2022.09.09.

Nyolcadik nap.

Bernát: Van még egy kis idő.
Bianka: akkor kikapcsoljam a gépet?
Bernát: Dehogy! Kezdd el írni a mait…
Bianka: Hű… b…meg… most??? (döbbent, mérges fej)

Dél múlt kicsivel, a konyhában ülök, épp elzártam az ebéd alatt a tűzhelyet, pincepörköltet készítek.
A szálláson vagyunk, kellett egy pihenőnap, mert nagyon intenzívek voltak a napjaink, a gyerekek is fáradtak, kell egy kis nyugi. Bernát kint a gyerekekkel, én meg bent vagyok, ami most jól is esik, mert dühös vagyok, reggel óta nem tudtam még nullára kerülni lelkileg. Gyakorlatilag Bernáton és Jancsin kívül dühös vagyok most mindenkire, még Juliskára is. Pedig tudom, hogy nem kellene, de ezek szerint az én lelkem is gyerek még valamilyen szinten.

Ésszel még mindig ugyanazt gondolom, amit napokban írtam. Juliska egy csiszolatlan gyémánt, akit eddig nem nagyon csiszoltak. Játszani nem tud, a mesék nem érdeklik, egy pár perces mesét is kínszevedés megnéznie, bizonytalan, mindentől fél, a virágot kitapossa, az állat hülye, csúnya, meg fúj… Ő egy áldozata ennek az egész elcseszett világnak. Tizensokadik gyermek, aki semmiről nem tehet, és azzal, hogy Lilláékhoz került, még jó dolga van/volt, mert Lilláék legalább igazán szeretik, őszintén. Ha az kellene, Károly a fél karját is odaadná értük és ez ritka, és becsülendő. Amit csak lehet, megadnak Nekik, csak értő figyelmet és minőségi időt nem, mert ez náluk fizikai képtelenség.

A mai reggelünk is sírással indul, de most igyekszünk kicselezni őket. Egy plüss cica és egy traktor várja a gyerekeket az autós ülésekben, és persze a sírás elindul, de előbb Jancsit hálózom be és mutatom meg neki a traktort, így észrevétlenül már az autóban is vagyunk. Az "apa is jön?” kérdésekre „mindjárt megyünk és nézzük a traktorokat!” válaszolom, és a szeme felcsillan, mosolyog, már apa nincs is képben. Juliska két plüssel a kezében jelenik meg, az ülésbe ül, és meg is kapja a plüss cicát.

Én vezetek, aminek kifejezetten örülök, mert nagy levegőket kell vennem és lassan erősen kifújnom. Eszembe jut unokaöcsénk, - akinek néha voltak dühös megnyilvánulásai, - és az anyukája, ahogy mondja Neki: Hogy tanultuk? Nagy levegőőőő, kifúúúúj….  szinte hallom az anyuka hangját és nagyon hálás vagyok most a fülembe csengő nyugodt szavakért. Közben csinálom én is…  Nagy levegőőőő, kifúúúúj….   csorognak a könnyeim, annyira, de annyira dühös vagyok. Örülök, hogy most nem tudok hátra tekeregni a gyerekek felé.

Ezt a reggeli hiszti kört nem tudom hova tenni, Jancsi még oké, mert Juliskát utánozza, de Juliska úgy csinál, mintha nem élvezte volna az eddigi napokat. Tényleg egyre jobban bízik bennünk, egyre többet mosolyog, huncutkodik és már több napja úgy passzoljuk le, hogy lehet, hogy simán eljönne velünk a szállásra még este. És következő reggel meg kezdődik a hiszti, hogy Ő nem jön és úgy húzódik el tőlünk, mintha a vágóhídra akarnánk vinni. Hirtelen egy hálátlan kis dögnek érzem és már azonnal szégyellem is magam, hogy ilyet gondolok róla, mert közben tudom, hogy nem így van és nem szabadna ezt mondanom, meg még gondolonom sem. El sem tudom képzelni, milyen nehéz, félelmetes  lehet ez most Neki….
És akkor ott van, hogy tudom, látom, mennyi energia, agyalás, idő, pénz az ára annak, hogy mi most itt vagyunk, hány ember, mennyi áldozata – és persze a miénk is – tette/ teszi lehetővé mindezt. Ha összeszámoljuk, egy vagyon az ittlétünk, még így is, hogy igyekszünk spórolni. Amint lepasszoljuk őket, azon agyalunk, hogy elég jó volt-e a mai nap és mi legyen holnap, ami megint elég jó lehet: változatos is, közös is, lehetőséget ad az ismerkedésre, bizalomépítésre, de ne legyen sok, ne legyen túl nehéz, túl fárasztó, túl intenzív, de legyen elég idő mindenre. 
Persze ezeket nem kell tudnia, nem ezért csináljuk, rég baj lenne, ha ezt bárkin is számon kérnénk, vagy felhánytorgatnánk, mert ha ez nem megy önzetlenül, akkor megette a fene, de az agyamban akkor is megvannak ezek. És azt is tudom, hogy a gyerekek nem robotok, nem automaták, ez nem így működik, hogy egyik oldalon bedobálom az ilyen-olyan áldozataimat, másik oldalon meg kijön a tökéletes gyerek, aki mosolyog és nincs gond vele. Nem kergetek hiú ábrándokat, vannak, és lesznek gondok, ez tuti, de eddig is, és most is nyílegyenesen az az irány, hogy bármi jön, megoldjuk, ha kell, a világ végére is elmegyek segítségért, de akkor sem futamodok meg, akkor is keresünk megoldást. Szóval nem ijedek meg, nem félek és tudom, hogy ez a mostani is egy feladat, amit szépen ki kell bontogatni, időt kell Neki hagyni. Hát mit várok? Még 4 éves sincs ez a kislány, és már mekkora lépéseket tesz? Felnőtteket meghazudtoló bátorsággal megy neki az akadályoknak, küzdi le őket sorra, amit ésszel tudok, látom, de aztán meg egy visszaesésnek, megtorpanásnak élem meg ezeket a nehéz elindulásokat és (megint vissza a kutyás vonalhoz) magamban, magunkban keresem a hibát. Kutatom, mit nem csinálunk jól? Mi nem jó még? Mi nem elég? Ijesztő, hogy a végletekig elmegyünk a találékonyságban, de nem jó, valami még mindig hibás. Félelemmel tölt el, hogy nem tudok többet adni, hogy nem fogjuk tudni megodani, hogy nem fog bízni bennem, hogy nem fog szeretni, hogy bármennyire is igyekszünk mindent megtenni, mégis elrontjuk. Dühös vagyok a tehetetlenségem miatt, hogy nem tudom a választ, nem tudom a megoldást, hogy valamit még mindig nem veszek észre, - hol vagy, Sherlock-énem???? - és nagyon rossz, hogy Juliskára is dühös vagyok emiatt, pedig Ő aztán igazán nem tehet tényleg semmiről, csak tükröt tart elénk, felnőttek elé. Dühös vagyok a tükrömre.

Egy szemét, hálátlan, türelmetlen, törtető picsának gondolom most magam, akinek semmi nem elég… Borzasztóan szégyellem magam emiatt.

És akkor már megint fogom a zsepit, ömlenek a könnyeim, mert míg én itt őrzöm a kaját és közben könnyek közt dühöngök, a többiek kint vannak, a kis bluetooth-os hangszóróból a Vuk szól, és Juliska ül a padon, lóbálja a lábát és a hangszórót túlharsgva énekli a dalt. Na kész… rendesen leírtam magam saját magam előtt…

Nyílik kifelé, az elején még megszólalni sem nagyon mert, most meg hangosan énekel! Óriási lépések! Imádom! És mégjobban utálom magam az előbbiért, hogy egy hálátlan dög vagyok.…. Bernát jön, nem kérdez semmit, csak mellém áll, tud mindent…. a hasának dőlök és zokogok. 

Bernát:

Bianka fáradt, nem mondja, csak néha látom, hogy megzuhan, átváltozik egy kis ovodássá és elsírja magát, persze ezt látva én is bepárásodom. Tartom magam, erős férfi vagyok, amit lehet próbálok levenni a válláról. Álltalában én vezetek, főzöm a kávét, kipakolom a reggelit, bepakolom a reggelit, takarítgatok, pakolok rendezkedek. De kimondatlanul is nehéz! Nincs semmi bajunk, jó a szállás, jók a gyerekek, van még pénz a számlán, nincs baj. De. Nem a megszokott környezetben vagyunk, ami némi stressz, úgy autópályázunk a két falu és a város között, mintha a járdán sétálnánk át a szomszédba, nagyon vigyázunk a két gyerekre!!! Bár tudjuk és megértjük, hogy nekik ez most nehéz, mégis meg visel, mikor sírnak. („hálátlan kis dögök, sírnak itt, nyavajognak, pedig minden nap ajándékot kapnak, ebédet, csokit, édességet, ha elcsöppen a fikája, arra is rádicsérek, ha kiborul egy pohár üdítő, én nyugodtan elmondom, hogy semmi gond, csak szóljon, hogy észre vegyem és feltöröljem és nem baj, hogy folyik a székre, a földre a ruhájára…„) Néha azon sírunk, mert egy pici baromságon meghatódunk. Vettem egy kicsi bluetooth-os hangfalat, amiről tudunk zenéket lejátszani, a telefonomról elindítottam a már többször is énekel Vuk dalt, a gyerekek odaültek a hangfalhoz és egyből énekelték vidáman az éneket. Julcsi vidám volt és felszabadult, mondta is a hangfalnak, hogy még egyszer! Nem tudja, hogy a telefonról én vezérlem. Bianka meg bent zokog, meghatódik, hogy a kislány ennyire boldog, vidám, felszabadult, ez egy hatalmas siker!!! Ledőlnek a gátlások, meg a falak. Mondom nekik, ebéd után bemegyünk és nézünk mesét, a Vukkot! Juliska automatán mondja, hogy ő nem akar bemenni. Kérdem, miért nem, de csak azt mondja, kint akar maradni… Majd simán besétál velem, indul a mese, lefekszik az ágyra és azt mondja, puha, kényelmes ágy. Majd fél perc eltelik és mondja, hogy ő nem szeretne lefeküdni és ne csukjam be az ajtót. Óvodai kényszert vélek felfedezni, de nem firtatom. Jó apaként megnyugtatom, hogy üljön fel az ágyra, vagy feküdjön el, ha úgy a kényelmes, semmi se kötelező. Persze most itt durmolnak mind a ketten mellettem, elaludtak a mesén, Jancsi egypercnél, én, vagy Juliska kb 10 percnél, nem emlékszem, ki nyert…
Bianka meg felügyelt minket és folytatta az írást. Sok idő az írás, kb napi egy-két óra, Bianka megírja, én hozzá írok, ő kijavítja a rengeteg helyesírási hibámat, + berak két-háromszáz vesszőt, és amit autistán írok, azt ő átfogalmazza. Tehát sok idő, de így nagyon sok pici emlék megmarad, ami a feledés homályába veszne.

Én már azt se tudom, milyen nap van, fel van fordulva a világ. A másik, hogy az írás révén beszélünk az érzelmeinkről, gondolatainkról és kicsit fel is dolgozzuk a traumáinkat. Terápa ez, ami szerintem sokat segít. És mivel a szűk körnek ezt el is küldjük, ( Nektek) ezzel be is számolunk, hogy mi történik velünk. Így is egy gyors telefon anyának, hogy na mizu? na az is vagy egy két óra, és mindenki kíváncsi, sok emberrel kell beszélni.

Ma sokszor mentek az idegeimre, fociznak és a virágos kert tele virággal, amit nem kéne lerugdosni, kitaposni, de nekik ez nem akadály, a virágos kert tiszta sár az eső után, és ők ott járnak keresztül és felhordják a sarat a tornácra. Bár egy fizetett szálláson vagyunk, azért néha feltakarítunk, felmosunk, minden nap elmosogatunk, úgy csinálunk, mintha otthon lennénk.

Bianka

Az ebéd ízlik Nekik, még palcsintát is sütök, előbújik a szuperanya-énem, Jancsival megbeszéljük, hogy amit a palacsinta után letörlök a szájáról, az mogyorókrém, nem kaka, de a kis egyszerű gondolataiban ez még nem áll össze, így tükör elé viszem, hogy hátha úgy érthetőbb a szitu. Mindenen mosolyog, szelfik készülnek, majd rajzolni indulunk a konyhába, ahol látszik, hogy nincs valami nagy rajzkultúrájuk. A sok lapból eltulajdonítok egyet és egyszerű, de látványos dolgokat kezdek rajzolni, például csigát. Juliska beszól, hogy nem rajzolhatok csigát… Mi van???? Na itt meg előbújt a gyerek énem, elővettem egy másik lapot, hogy de igen, mindenki azt rajzol, amit akar, Ő is, én is, és én csigát akarok rajzolni. Nem, ne rajzoljak csigát…. Na jól van, gondoltam…. elő még egy papír, na mondom, tudod, mit? És telistele csigáztam az egész lapot…. Nesze neked – mondom… itt vannak a csigáid. Akkor beszínezem őket! – mondja… Nem, nem színezheted be! – válaszolom, színlelt dicsekvéssel. De! – Nem! És azzal elkezdődik valami… Pajkosan válaszolgatunk, és délután csendben megállapítom, hogy bármit mondunk, az nem kell, nem jó, nem szereti… de nem mondja meg miért. Nyilván nem a válasz a lényeg, hanem az ellentmondás, amiből két dologra gondolok, kell neki a figyelem, ami tuti 100%, mert erre több szitu is rávilágított. A másik, amire gondolok, hogy igent mondani valamire veszélyesebb, mint nemet, és szerintem Ő túl sokszor szívta be, túl sokszor csalódott, került olyan helyzetbe, amit nem akart, nem volt jó neki, és ha nemet mond, akkor erre kisebb esély van.

Hazafelé a kocsiban megállapítom, hogy ez a nemet mondás is már jó, mert legalább ez már egy álláspont – igaz, Julcsi? – Nem! – Gondoltam! – válaszolom, de erre már mindketten nevetünk Bernáttal. Julcsi is nevet, és onnantól elkezdődik egy ilyen játék… hazáig így adogatjuk a labdát egymásnak, és jókat nevetünk, mikor a nagy ellentmondásokba belekavarodunk, hogy ki melyik állásponton van.

Nem tudom, milyen lesz a holnap, reggel igyekszünk gyorsabban indulni. Reménykedem…

Bernát:

Az ellenmondós játékból kimaradok, hiába próbálok én is közbe szólni, velem ez nem játék, ez az ő játékuk, ami kicsit fura, de ebből nem következtetek semmire. Viszont fontos momentum az elköszönéskor, Juliska visszajön az ajtóba és kikiabál még ennyit: Nem fogom kidobni a csigákat!
A kocsiba, az adok kapok arról szólt, hogy ő az összes csigát majd jól kidobja, amit Bianka rajzolt. De a végén azért jött és tisztázta, hogy nem.

H.É.M. hol is tartok? Most írhatnám, hogy ma egy lájtos nap volt és csak 2/8, és hogy ma hányszor szikrázott a szemem, leszidtam a gyerekeket a sár miatt, összevesztünk Biankával a poháron. De hála annak a szutyok kis hangszórónak, összébb hozta a családot, oldott a feszültségen. Ez egy kurvajó ötlet volt tőlem J Na legyen 3/7, de ma a gyerekek is sokat léptek előre, voltunk kakilni Juliskával, aki lassan sportot űz abból, hogy ha Bianka nem ér rá, akkor kell vécére mennie, ma pl. kaki volt, meg két pisi. Megvolt a mumus fenék törlés is, ezt a részét nem szeretem a gyerekezésnek, de viszonylag könnyen ment.

 

Kulacsok feltöltve a kocsiban, kis plüssmacska, traktors a kocsiban. Indulhat a reggeli futam! Holnap ugyanitt folytatjuk! Kezdődik a visszaszámlálás!