2022.12.13
Bernát:
A segítőkész Juliska…
Drága anyósom szülinapi tortájából maradt két szelet, persze a gyerekeknek.
Ma délután ébredés után Jancsi nekiállt vigyorogni, kérdem, hát te mit vigyorogsz
hülyegyerek :) (még mielőtt valaki azt gondolná, hogy így mondtam, nem, nem
mondtam neki, hogy hülyegyerek…) mondja, hogy „van torta a hűtőbe”, mondom neki,
nincs, „de van szülinap a hűtőbe”, mondom, biztos nincs, de már indultam is
kifelé, nyitom a hűtőt, aminek a polc elején ott parkol a süti. Mondom neki,
látod, hogy nincs itt torta? Ő meg már mutogatja, hogy ott van, ott van. Odaadtam
nekik és beültem a szobába valamit nézni a gépen, egyszer csak Juliska
noszogatja befelé Jancsit, hogy menjél ülj a bilire, Jancsi be is jön, zavartan
ül le a bilire, nézem is, hogy most mért kell bekísérni, mint aki nem tudja,
hova kell menni, és már Julis megy is kifelé vissza. Mondom híjjj az anyját ez
neköm gyanus!
Kinézek, hát Julis zabálja az öcse tortáját! Na kimentem és
megbeszéltem vele, elvettem az ő maradékát, őt meg bezavartam
a szobába.
Bianka:
ehhez hozzátartozik, hogy a kezdetekben annak ellenére, hogy Lilla valami eszméletlen pazarlást festett le nekünk, és én is azt láttam, hogy nagyon durván túltolják a mennyiségeket, Lilla annyi ételt főz minden nap, hogy az egy hadseregnek elég lenne, de valahogy a gyerekek ez a dőzsölés mellett is gyakran hiányt szevedtek Lilla és Károly nem éppen a legjobb működései miatt.
A gyerekek nem kaptak értő figyelmet, így pl arra sem figyelt senki, hogy az egyik ne egye el a másik elől a dolgokat.
Jancsi az első napokban még az ismerkedés alatt rendszeresen majdnem megfulladt a finom falatoktól, mert hozzászokott hogy lassabban eszik, lemarad, kimarad, otthagyják, ha nem siet, vagy nem kap következő kört a csokiból... És ezért mit csinált? A csoki, cukor, pillecukor stb feléig ette normálisan a dolgokat, aztán a másik felét egy darabban betömte, majdmikr könnybe lábadt a szeme, hogy most vagy megfullad, vagy róka lesz, az egészet visszaköpte a tenyerébe, és onnan ette meg... Mikor ezt elsőre láttam, azt hittem csak véletlen lecsúszott a pillecukor.... de aztán ezt csinálja a csokival, a szendviccsel... mindennel. Tudatosan figyelünk rá, hogy ne siettessük, megvárjuk egymást és az sem pálya nálunk, aki betömi a falatot,az mehet az asztaltól. Megvárjuk, míg lenyeli, és ráadásul megvárjuk egymást.
Az alap, hogy aja van elég. Csoki, cukor már lényegesen kevesebb, de azért van. Ha van csoki, akkor van mindenkinek, és mindenkinek ugyanannyi, és bár Julis rendszeresen hamarabb fal be mindent, direkt figyelünk Jancsi részére.
Ez egyébként más tulajdonnal is így van. Van Juliskának játéka és van Jancsinak. Mindenki csak akkor játszthat a másik játékával, ha azt a tulajdonosa megengedi. Szóval nem divat egymástól elvenni bármit is, azért nagyon nem jár dicséret.
Bernát:
A szidás után jött fél óra értetlenkedés, hogy ő csak összevágta tesójának a tortát, meg, hogy ő mit csinált,
amiért rossz lett, és hiába mondtam el többször, ő nem érti, mit követett el,
de már sorólja is, hogy mikor szokott rossz lenni, „nem veszek fel papucsot,
töbször rám kell szólni, és így tovább.
Ezt viszont nem értem… azt szóról szóra visszamondja, hogy mikor miért szólunk
rá, szidjuk le, de azt nem tanulja meg, hogy vegye fel a papucsot, csukja be az
ajtót, vagy ne dobjon egy tekercs vécé papírt a vécébe, mert drága és el is
dugul.
És míg ezt írom, hallom hogy szakad már megint egy papír, egy kis füzetkét
szakitanak szét közös munkával nevetgélve… hiába mondjuk szépen, vagy nem szépen,
hogy nem téped, nem gyűröd, vigyázol rá, nem lépsz rá, nem érték nekik semmi…. erre
kedves Lilla és Károly nem tanította meg, hogy mindennek van értéke és hogy
mindenre vigyázunk. Kaptak matricás füzetet amit ragasztgatni kell, gondólván,
hogy abba ragaszthatnak, az se érdekel, hogy ha belerajzol, nem annyira
sajnáljuk,erre van… erre Julis megmossa a felmosó vödörbe… csak megtalálta a
rést a pajzson, hogy lehet tönkre tenni ezt is.
Bernát:
A bűnbak…
Mármint nem én, hanem valaki más. Amikor valami kiveri a biztosítékot, amit pl.
a gyerekek mondanak, mindig rákérdezünk hogy ezt ki mondta? És általában jön a
válasz, hogy Lilla, vagy valamelyik lány mondta. De ma Juliska felismert egy új
stratégiát, mikor rákérdezünk, hogy ezt
ki mondta, jött a jóker válasz, hogy Károly apu, de látszott, hogy keresett egy
bűnbakot és rá fogta, ez most más volt, mint eddig, szerintem mostanába sokat
lesz emlegetve Károly apu is.
Bernát:
Karácsonyi dilemma…
Megy a karácsonyi készülődés, a mamával mézes kalácsot sütnek, én mondtam az
asszonynak, hogy December minden egyes napján díszítek valamit a házon vagy
udvaron, karácsonyos zenéket hallgatunk …
Mondom is délelőtt az asszonynak, Tibi, … rakjál már be valami karácsonyi zenét
amíg főzöm az ebédet, (ebéd: melegszendvics + mézzel lecsorgatott sült sütőtök
batonok + mézzel lecsorgatott sült alma és répa karikák + egy kis vajon pirítot
dióval)
Szóval rakjál be kari zenét! Erre berakja a Grincs pakolós lopós zenéjét :) Akkora
egy troll az asszony :)
Szóval karácsonyi készülődés :) Nem halad ez a sztori. Megvettük az ajándékokat
annak a pár száz embernek, akinek szoktunk, és hogy ne legyen kísértés, beraktam
a kocsiba, hogy senki ne lássa piszkálja, a csomagoló papirokat is, mert ugye a
dilemma, hogy most a gyerekek azt látják, hogy mi csomagoljuk mások ajándékát,
akkor kombinálni fognak és rájönnek - Dán Dán DÁÁÁÁÁNNNNN -
hogy nincs Mikulás!!! De akkor most egész karácsonyig dugdossuk a csomi papírt,
meg az ajcsikat??
És majd este tízkor dugiba, - vagyis
dugi helyett - majd csomagolunk??
Na hagyom az asszonyt is írni, mert biztos vele is történ valami egetrengető.
Bianka
Na akkor jövök én. Az én alcímem lehetne „Helló nyugodt étkezés!!”…
Ahogy november elején Helló November,decemberben Helló December… Mondván, hogy
egy új hónap, egy új időszakkezdődik. No hát így köszöntöm én is az új,
nyugodt, beszélgetős, békés, csendesen étkezős időszakunkat ezze, hogy „Helló,
Nyugodt étkezés!”
Nem is tudom, hol kezdjem… nyilván Ádámtól, Évától… Ennek is
több lába van. Az egyik, hogy a családi hangulatot, a közös étkezést nagyon
fontosnak találom. Bár mi gyakran reggeliztünk, vacsoráztunk az ágyban még a
gyerekek előtt, abban megegyeztünk, hogy ha megjönnek a gyerekek, irány az
asztal. Beszélgetni fogunk, közösen enni, jókedvűen… És majd mesélnek az
oviról, suliról…. és körbeadjuk egymásnak a zöldborsós tálat, ahogy az amerikai
családi idillekben mutatják a filmek.
Könyörtelen és ledegradáló dolognak tartottam, hogy régen a gyerekek nem ette a
felnőttek asztalánál. Micsoda maradiság… Hát a gyermek a jövőnk, hogy is
tehetnénk meg vele hogy nem ülünk vele egy asztalhoz????
Hogy??? Hát elmondom… Úgy, csessze meg, hogy MINDEN EGYES ÉTKEZÉS azzal telik,
hogy Julis nyávog ezért, nyávog azért, és csak a figyelem miatt bődület
hülyeségeket beszél. És mindig ott van, hogy ugye vegyük komolyan, mert hát egy
komplett öntudat, így tanul… stb, de közben idegbajt kapunk a hülyeségeitől,
meg attól, hogy van olyan dolog, amit az ideérkezésük óta minden nap el kell
játszani, vagy el kell mondani. A csúcs, mikor kérdezem, mit szeretne enni a
kenyr mellé, mert hát itt is komolyan vesszük… 90%-ra biztos vagyok, hogy „kolbászot”
kér, nyúlok érte, de mondja, hogy nem kér kolbászt. Kérdezem, akkor mit kérsz?
Paradicsomot. Mondom, oké, kapsz mellé paradicsomot, de a kenyér mellé mit
kérsz? Erre olyan olaszosan integetve a kezével, flegmán odavágja, hogy
mondtam, hogy kolbáááászt!! – mindezt úgy, mintha a seggéből rángatott volna
ki. És akkor ezt engedjem el… És már megcsináltuk, amit a barátunk javasolt,
hogy ők szépen maradjanak csendben, mert az is értk számukra,hogy együtt van a
család, és, hogy kaja közben mi Bernáttal milyen jót elbeszélgetünk. Lehet,
hogy gyorsan akartam eredményt, de ez is full feszkó volt volt, mert Juliska
képtelen úgy látezni, hogy nem körülötte forog a világ. És mindig szól, neki
mindig kell valami, mindig lenyugtáz valamit, és nem tudun beszélgetni. Tudom,
nem kellene ezzel ennyi kört menni, de eddig nem volt meg a megoldás, egészen a
mai napig!
Jancsi köhög. Ez az időszak kiváló alkalom volt arra, hogy
megtanítsuk a szája elé tenni a kezét. Általában működik is, három évestől ez
szerintem szuper dolog. Juliska elvileg ezt tudja, alkalmazza is, főleg, mikor
egyszer bezavartam a reggeli kellős közepén, miután telibe tüsszentette a fél
karomat és a tálcámat az orrából és a szájából előtörő turha és kajadarabokkal…
Csoda, hogy ki nem rókáztam rá az addig megevett reggelimet… Na de a lényeg,
hogy tudják, hogy anya ezért harap, szépen alkalmazzák is, szájuk elé teszik a
kezüket.
És akkor ma… Bernát pörög ezerrel a konyhában, szállnak az
illatok, készülnek a finomságok. Gyerekeket megkérjük, pakoljanak el az
asztalról, megteszik, ülnek is a helyükre. Bernát az asztalra teszi a tálcát a
friss, ropogós melegszendvicsekkel… én még a futárnak készítendő csomagra
teszem az utolsó matricákat, közben odaszólok a gyerekeknek, hogy „Forró, nem
nyúlsz hozzá, nem tapogatod össze, nem köhögöd le, nem tüsszented le…”
„Hapci” – tüsszent Juliska – „Kezed a szád elé a rohadt életbe már” – szól közbe
Bernát, „B..meg, telibe tüsszentette az egészet…”
Ez volt az az idilli pillanat, mikor azt mondtam: „jóóó,
akkor gyerekek MOST bemennek, lepakolják az asztalukat, és mától kezdve bent
esznek.”
A tányérukat Bernát összeállította, és bevitte nekik, mi pedg kint, békésen
elbeszélgettünk, és megebédeltünk és VÉGRE beszélgethettünk összefüggően három
mondatot anélkül, hogy valaki huszadjára megkérdezni: Ammi? És miért?
Megyegyem? Nem kérem. De kérem. Fincsi… Ha megettem, kérek még. Nem kell. Kérek
inni. Mi olyat nem kapunk? Én olyat nem kapok? Ezután alvás? Ammi? És miért?...
Szóval végre tudtuk élvezni az ételt. Nem csak behabzsoltuk és rohantunk
tovább, hanem kiélveztük a dió ropogását és azt az ízkavalkádot, amit Bernát
olyan ügyesen összerakott.
A gyerekek bent megkapták a kajcsijukat, Bernát elmondott mindent, hogy az mi,
illetve megbeszéltük, hogy ebéd addig
lesz, amíg mi megebédelünk és beszélgetünk kicsit. Utána aki bújt, aki nem,
irány a wc és alvás… Ennek fényében Ők. szintén megebédeltek, beszélgettek,
nevetgéltek, fingottak, és egy csomódolgot csináltak, amiért én kint szóltam
volna, de most olyan jó volt, hogy mindez engem nem érdekel…
És ekkor megértettem, hogy igen, egy idilli világban, ahol a
nulladik perctől én gondozok, nevelek egy gyereket, ott lehet, hogy ez máshogy
működik, de így, hogy nem tudjuk, azelőtt mik voltak a szokások, hogyan ettek,
mit és mennyit, mikor… így nem nagyon tudunk miből kiindulni, idegbajt meg nem
akarok kapni… Három hónap után szeretnék most már nyugodtan enni, és
beszélgetni néha a férjemmel…
Szintén Bianka
Dolgom volt a városban. Előtte meg kaptunk egy levelet, a
határozat volt benne, hogy megállapították az örökbefogadói díjat.
Nem vagyok könyvelő, soha nem is érdekeltek ezek a járulák cuccok. Fizetem,
amit kell, és próbálok talpon maradni, évek óta KATA-s vállalkozóként nyomom az
ipart. Két irányban dolgozom és nem keresem halálra magam, elég, ha annyit
mondok, hogy azt a határt, ami veszélyeztetné, hogy marahatok-e KATA-s két év
alatt sem közelítem meg.
Az örökbefogadáshoz kellett jövedelem igazolás, nem volt elég nekik a
bevallásom. Kaptam is a NAV-tól, egész szép összeg volt rajta. Én korábban azt
az infót kaptam, hogy jövedelem függő az örökbefogadói díj. Gondoltam, az
király akkor… nem lesz rossz a helyzet.
A határozatban azonban lényegesen kevesebb volt. Kevesebb, mint fele. Hát…gondoltam,
csak felhívom, hogy mi a pálya. A pakliban persze simán benne van, hogy én vagyok
a tudatlan, de legalább okosodjak. Felhívtam hát a menyecskét a hivatalban, aki
már az első kérdésemnél fennakadt, hogy most komolyan én telefonon akarok
pénzről beszélni??? Na jó, hát mindegy…. Akkor általánosan el tudja mondani.
Jaaaaaa, hogy KATA-s vállalkozó vagyok? Hát nem tudom a KATA jogszabályt? Nem
tudom a törvényt??? (De, b…meg, így mellékesen hobbi szinten két animáció, meg
festés közt jogszabályokat olvasok, mert annyira izgi,és amelyik tetszik, azt e
is magolom…) Hát a KATA törvény eleve leszabályozza az egészet, merthogy én nem
fizetek normálisan járulékot, csak ezt az egyszerűsített 50 ezret… mit
gondoltam különben is??? Még örüljek, hogy így is 108 ezret vesznek alapul… Hát
ahhoz, hogy nagyobb összeg legyen az ilyen díj, rendesen kellene adózni, meg
járulékot fizetni, nem csak a KATA-t, mert ha a tényleges jövedelmem után
fizetnék, akkor lehetne nagyobb ez a díjam…
Szóval… oké, értem. Törvény, meg szabályzat, és igen, szánom-bánom, hogy becsületesen
fizetek évek óta egy ilyen nem rendes valamit a nem rendes vállalkozásom után…
és oké, én vagyoka buta, hogy mindezzel nem is vagyok tisztában… de ez a
stílus, ahogy ez a nő beszélt velem, az minősíthetetlen. Ilyen szinten
lealázni, kioktatni valakit….
Még szerencse, hogy a munkámmal kapcsolatban kaptam jó híreket is, szóval ez
nem tudta elrontani a délutánomat.
Hazaérve pedig nyugodtan megvacsoráztunk, a gyerekeknek is
felszabadító lehetett, hogy nem szóltunk rájuk félpercenként valamiért. :)