2022.09.11.
Tizedik nap
Tegnap este beszéltem Lillával, elmondta, hogy Juliska
gumicukrot követelve ment be a házba, és végül adott neki egy egész zacskóval,
mert földhöz verte volna magát, ha nem ad neki…. Hm… Hát nem tudom, most ez mi
és hogy van. Nálunk minden oké volt, hisztinek nyoma sem volt. Bár tudom, annak
ellenére, hogy már tegnap is egészen felszabadultak voltak, Juliskának ez még
nem az igazi arca. Talán Jancsié igen, mert Ő annyira a jelen pillanatban él,
hogy szerintem Ő nem nagyon színészkedik, maximum a megszokás és a bizalom még
nem 100%, így még nem tudja teljesen önmagát adni, teljesen felszabadulni, de
az is alakul. Juliska még valahol az elején van, Neki több idő kell, és úgy
gondolom, ebben az otthoni hisztiben kijön minden, amit most ebben a szűk
másfél hétben átélt. az újdonság, a régi és az új különbsége, az érzelmi
háborúk, a félelem, és vélhetően az is, hogy míg nap közben tartja magát,
estére kiszabadul a Hulk, mert ott megteheti. Ebben csak azt nem tudom, hogy a
Hulk ott van folyamatosan, és nálunk is szabadulna, csak mi nem is engednénk,
vagy alapvetően a Hulk csak Lilláékat tiszteli meg jelenlétével időnként.
Mindenesetre biztosítom Lillát, hogy a tegnapi indulásunk
kiváló volt, mint a nagykönyvben, és ha lehet, csináljuk így ma is.
Ma még mindig a szálláson vagyunk, a reggel zökkenőmentesen
indul, pont ahogy terveztük, a gyerekek az első perctől kezdve felszabadultak,
csacsognak, egymás szavába vágva mesélnek, vicceskednek. Mivel tegnap elfogyott
az uccsó falat paiscsat (palacsinta) így ma újabb adagot sütök, nagy sikere van
ma is! :)
Egyébként egész nap játszunk, mesét nézünk, labdázunk, alszunk,
eszünk, és persze megy a vuk, meg a baby shark.
Kicsit tartottam attól, hogy ez a könnyed, vicceskedős
cseverészésünk Juliskával elmegy egy olyan irányba, hogy majd amikor kell, nem
fog komolyan venni, ha pl rászólok. De ma volt példa rászólásra is, és nem volt
gond. Tanuljuk, puhatoljuk egymást mindannyian szerintem, Jancsi az egyszerűbb
eset, Nála teljesen egyértelmű, hogy mi tetszik és mi nem. Ma pl a mesénél
behelyezkedtek az ágyba a nagy párnára (megjegyzem, ez is hatalmas előre lépés,
mert első alkalommal Juliska még hátradőlni sem akart, csak feszengett össze-vissza,
ma meg már berongyolnak a szobába, rúgják le a cípőt és szinte fejest ugranak
az ágyba.) Ilyenkor Jancsival még mókáznak, Juliska csikizi az öccsét, nagyon
kedves látvány, ahogy kuncognak együtt. Ma mögöttük fekszem el, próbálom
Jancsit altatni, cirógatni kicsit, eszembe jut, hogy én kicsiként imádtam, ha a
tenyeremet, talpamat simogatják, így bepróbálkozom Nála egy kis alkar – tenyér simivel.
A jobb kezét simogatom, amire az a válasza, hogy a bal kezét is odatolja, jó
közel, nehogy ne vegyem észre, hogy másik keze is van :D Juliska keményebb dió,
a hátát még engedi simizni Bernátnak és nekem is, de sem fej, sem váll, sem
arc, sem kar nem jöhet szóba.
Mese közben mindketten bevágják a szunyát, majd folytatódik
a móka délután.
Közben beszélek Lillával is, keddre tervezzük a kicsik
búcsúbuliját, amikor elköszönnek a családtól. Ott leszünk mi is, lesz torta,
meg grill, meg minden. Közben azt is egyeztetjük, hogy milyen taktika lesz majd
AZNAP, mikor végleg elhozzuk őket. Mit mondunk, mit nem…. Azt megbeszéltük már
Bernáttal, hogy kb ugyanígy kell elhozni őket, mintha egy sima napra jönnénk,
kedden bepakolunk mindent, hogy aznap már csak öltözés, egy váltás ruha legyen,
csak gyorsan bepattannak, ahogy ma is és tegnap is, és már húzunk is. Ha
kérdezik, merre megyünk, elmondjuk nekik, hogy megnézzük az ágyakat és a
játékokat! Illetve ma és tegnap már müködött az a mondat, mikor kérdezik, hogy „Megyünk
anyához?” – a válasz: még nem, előbb megyünk a boltba / szállásra, / játszani /
fagyizni, stb. És már most többször is volt olyan ma is, hogy beültünk a
kocsiba, mert átmegyünk a szomszéd faluba. És akkor is kérdezték, hogy megyünk
anyához? És akkor is mondtuk nekik, hogy még nem, most csak a szomszéd faluba
megyünk. Szóval valami ilyen taktika lesz AZNAP is.
Egyelőre nem is gondolok a továbbiakra. Most a szerda van
szem előtt. Csak üljenek be, induljunk el, az út nagy részén úgyis aludni
fognak. Aztán ha hazaérünk, kezdődik az új időszámítás, lesz majd katasztrófa
is párszor, mikor rádöbbennek, hogy nem megyünk haza anyához többet. (egy évig
legalábbis tuti nem) Aztán az első héten majd belehalnak párszor még ugyanebbe
a rádöbbenésbe. Talán meg is utálnak minket egy időre, amiért elraboltuk őket…
Julisa tudja hogy eljön ez a nap, de szerintem elképzelni sem tudja, milyen
lesz azt majd tényleg átélni, hogy „eljön velünk örökbe”
Bernát:
El menni örökbe, ezt a blog címe, nem mi találtuk ki, ezt a mondatot Juliska
mondta a testvéreivel kapcsolatban, (Bocss, Jön mégis a sírós rész) Nem tudom
pontosan, ezt ők hogy értik, Juliska szomorú, elveszíti sorra a testvéreit, elviszik
a kedves mosólygós emberek, amik mi is vagyunk. Tudni tudja, hogy ott nekik jó,
és tudja, hogy velünk is jó, még is a lelkében kicsit meghal valami, és ez a
hangján is hallatszik, a kis 3,5 évesnek!
Bianka
Eszembe jut, mikor oviban valamit a másiknak adtunk, azt
volt, hogy visszakértük, de amikor azt mondtuk, hogy odaadjuk örökbe, akkor az
tényleg végérvényes volt. Nem tudom, Náluk az oviban megy-e ez? Van-e súlya az „örökbe”
szónak, vagy csak egy félelmetes dolog amiről nem tudjuk, mi az.
A netes facebokos csoportokban napi szinten látok mosolygós
képeket, hogy „mától hivatalosan is a családunk része” (ami azt jelenti, hogy
náluk is megvolt AZ A NAP, és utána már eltelt a 30 nap is, és megkapták a
hivatalos papírt) és a képeken kivétel nélkül ott egy mosolygós kisgyerek,
szóval én is ebben reménykedem, hogy biztosan meglesz az a pár nehéz nap, de
utána fognak ők is mosolyogni.
Mindenesetre ma tovább nyíltak, megbeszéltünk pár fontos
dolgot, pl, hogy a csigát nem tapossuk el, hanem megfigyeljük, türelmesen
kivárjuk, ahogy érdeklődve kitolja a szarvacskáit és körbenéz, ahogy a virágot
sem tapossuk el, hanem nézzük, szagoljuk, finoman érintjü meg…. Tanulniuk kell
ezeket nagyon, mert huhhh… mik vannak…
Amikor előző vasárnap náluk voltunk, a nagyobbik lányka, aki idősebb náluk, okosabb
és kotnyelesebb is, mindig mindenhol ott van és mondja, amit itt-ott ráragad.
Nem tudom, az óvodában mit tanul, egymástól mit tanulnak, az apjától mit tanul,
de mutogattam nekik az otthoni képeket, videókat, gondosan levideóztam a
háziállatainkat, a három kutyánkat és a két macskát, és meglátva ezt, undorral
mondta a kutyámra, a vilg legszebb és legjámborabb kutyájára, hogy „de hát áz
megcsikár!!”
„Dehogyis” – mondom Neki –„az én kutyám nagyon kedves, szelíd, nem bánt,
szereti, ha simogatjuk, lehet tanítani, feladatokat adni neki”. Erre a kislány:
„De há bántjuk, ákkor megcsikár” (Pfu… bammeg – gondoltam…. ) „Nem…. a
kutyusokat nem bántjuk soha”…
Ezek után a cicával ugyanez a kör. A videón jön a szürke cicám, édes cicu,
puha, selymes, konkrétan agyon lehet simogatni…. „Jaájj, de hát áz megcsikár”….
fújtam egy nagypt és ott is elmondtam, hogy nem, nem csikar meg… „de ha
bántjuk, akkor megcsikar…” nem, nem bántjuk a macskát sem…. Szóval ebben
szocializálódni… nem csodálom, hogy az első reakció az volt, hogy eltaposom a
csigát.
No, egy szó, mint száz, lesz dolgunk, de annak örültem, hogy
a mai napot azzal zártuk, hogy virágot nézegettünk és ujjongtunk nekik, meg
megsimiztük a virágot és torkaszakadtából ordította mindkettő Bernátnak, hogy
találtak virágot :) van remény :)
Bernát:
Már nem méregetem, hogy hány/hány. Nem lehet. Az agyam tudja,
hogy mi a cél és teszi a dolgát, a szívem össze-vissza ver, hol sima az EKG-m,
hol kiugrik. Ezer, meg ezer pici öröm, egy mosoly, egy nevetés, egy puszi, a
tegnapi nyögve nyelős dolgok ma pik pak vidáman mennek, gondtalanul. Kezdem azt
érezni, hogy vinni kéne őket, de már nagyon! Mit szólna az ember, ha a fogorvos
is minden nap rángatná a fogat és mikor kijött, estére vissza dugná, hogy
holnap újra kirángassa?! Nagyon számolunk visszafelé, már csak 3 nap! Vagy csak
kettő, de lehet, hogy egy. Egy, mert már csak hétfőn lesz közös szabad program,…
kettő, mert még két nap, amit ebben a formában töltünk,… vagyis három, mert
aznap még itt vagyunk, kb. délig és csak utána indulunk örökbe!