2024.12.13.

Bernát a maga mutogati..

Nagyon vékony a mezsgye a „blogot írunk és mindent leplezetlenül elmesélünk”, és a „teszek fel képeket a netre, hogy lássák, hogy én milyen fincsit eszek” között. Vagy az „azért csinálok gipszből kis karácsonyfákat, hogy a gyerekek elvigyék és, hogy az óvó néni mit szól majd hozzá” közt.
Mélyen magamba néztem, hogy miért is csinálok gipsz fenyőfákat? És arra jutottam, hogy persze a gyerekeknek csinálom, hogy legyen mit kifesteni, de igazából az óvó néni elismerése a cél. És ez valahogy fura. Miért nem az a fontos, hogy a gyerekeim boldogok legyenek, és jót játszanak, amikor kifestik? Biztos van erre egy pszihmókusos megoldás de én nem tudom.
A másik érdekes agymenés (már ha ez érdekes volt?) Az egyik műszaki boltban, ahova rendszeresen járok, karácsony alkalmából kaptam egy bort és egy műszert. És bár illedelmesen megköszöntem, és őszintén meglepődtem, és jól esett, egy óra múlva már azon agyaltam, hogy biztos megsajnáltak, csóró kisvállalkozót, és úgy döntöttek, hogy adunk a kis hülyének egy csomagot, hadd örüljön!
Pedig gondolhatnám azt is, hogy mivel rendszeresen nagy összegeket vásárolok náluk, hálából, elismerésből, ösztönzésből adták! Mert megérdemlem! DE vajon miért nem gondolom magam érdemesnek egy ajándékra, egy elismerésre? Ezt a szegénység tudatra vezettük vissza, bár soha nem voltunk szegények, valahogy belém nevelték ezt a szegénység tudatot. Pedig az osztálytársaimnál több és jobb játékom volt, egy csomó fincsiséget ettünk, és szép nagy házunk volt, két szintes, igaz közös szobánk volt öcsémmel, de ez csajozásomig nem volt probléma. Egy Wartburgunk volt, később Skoda fábiánk, másoknak meg kocsijuk se. Mégis valahogy szegény lettem.

Bianka

Millió egy dolog van, amit már gyermekkorban kezdünk átadni, és nekem néha komoly fejtörést okoz, hogy mit hogy csináljunk, hogy jó legyen. És persze vannak olyanok, amik generációs szinten változnak, és akkor teszünk jót, ha a mi értékeinket valahogy beleintegráljunk az Ő generációjuk értékeibe.

Ez a szegénységtudat is sokszor csak kommunikáció kérdése, például ha valamit nem tudunk megvenni, mert drága, nem mindegy, hogy azt mondjuk a gyereknek, hogy ezt mi nem tudjuk megvenni, mert drága, nincs rá pénzünk, vagy azt mondjuk, hogy ehhez sokat kell még spórolni, hogy megvehessük. Mindkettő végeredménye az, hogy most nincs rá keret és nem vesszük meg, de az előbbivel a szegénységtudatot erősítjük, míg a másodikkal egy célt irányzunk elő. Sokszor ilyen apróságokon múlik, hogy egy gyerek mit hogyan kezel majd.

Én például a vásárlásnál sokat nézelődöm, kalkulálok, számolok, és szinte egyfolytában ámulok, milyen drágaság van. Kétségbeejtő, hogy egy közepes vásárlás is már milyen összegbe kerül, de a gyerekeknek soha nem mondom meg, hogy ezt azért nem vesszük meg, mert drága.
Veszem, amit kell, célirányosan, ők még nem tudják, hogy melyiket miért veszem. Ami pedig nekik a lényeg, otthon a csokis-nasis szekrény mindig dugig van, szóval akkor mi csak gazdagok lehetünk.

Boldog tudatlanság?

Jancsival az utóbbi időben sok a gond az oviban,
Vannak alap problémák, például, hogy hangos. ha fel van pörögve, akkor szinte üvöltve beszél, ami még a régi helyről is jöhet. Ha nagyon belelendül a játékba, akkor durva is tud lenni, van, hogy verekszik, bár erre az utóbbi időben nem voltpélda. Mostanában épp szemtelen, eléggé félvállról szól vissza az óvó néniknek, és rendszeresen nem alszik. Időnként pedig van valami extraság is,pl lepisilja a nadrágját, kimegy alvási időben wc-re,aztán elindul a folyosón az ajtó felé.
Tudom, hogy Vekerdy azt mondja, hogy egy egészséges gyerek hangos, büdös, szakadt, stb, és minden gyerektudor azt mondja, hogy induljunk ki abból, hogy a gyerek nem rossz, nem szándékosan szemtelen, meg szófogadatlan, hanem ezeknek van mindig mögöttük valami. Csak ezt nekem, mikor minden egyes délután kapok valami rossz hírt, nagyon nehéz hova tennem. Egyszerűen akkor nem tudok megértő lenni és nem tudok elnézően buksit simogatni, mert az egész számomra kellemetlen, hogy a gyerekemre panasz van. Elrontja a kedvem az ilyen hír és bármi jót is tervezek délutánra,annak lőttek, mikor ilyen rossz híreket kapok. Amikor Jancsi nem alszik, olyan egész délután, mint a mosott sz@r, fekete karikák vannak a szeme alatt, nyávog, hisztis, figyelmetlen, esik-kel, de a hülyeség meg hatványozottan megy. Ezt nem szeretem, mert irreálisan sok türelem kell hozzájuk ilyenkor, és nem lehet értelmesen bevonni őket semmibe.
Egyszóval megnehezíti a dolgunkat egy ilyen nem alvás nem kicsit, a bonusz rossz hírek pedig a kedvemet rontják el nagyon és akkor kezdődik a rossz hangulat.
Kicsit azt érzem, hogy az ovi tőlem várja a megoldást, de nem beszéltünk még erről. Én számon kérem ezekért, mert mindig megállapodunk, hogy jól viselkednek, alszanak, szót fogadnak az óvónőknek, és amikor ez így van, akkor jó a kedv, játszunk, nevetgélünk, zenét hallgatunk, valamit csinálunk közösen és már ők is felmérik ésszel, hogy sokkal jobb ez így. Sokszor beszéljük meg, hogy a dolgok úgy mennek jól, hogy figyelünk egymásra, és segítjük a másik dolgát. És ha mindenki odafigyel, akkor jól mennek a dolgok, jó a hangulat.

No s akkor itt jön a boldog tudatlanság a képbe. Felmerült bennem, hogy senkinek sem jó, amikor nem jó a hangulat, amikor számonkérés van, amikor délután ahelyett, hogy végre boldogan együtt lennénk, a szabályokat beszéljük át, hogy miért fontosak és miért kell őket betartani…? És az is gondolható, hogy ha sorra ilyen délután van, akkor arra hol van kioldás? Mikor? Hogyan?
Nekem ebben nagyon sokat kell még fejlődnöm, hogy hamarabb engedjek el dolgokat, és a kezdetekhez képest már most ég és föld a különbség,de még mindig az van, hogy személyes bántásnak veszem az ilyeneket a gyerekektől, amik kiütnek engem egy időre. Szóval ez a folyamat így nem jó…
Ezért ma, mikor Bernát elment a gyerekekért, akkor úgy indítottam útjára, hogy hacsak nem verte be kalapáccsal valakinek a fejét, akkor nem akarom tudni. Nem érdekel, hogy aludt-e, nem érdekel, mennyire volt szemtelen, meg hova mászkált. Oldja meg az óvónő, ő van vele napközben. Nekem pedig maradjon meg az, hogy hazaérnek, megölelgetem őket, és szép lesz a délután. Mert azt gondolom, ezt kellene csinálni mindig. Csak mikor bejön az infó a rossz dolgokról, akkor ezt nekem nehéz megcsinálni. Hát akkor ne jöjjön be az infó… Inkább éljek (egy darabig) boldog tudatlanságban, mert az, hogy jók a délutánok, az többet épít a kapcsolatunkon. s hátha a sok jó délután hoz valami békét Jancsinak is, ami majd az oviban is meglátszik.

Ma így is lett. A gyerekek lelkesen jöttek haza, azt mondták, jók voltak, én pedig boldog voltam és büszke, és megszeretgettem, megöleltem őket. (Igen, ez sem jó, hogy a viselkedéstől függ a szeretetem kimutatása, de igyekszem ezen változtatni.)

Aztán pizsi party volt: bolognai spagetti volt a vacsi, utána pedig film-maraton, megnézték a Polar expresst, és a Grincset, az utóbbiba belealudtak.

Őszintén reméljük, hogy ez egy nyugodtabb reggelt eredményez majd… ki tudja? :)