2022.09.01.
Indulás:
Csütörtök hajnali 4 óra, szakadó eső, hulla fáradtság. Így
indulunk barátkozni a leendő gyerekeinkkel. Hetek óta feszített tempóban
dolgztunk mindketten, hogy ma el tudjunk indulni időben és úgy hagyjunk ott
mindent rendben, hogy majd jó legyen hazajönni is, és az ismerkedés két hete
alatt ne azon kattogjunk, hogy mit kellene otthon csinálni, hanem nyugodtan,
teljes energiánkat a gyerekekre tudjuk szentelni, az ismerkedésre, az első
benyomásra, arra, hogy most ez a két hét alatt megalapozzuk a hátralévő új,
közös életünket.
Bernát:
Bár a fáradtságtól hajnali 1-ig nem aludtam, 4-kor már kelni
kellett, hogy 5-kor indulhassunk a világ másik végére. Zombimód készülök, az
agyam tudja, hogy mit kell tennem, de a lelkem még alszik. Fárasztó, több
műszakos héten vagyok túl, és most kezdődik az igazi hajtás. Én vezetek, szakad
az eső, fáradt vagyok, repesztünk a pályán, 140, 160, nem figyeltem. Az M0
nagyon tele van, de végül fogynak az autók és látni vélem az út végét…
Bianka
Az út hosszú és szeptember elseje lévén a sulikezdés is
sűríti a forgalmat, 3 és fél óra alatt érünk oda, pontosan a megbeszélt időre,
Istennek hála, minden fennakadás nélkül. Még egy apró kör is belefér a helyi Penny-ben,
hogy egy kis édességet vegyünk a gyerekeknek és a GPS-t teljesen összezavarjuk.
Forduljon jobbra…. forduljon meg… forduljon balra. (Forduljon fel… nevetünk egy
jót)
A TEGYESZ-es ügyintézőnk – nevezzük Enikőnek - , kedvesen
fogad, Bernáttal azon harcolnak, ki üljön hátra. Enikő azért, mert udvarias, Bernát meg azért,
mert tudja, hogy koszos a hátsó ülés :)
Kb 10-re érkezünk. A nevelőszülők, - akik nem Lilla és
Károly, de most azok lesznek, - és a leendő gyermekeink, a két éves Jancsi és a
4 éves Juliska – nem, a valóságban Őket sem így hívják – örömmel, mosolygósan
fogadnak, már a kapuban várnak minket, hangosan köszöntenek: Szia Bianka!
Szia Bernát! Szia Bianka! Szia Bernát! Szia Bianka! Szia Bernát!
Örömmel hallgatjuk a szűnni nem akaró, vidám köszöntéseket. :)
Kedvesen invitálnak be, Enikőt meg is lepi a közvetlenség,
azt tudja, hogy mi Lillával már beszéltünk telefonon, de azt nem tudja, hogy
már egy videóchat-es beszélgetésen is túl vagyunk, ahol élőben kontaktáltunk a
gyerekekkel is.
A barátkozás kicsit zötyögősen indul, totál nem tudom, mit
kell ilyenkor mondani, hogy kell egy idegen gyereket oldani, főleg abban a
tudatban, hogy ha a két hét véget ér, bevágjuk a kocsiba őket és zúzunk haza…
Elsőre ez még nekem is ijesztően hangzik, most látom először a gyerekeimet.
Hihetetlen még kimondani is. Hetek óta készítem magam erre a találkozásra és
bevallom őszintén féltem is eléggé. Ahogy a várandósságban is megvannak az
izgulnivalók: huhh, dobog a szíve! , huhh, nyaki redők rendben, huhh, genetikai
ultrahang rendben…. úgy az örökbefogadásban is: iratbetekintés – oké, abban nem
volt semmi rémisztő, lássuk a képet, jajj, csak ne legyen 6 feje, meg 8 lába,
de akármilyen is lesz a képen, muszáj lesz élőben is megnézni, ezt még a
tanfolyamon is megmondták, hogy ha egy mód van rá ne ítéljünk elsőre… Be is
tartottuk. Oké, nincs 6 feje, csak egy-egy gyerekenként, nincs 8 lábuk, csak 2
fejenként, eddig oké. De milyen lesz az első találkozás? Na ez jött el most.
Feszengek, de jó színész vagyok, próbálok laza lenni, érdeklődni, nyitott lenni,
bátorítani, kérdezni, dicsérni, kapcsolódási pontokat keresni és közben
félig-meddig tudatosan Enikőnek is megfelelni aki elvileg egyébként azért van
ott, hogy ismerve a feleket, segítse a folyamatot, mégis ez a megfelelni akarás
miatt mindketten úgy érezzük, inkább megakasztja az egészet, minthogy előre
vinné. Kicsit reménykedem abban, hogy egy kis beszélgetés a felnőttekkel majd
oldja a helyzetet, de erre nem sok időt hagy Juliska. Szinte minden felnőtt és
minden gyerek egyszerre beszél, de a nagy hangzavarban kihallom Lilla hangját:
én nem megyek be a szobába, menjél, mutassad meg Biankának, milyen játékaid
vannak!
Juliska bátortalanul jön oda, csodálatos sötétbarna szemeivel rám néz, és a
szobába invitál, örömmel pattanok fel a székről, „na mutasd, milyen játékaid
vannak!” Dicsérem a szobát, kérdezem, ki melyik ágyon alszik, és az ajándékba
hozott baba sapiját igazgatjuk közösen.
Bernát:
A nevelőszülőkkel beszéltünk már töbször, de mégis feszengve
éreztem magam az első találkozón. A megbeszélt tegeződést erősen tartom,
próbálok közvetlen és laza lenni. Határozott, de nem erős kézfogás, nem rivalizálunk,
csak barátkozunk. Figyelem a felnőtt komunikációt, repkednek az infók, de arcal
mindig a gyerekek felé fordulok. Próbálok pici és láthatatlan lenni, sokan
vagyunk a konyhában, sok az idegen, én is félnék, nemhogy a gyerekek. Erre még
befut a gyerekek gyámja is, bár sok vizet nem zavart.
Bianka
A földön ülünk Bernáttal a gyerekek egyenként dobálják ki a
játéktárolóból mind a 2647 db plüsst, mutatván, hogy nekik mennyi játékuk van. Kissé
csalódottá tesz, hogy nem sok értelmes játékot vélek felfedezni, könyvből is
egy darab árválkodik csak a polcon, azt is már csak egy cérnaszál tartja
egyben. Aggasztó. Figyelem a kicsiket, nézem a rezdülésüket és a lelkemben már
százszor megöleltem őket, főleg, mikor az ágyon ülve Juliska maga elé nézve
halkan megkérdezi: „ma visztek el?” A szivem szakad meg hirtelen, ahogy felismerem
a bizonytalanság, a félelem és a beletörődés egyvelegét. Miközben tudom, hogy
ha nem is most, de hamarosan eljön az a nap, amikor igen elvisszük, tudom azt
is, hogy addig még sok napot töltünk együtt, és mindent megteszünk azért, hogy
mire az a bizonyos nap eljön, addigra azt ne a félelem és a bizonytalanság
uralja, hanem a remény és a kíváncsiság.
Bernát:
Engem szeretnek a gyerekek, egy szinten van az értelmi
szintünk! Leülök a földre és elkezdek
nekem szimpatikus játékokkal játszani, remélem, majd becsatlakoznak a gyerekek
is szépen, így is lett. Boldogan mutogatják játékaikat, dobálják nekünk a puha plüssöket….,
a kevésbé puha plüssöket….. a kicsit
kemény babákat…. a nagyon kemény kisautót,….
a nagyon kemény nagy au!!... autót. De ők élvezték a bemutatót.
Bianka
Kis időt töltünk még a játszóterükön az udvaron, majd búcsút
intünk mára. Mosoly, puszidobás, holnap tali! Visszavisszük Enikőt a városba,
majd ebédelünk egyet egy közeli kínai büfében, és irány az aznapi szállásunk
egy közeli faluban.
Délután a fejemben káosz van, az érzések csaponganak bennem,
az érzelmeim és a tudatom teljes zűrzavarában vagyok, mintha mindkettő a saját
táncát járná, csak az egyik valami andalító rumbát, a másik meg egy pörgős
szambát…. Az eszemmel tudom, hogy az irány jó, a döntés jó, és potenciálisan
minden adott, hogy ők a mi gyerekeink legyenek és mi az Ő szüleik, de még az
érzelmeim nem követik mindezt. Félelmetes rádöbbenni, hogy ők még nem a mi
gyerekeink, még nem érzem anyának magam, még nincs kötődésem feléjük, konkrétan
a kíváncsiság mellett még szinte semmilyen érzésem nincs irántuk… De jó lesz
ez, tudom… és megengedem magamnak, hogy ne csak örömteli, lelkes és bizakodó
legyek, hanem bizonytalan és félelmekkel teli is… Húúú, de jól jönne most egy
HH-s füzet…
Bernát:
A fantasztikus szálásunkra érve, gyorsan bepakoltunk, elsétáltunk a boltba vacsiért, és bevettük magunkat a szobába. Lefeküdtem az
ágyra, beszélgettünk majd én szépen lassan el is bóbiskoltam. Sok volt a több hetes
erőltetett munka, a hajnali kelés, a sok vezetés, a család, a gyerekek. Kidőltem!
Hém.(Hogy Érzem Magam)
Érzelem 0/10 Tudat
Az agyam tudja hogy ezért dolgoztunk, ezért küzdöttünk, tudom, hogy gyerek nélkül nem élet az élet. Kedvesek a szülők, aranyosak a gyerekek,
de a szíven még nem érzi, hogy ők az enyémek lennének, ők még nem a mi
gyerekeink! Sokat vizsgálom magam, az érzelmeim, az érzéseim. Figyelem a
gyerekeket, keresem a hibáikat, keresek valami utálni való, unszimpatikus
dolgot, amire nemet lehet mondani. De nem találok. Eddig minden rendben,
megyünk tovább. Kicsit sírunk, mikor jön egy felismerés, persze az asszony
kezdi, de mikor az ő szíve elpicsorodik, akkor az enyém is elszorul és
törölgetem a szemem.
Bianka
Hogy hogyan érzem magam?
Azt gondoltam, repesni fogok az első találkozás után, de ehelyett, ha egy
szóval kellene megfogalmazni, ami most bennem van, az a bizonytalanság lenne.
Csak reménykedni tudok abban, hogy szimpatikusak voltunk, csak remélni tudom,
hogy megbíznak majd bennünk. Nem várom el magamtól sem azt, hogy hatalmas
érzelmekkel öleljem, pusziljam őket, de reménykedem abban, hogy ahogy a
rokongyerekeinknél ösztönösen felismerem, mikor jön jól egy ölelés, itt is
tudni fogom, mikor mi a teendő és abban biztos vagyok, hogy az erre
való hajlandóságom és az ölelésem mindig készen áll a bevetésre.