2024.11.19.
Bianka
Tegnap, miután feltöltöttem az aktuális írást,gondolkodtam
el, hogy milyen érdekes, hogy mennyire eltolódik a fontosság szépen lassan.
Fontosabbnak tartottam már arról írni, hogy milyen élményeink voltak az
ugrálóvárban és miben kell még fejlődni, mint a vitánkról Julissal. Pedig volt
az is.
Nem volt durva ügy, inkább az volt más, ahogy Julis reagált. Jó ideje már, hogy
segítek nekik az érzéseket beazonosítani, legyen az jó, vagy rossz. Validálom
is őket. Szintén jó ideje már, hogy érzelmileg nem vonódom be annyiszor és
annyira, mint korábban, ami abban nagy segítség, hogy tudok nyugodtan beszélni
és viszonyulni akkor is, amikor Julis például dühös. Így volt ez tegnap is.
Julis rendszeresen okoskodik Jancsi felett, csak ő szerepelhet, csak ő tudhat
mindent jobban, még akkor is, ha egyébként hülyeséget beszél. És ezt még
összességében rájuk is hagynám, mert Jancsinak is meg kell tanulnia, hogy
egyszer elég lesz a sok okoskodásból, de az a gond, hogy Jancsi mindent elhisz
neki még a hülyeséget is. Az pedig különösen zavar, ha egy mondókában, vagy
számolásban vezeti félre Jancsit, aki maga is most tanulja ezeket a dolgokat és
még az ő tudása sem biztos.
Ment a dalolászás, a verselés, és egyre másra csak Julis szerepelt, Jancsit nem
engedte szóhoz jutni, és mikor kiderült, hogy maga Julis sem tudja a mondókát,
akkor gyorsan váltani kellett valami másra, amit ő tud, Jancsiba pedig
belefojtotta a szót két sor közt.
Rászóltam, hogy várja ki Jancsit, amíg elmondja a mondókát. Ez persze nem
tetszett neki, azonnal besértődött és indult volna befelé. Megállítottam, hogy
nem kell emiatt elmenekülni, csak szimplán hallgassa meg Jancsit és mehet
tovább minden. Elindult visszafelé és dühösen felborította a széket, ami egy
elég masszív, nehezebb szék. Dühösen felpattantam és odamentem, elég hangosan
mondtam el neki, hogy ezt nem teheti meg, azonnal szedje fel a széket. Dühös
most, amit megértek minden oka megvan rá, de akkor sem rombolhat.
Ez még eddig nem is lenne különleges történet. Abban lett
más a vége, hogy az eddigiekhez képest most először volt az, hogy egyrészt
láttam rajta, hogy végre (!!!!) megérintette az eset, végre sajnálja, bántja ez
az egész. Vélhetően az is bántja, hogy úgy rácsattantam, de az is bántja, amit
csinált. Talán ez indította el azt, hogy most először én is bántam azt, hogy
olyan erősen rendeztem le a dolgot. Eddig soha nem volt bennem ez az érzés,
mert mindig jogosnak éreztem a rászólást és az erejét is, mert annyira
túlhúzzák mindig az idegeimet, és mindig csodálkozva olvastam azokat a
posztokat és reklámokat, amikben arról beszélnek, hogy rácsattannak a gyerekre,
aztán megbánják. Bánja a franc, megmondtam, hogy mit hogyan kell, ha továbbra
is baromkodik, annak az a következménye, hogy kiabálás lesz. Mondjuk eddig volt
is egy olyan érzésem is, hogy kb semmi nem hatja meg őket, és a reakció, amit
mutatnak, a legjobb esetben is csak egy jól előadott színdarab. Most azonban
végre valódi érzelmeket láttam Julison is, ami nálam is egészen más dimenziót
kapcsolt be. Több, mint két év telt el az örökbefogadásuk óta… lassú alakulás.
Miután szusszantam egyet és eltelt pár perc, odahívtam
magamhoz, hogy megbeszéljük a dolgot. Megkérdeztem tőle, hogy érti-e, hogy mi
volt a gond az előbb? Mindent átbeszéltünk, azt is, hogy nem szép dolog, hogy
nem hallgatja végig a másikat, és elfogadható, hogy dühös ilyenkor, az viszont
nem fogadható el, hogy rongál. Helyette dobbantson, ugráljon, bokszoljon bele a
bokszzsákba, ezek teljesen rendben vannak, de rongálni nem lehet. Azt is
elmondtam, hogy sajnálom, hogy erősebben reagáltam, és megbeszéltük, hogy
szeretem, nagyon szeretem, kezdettől fogva szerettem és akkor is szeretem,
mikor dühös vagyok rá.
Ma reggel is volt egy futó vitánk, és az bár nem okozott
nagy zűrt, akkor is fontos volt megint tisztázni, hogy szeretem és minden oké.
Örültem, hogy így tudott bemenni a terembe, szeretve és békésen.
Nem örülök, hogy szinte minden reggel vita van valamiből és
egy pár napja figyelem a viselkedésünket. Négyből hárman tesszük a dolgunkat,
készülődünk, Bernát kávét készít, Jancsi mosakszik, öltözik, én is teszem a
dolgom csendben, egyedül Julis az, aki mindig kavicsokat dobál a gépezetbe. Ma
például a fésülködésig teljesen rendben volt minden, majd a melegítő felső, és
a cipő felvétel helyett valahonnan kibányászott az ágy alól egy fél pár koszos
zoknit és azt akarta a ruhás szekrényébe beletenni… Ott álltam, hogy ezt most
miért??? Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a zoknival semmi konkrét szándéka nem
volt, csak egyedül az, hogy ne azt csinálja, amit mondok.
A kocsiban azt mondta, nem akart oviba menni.
Hát, bevallom töredelmesen, sokszor én sem akartam, de ez van, ezen nem tudunk
változtatni…
Elmondtam neki, hogy ebben nem mi döntünk, ez egy olyan szabály, amit be kell tartanunk
és nem szabad olyat csinálni, hogy nincs kedvünk oviba menni, akkor nem
megyünk. Azt viszont eldönthetjük, hogy békésen, jókedvűen megyünk az oviba,
vagy veszekedve.
Én ma jól elszórakoztattam magam. Délelőtt tudtam dolgozni
is, meg utána vittem Bernátnak a telefonját, mert itthon hagyta, aztán irány
haza, munka, majd 11 körül nekiálltam két fonott kalácsot megsütni. Ez a mutatvány
3,5 óra a kelesztésekkel és a sütéssel együtt, és kettőt kellett sütni, mert az
egyiket vittük a dédi mamához, a másik maradt nekünk. A kalács készítés közben
Steigervald Krisztián generációkutató előadását hallgattam, és egyik ámulatból
estem a másikba, majd azon kaptam magam, hogy kb indulhatunk a mamáékhoz.
Jó hangulatban telt a délutánunk, jó volt végre, hogy nem
panaszkodással töltöttem az időt, hanem vicceskedtünk a gyerekekkel, ami
mindenkinek nagyon tetszett. Én sokáig úgy beszélgettem a dédimamáékkal, hogy
Julis hozzám bújt én átöleltem, és csak úgy ott volt.
Fura belegondolni, hogy volt idő, amikor ez nagyon idegen érzés volt, most meg
örülök annak, hogy ez a kis lüke ott volt velem.
Egyébként kiszámoltam, 10 dkg kalácsban, (ami egy közepes szelet) 328 kalória
van, szóval a kalács nem a barátom…
Apropó, kalória… a mama sütött túrós és almás sütiket, amik ott szemeztek
velünk az asztalon, és Julis megkérdezte tőlem, hogy abban ott mennyi „karélia”
van? :D
Jót nevettünk :D Kibogoztuk, hogy az nem karélia, és nem is kaléria, hanem
kalória, és azért azokban elég sok van, abból nem kell sokat enni. Ettem belőle
egy kockát, míg Julis egy szelet kalácsnak állt neki, és miközben nekikezdett a
szelet másik felének, én elvettem egy újabb túrósat. Erre vigyorogva kérdi:
héééé! Te mennyit eszel már???? – Hát kettőt!
- De miért? – Mert buli van! – De hát mennyit eszel? – Miért? Te mennyit
eszel már? – Hát ezt a kalácsot! – De miért? – Mert buli van :D
Bevallom, sokkal jobb volt így :) Örülök hogy végre itt
tartunk. Biztosan kellenek a viták is, meg főleg az utána lévő letisztázások és
kibékülések, de ha ez az eredmény, hogy egyre közelebb kerülünk, akkor annak is
megvan a helye.