nekik, hogy jó, akkor a
mesét leállítja, lehet aludni. Addigra én már a közelben voltam. Pár perc múlva
haza is értem, a vacsi már az asztalon volt, hűlt, és Bernát szólt a
gyerekeknek, hogy lehet jönni vacsorázni. – mint utóbb kiderült, ez volt az az
ominózus este, amikor nem kaptak vacsorát és nem fürödtek…
Számomra az a döbbenet, hogy felnőtt ember ezt képes elhinni, 100%-nak venni,
mikor én, az anyjuk, akinek a legjobban elfogultnak kellene lennem, én magam
mondom, hogy műsoroznak, hazudoznak, mert tudom, látom.
(Ahogy ezt írom, Jancsi épp álmában felnevet… pont ilyen egy megfélemlített
gyerek ugye… Hanyatt fekszik lábai, karjai szanaszét a négy égtáj felé…
Biztosan retteg szegény egész nap…)
Annyira borzasztóan megbántottak ezzel.
Tudom, hogy nem kellene, de neheztelek Jancsira is. Nem igaz, hogy annyi jóból
csak ezt tudja elmesélni. A majálist, a gyereknapot, a sokminden élményt, az utazásokat,
az ugrálást az unokatesókkal miért nem meséli el? A focizást apával, a sütit a
mamánál miért nem újságolja? Az esti öleléseket, a zenés vicceskedést, a
reggeli „kávékat”, a szomszédolást miért nem meséli? Annyi, de annyi jó dolog
van az életükben, annyi mindent kapnak, annyi minden jót átélnek és komolyan?
Ez marad meg, hogy nem kaptak vacsorát? Ami ráadásul nem is igaz, mert végül
kaptak.
Komolyan mondom, lassan két éve vannak itt nálunk. Julis
rendszeresen, de Jancsi is néha rendesen megpróbálta a türelmem. Soha ennyit
nem mérgelődtem, soha ennyit nem sírtam, mint amióta itt vannak, de szívemre
teszem a kezem, soha nem merült fel egy pillanatra sem, hogy visszacsinálnám.
Mindig hittem, hogy ez így jó, ennek így kell lennie, ez annyira Isten akarata,
terve, ez annyira sorsszerű… ez az egymásra találás… És mindig minden nehézség
ellenére még zokogva is azt mondtam, hogy nem csinálnám vissza. De most, így
egy év kilenc hónap után volt először az bennem, hogy visszacsinálnám. Hogy
ennek így mi értelme? Hogy annyira szélmalomharc ez az egész, annyira
értelmetlen. Hogy tényleg a szívem lelkem, beletehetem az egészbe, ha jön egy
szemétláda, és a gyerekem pont rosszkor épp valami rossz momentumot mesél el,
akkor kész… azzal boríthat mindent. Van ennek így értelme? Az volt ma bennem,
hogy hagytuk volna az egészet a picsába… ez a kis nyiváta továbbra is hülyére
vette volna Lilláékat, Jancsi maradna a kiskedvenc, mi meg már elváltunk volna
nyilván… de még annak is több értelme lenne, mint ennek a szemétkedésnek. Élnék
nyugiban a kutyámmal, azt nem bántana senki, nem veszekednék senkivel, nem
kellene attól rettegnem, hogy vajon az
oviban most melyik kölköm mesél valami rémtörténetet, ami miatt ránk küldik a
gyámügyet…? Hát van ennek így értelme?
És persze, nyilván nem csináljuk vissza. De borzasztóan
kiábrándító érzés és végtelenül bizonytalanná tesz.
Ma ballagás volt, mentünk, mert muszáj volt, Julis
ballagtatta a csoport társait. Túléltem. Meg ők is. Szerencséjük, hogy nincs
lézerszemem, mert már egyik sem élne. Sok hülye szipirtyó. Phúúú, de mérges
vagyok rájuk.