2024.11.18.

Bianka

Megint van téma. Mindig van téma :)

A hétvégén voltunk egy légváras játszóházban. egész héten arra gyúrtunk, hogy oda mehessünk, ezért kellett jól viselkedni, meg minden. Apámmal beszéltük meg a randit. Fel voltam készülve, hogy le fogom járni a lábam egész nap, de a gyerekek önállók voltak és mentek minden felé, felfedezték a terepet.
Örültem ennek az alkalomnak és nem bántam meg, hogy kivártam a megfelelő alkalmat. Ez a játszóház nem mindig van, csak alkalomszerűen nyitják meg, eddig már passzoltunk párat. Nagyon az elején még nem érezték volna magukat biztonságban, és az kb úgy ment volna, hogy egész nap azt mondogatom, hogy menjél nyugodtan, itt vagyok, megvárlak, nem megyek el, menjél bátran, ott foglak várni, de másszál nyugodtan, nem esel le, stb…
Nem mintha ezzel gond lett volna, de ezekre mindig találtunk ingyenesen igénybe vehető megoldásokat is, ez meg fizetős volt.
Na a lényeg, hogy a gyáva kis Julisom, aki az elején a medencébe is alig akart bemenni, és nem mert egy sima kis csúszdáról lecsúszni, most egyedül, önállóan ment és fedezte fel a terepet, felmászott a legmagasabb légvárra is, és onnan gond nélkül csúszott le. Mindent kipróbált, mindenhol volt, sehol nem félt. Egyedül annyi fennakadás volt, hogy egy-egy részen nem találta fel magát, hogy mivel mit lehet csinálni. De ott kicsit segítettem, hogy erre fel lehet ülni, azt le lehet bokszolni, stb, és akkor onnantól ment minden tovább.
Kaptak arcfestést és lufit, mert nekem meg az a kattanásom, hogy ilyen helyen ne garasoskodjunk. Nem azt mondom, hogy két kézzel szórjuk a pénzt értelmetlenül, - pl vittünk teát, kekszet, banánt, én magamnak meg kávét, így nem kellett horror áron túlárazott vackokat venni, de mikor minden második gyerek arca ki van festve, akkor ne sóvárogjanak az enyémek, hogy nekik miért nem lehet?
Lufi ügyben így is kiegyeztünk egy kis pálcikás lufiban, de legalább az is megvolt.

Hazafelé Julisnak megint volt egy kellemetlen beszólása… ami nem is beszólás volt, csak kérés, érdeklődés, csak nekem volt kellemetlen. Megkérdezte, hogy így, hogy jók voltak, kaphatnak csokit?
Mi van??????
Nem a két órás turnusra fizettünk be, hanem egész napra, hazajöttünk ebédelni, aludtak és mentünk vissza. Kaptak arcfestést, lufit, vittünk finomságokat, és nem elég.
Tudom, hogy gyerek, nem érti még, nem fogja fel, de én igen. Én tudom, mennyi mindent vehettünk volna ebből a pénzből, és tudom, mennyi mindent csinálhattam volna egész nap. És persze nem azért csináltam, hogy hálás legyen a kis mocsok, hanem azért, mert azt gondoltam, imádnák ezt a programot és ha már van rá lehetőség, éljünk vele. Tény, hogy még mindig nem nyertünk a lottón,meg kell nézni, hova megy a pénz, de ez a program most volt, és nem bántam meg, hogy mentünk, mert öröm volt nézni, hogy milyen lelkesen játszanak, ismerkednek más gyerekekkel, hogy küzdenek meg az akadályokkal.
Hazafelé Julis kérdezgette, hogy mi miért nem vettünk nagy lufit (mert 5000 Ft volt darabja és náluk kb 2 percig tart egy ilyen) és más miért vett? Próbáltam rávilágítani, hogy ők kaptak arcfestést is és egész napra voltunk ott, más meg nem, szóval ők arra költöttek többet, mi meg erre.
És próbáltam arra irányítani, hogy ahelyett, hogy arra fókuszál, mit nem kapott meg, inkább azt gondolja, össze, mi volt jó a napban. De jó, hogy elmentünk egy ilyen helyre…., de jó, hogy egész napra tudtunk maradni…, de jó, hogy kifestette a néni az arcunkat…., de jó, hogy van lufink! Ezeket vigyük inkább magunkkal, és erre gondoljunk.

Ezzel kapcsolatosan merült fel a hála és az öröm érzése, ugyanis én azt vallom, a saját tapasztalataimból kiindulva, hogy nem muszáj majálisra menni, nem muszáj vásárba, búcsúba, ide-oda menni, de ha megyünk, akkor egyenek fagyit, vagy vattacukrot, üljenek fel a körhintára, legyen lufijuk, stb… itt is persze azért ésszel. De eleve úgy menjünk, hogy készüljünk ezekre, hogy ezeket megvesszük.
Ha nem tudunk így menni, inkább ne is menjünk, mert annak, hogy csak sóvárognak, és mindenre csak nemet mondunk, szerintem nem sok értelme van. Én utáltam ezt, mikor gyerek voltam.
Csak ezzel kapcsolatban meg én mondjuk megtanultam azt, hogy nem mindig minden lehet az enyém. Nincs az, hogy elfingom magam és az ölembe hullik minden, így volt értéke a dolgoknak, örültem, amikor kaptam valamit. Ma is egy hálás típus vagyok, könnyebben veszem észre az apró örömöket, amikért őszintén tudok hálás lenni, mert pontosan tudom, hogy ezek nem természetes velejárói az életnek.
Viszont ha én mindig így viszem csak a gyerekeket, hogy csak akkor megyünk, ha megtehetjük, hogy legyen eszem-iszom, dínom-dánom, főleg, amíg kicsik, fel sem tudják mérni, hogy mennyi programlehetőséget hagyunk ki csak azért, mert nem teszem ki őket a felesleges sóvárgásnak…
Jó ez így? Jó az, hogy amikor viszont megyünk, akkor minden van? Mit tanulnak ebből? Hogy mindig minden van. Mert ők nem látják, hogy lett volna harminc alkalom, amiből elmentünk háromra. Ők csak azt a hármat látják, ahova elmentünk és ahol volt minden. Jó ez így? Mit üzenek ezzel?
És azzal mit üzennék, ha elmennénk a másik huszonhét alkalomra és azokon nem kapnának semmit, mert nincs rá keret? Lehet, hogy jobban örülnének, annak a kettő háromnak, amikor meg kapnak. De ezzel nem teszek beléjük akaratlanul is egy szegénységtudatot? Akárhogy is kommunikálnám, előbb utóbb úgy is kiderül, hogy azért nem veszünk meg minden vackot, mert nincs rá keret.
Abban maradtam magammal, hogy a hála érzése könnyebben tanulható, ha párosul mellé hiányérzet, vagy veszteség érzés.
Illetve, hogy az is tanulható, legalábbis a beazonosításában tudunk segíteni, mikor pl hazafelé jövünk valahonnan és mondják, hogy anya, jó volt, hogy elvittél minket a játszótérre, akkor mondhatom, hogy na ilyen a hála érzése.

Na ezeken agyalgattam ma :D

Facebook emlék

A Facebook ma feldobott egy két éves emléket. Az asztalnál ülünk félhomályban, gyertyafény, pohár bor, a laptop kint az asztalon, megy a Konyhafőnök és közben Carcassonne-ozuk :)
Azért kedves emlék ez számomra, mert akkor, ezekkel tettük meg az első lépéseket önmagunk visszaállítására, és elkezdtük megkeresni, mik azok a régi életünkből, amik fontosak és az új életünkbe is beilleszthetők :)

Most egészen jó napokat élünk. A vita lehetősége persze mindig ott kering a levegőben. Nekem is edzenem kell még sokat – mármint mentálisan. Még sok dolgot kell elengednem, még sok dolgot kell a gyerekekről tanulnom, de rajta vagyok az ügyön :)