2022.09.04.

A szombati – kicsit tudatos – hiánykeltés után, a barátkozásunk harmadik napja vasárnap folytatódik. Csomagolás, reggeli és 9-kor már a kocsiban ülünk. Vasárnap lévén nem csak leendő gyermekeink, hanem a család apraja-nagyja is fogad minket, két másik óvodás korú kislány, és a nevelőszülők lánya, és az Ő barátja is. Az ebéd már bográcsban rotyog, jó illat és igazi vidámság uralkodik a házban és az udvaron. Jancsi és Juliska arcán őszinte örömet látok, ami engem is nagyon boldoggá tesz. Még csak harmadik alkalommal találkozunk, de Juliska már a megszokott dolgokkal fogad: megyünk-e a szobába játszani? Csillogó szemmel hozza nekem a könyvet…. Őőőő…. vagyis a könyv borítójának egyik felét, mert az a könyv, amit első alkalommal még egyben láttam, mára már darabokban pihen valahol szerteszét. De én ennek a fél borítónak is örülök, mert ebben a mi kapcsolódási pontunkat látom. 

Szintén örömmel tölt el, hogy észreveszem Juliska ágyán azt a két plüsskutyát, amit pénteken pihenni tettem oda, miután felzabálták a gyerekeket :) Kézbeveszem őket – mármint a kutyákat, ezalatt Jancsi és Juliska ugyanarra a helyre leülnek, ahol másfél nappal ezelőtt abbahagytuk a csiklandozást. Csillogó szemmel néznek rám és már huncut vigyorra húzódik a szájuk, csiklandozást várnak :) Meg is kérdezem hát a kutyákat, vajon, éhesek-e, és igen… péntek óta nagyon megéheztek, így ismét gyereket esznek :) (Ez így leírva elég horrorfilmesen hangzik, de élőben nagy nevetés volt ám :) Ehhez a játékhoz ott asszisztál a másik két kislány is, engem nem zavarnak, de látom, hogy Juliska szívesen kisajátítana minket, főleg engem.

Bernát:

A gyerekszobába felvettem egy ősi jóga pozíciót, vagyis csak leültem. Van egy szeretet hiányos mopsz vagy pincsi vagy egy olyan kis izé kutya. És kicsit játszottam vele, dobáltam a plüssét neki, közben az egyik kislány is csatlakozott és dumálni kezdet hozzám. Mutogatta a telefoját (neki is van) Beszélt, amit alig értettem, de elvoltunk, közben a nagyobbik lány is csatlakozott, ővele kocsikat gurítgattunk egymásnak, és ezt mind egyszerre. Kutya plüs dob, kocsi gurít, válaszol az érthetetlen mondatra. Bár nem az én gyerekeimmel voltam, Biankát felmentettem a nyomás alól és őlegalább hasznosan tudott ismerkedni. Rövidre fogom, mert az asszony már vagy három oldalt írt és még nem végzett!

Bianka

Pénteken viszonylag sietősen távoztunk, így csak érintőlegesen tudták a gyerekek megnézni a kocsiban a gyereküléseket, amiről már akkor is sejtettem, hogy Juliska számára kicsit mumus lehet.
Így most alig telik el negyed óra, megkérdezi, kimegyünk-e, megnézzük-e az ülléseket a kocsiban? (nem elírás, így mondja, hogy üllés) :) Boldogan mondok rá igent, örülök a kíváncsiságának, és mikor a folyosóra indulunk, hogy cipőt vegyünk, nem csak Jancsi követ, hanem az egész siserehad ott csiripel, hogy mindenki megnézze az ülléseket. Mindenkinek cipőt húzunk, ámulatba ejt az önállóságuk, majd a kocsihoz indulunk, lelkére kötjük mindenkinek, hogy kezünket fogják, nem szaladnak el. Nyílik a kocsiajtó, feltárulnak a varázslatos üllések, mikor valaki szájából elhangzik, hogy majd ide ülsz be és majd elvisznek a kocsival…. A legjobb szándékkal hangzik a mondat, felkészítendő a gyermeki lelket, hogy nem lesz azzal baj… de Juliskát szinte sokként éri ez a felismerés, kitépi a kezét a felnőtt kézből és szinte visítva menekül a kapun belülre. Potyognak a könnyei, szemeivel segítséget kér, Károlyhoz rohan, aki ismét a legjobb szándékkal, de még ront a helyzeten, mikor elkezdi ecsetelni, hogy majd beülsz és csak a sarokig elmentek… Juliska már nem tudja, kitől kérjen segítséget, kétségbe esve nézi a felnőtteket, és borzasztóan egyedül van. Próbálok leereszkedni az Ő magasságába és nyugodt hangon beszélni, de mivel mindenki mondja a magáét: Jancsi lelkendezik, hogy milyen buli volt az ülés, a legkisebb lányka azon visít, hogy ő is meg akarja nézni, a nagyobb lány próbál okos lenni, és ő is mondja, és Károly is próbálja nyugtatni, de a helyzet egyre rosszabb, Juliska már senkit nem hall, engem a legkevésbé sem. Legszívesebben elzavarnék mindenkit. Dühös lettem ettől a helyzettől. Meg tudnám oldani, ha csak egy percre békén hagynának Vele, és nem kotyogna folyamatosan mindenki. Végre a tambulinhoz megy, követem messziről, hátha kontaktusba kerülhetünk. Elküldöm a többi gyereket, de addigra már a pillanat oda….

Bernát:

A kocsin keresztűl láttam szegény Juliska megrémülését! Láttam az arcát, ahogy betorzul a hallotak miatt, majd a hátúlról jövő noszogatás miatt sirásba tört ki és menekülőre vette a dolgot. A másik gyerek ülésbe Jancsi ült, ő nem értette mi a baj, gyorsan mentettem a menthetőt és kérdezni kezdtem, hogy tetszik az ülés? megnézed elöl a kormányt? De mivel mindenki bement ő is kezdett feszengeni, ezért bementünk. Megsemmisűlve álltam és néztem a hatalmas bukást. Kész, most aztán kétnapra tuti elbuktuk a lány bizalmát, jöhet a küzdelmes hogyan mozdítsuk ki otthonról játék. Nagyon megrémültem itt volt a világ vége!

Bianka

A kinti asztalhoz megy, ahol a család többi része ül. Nem akarok rárongyolni, nem akarok sok lenni. Látom, hogy beült a pad közepére, rám néz. Ekkor tudok Vele elsőre kommunikálni. Mondom Neki, hogy én most bemegyek, nem kell bejönnie, de ha akar bejöhet hozzám, amikor Neki jó. Nem hagynak még elindulni sem, megkér, hogy üljek mellé, majd az ölembe kéri magát. Oda meg vissza vagyok ettől, és nagyon nagyon nagyon remélem, hogy ebben legalább egy kicsit érzi, hogy én tudok stabil pont lenni ebben a káoszban.

Akaratlanul is eszmbe jut a kutyás vonal. Százszor előfordul, hogy egy kutya nem akar sétálni menni, nem akar a kennelbe, boxba menni, vagy nem mer a kocsiba belemenni. Mit teszünk ilyenkor? Erőltetjük ugye? Neeeem!! Apró lépésekkel győzzük meg, sok sok pozitív élménnyel, kajával, játékkal mutatjuk meg neki, hogy az a félelmetes valami nem annyira félelmetes. Sok minden bejött már a gyerekeknél a kutyás vonalról, hát ezzel sem fogunk szerintem mellé lőni, messze nincs ebédidő, Bernáttal egyre gondolunk: álljunk be a kocsival az udvarra, nyissuk ki az ajtókat, hogy szabadon, minden kötöttség nélkül lehessen a félelmetes kocsival és a most hirtelen félelmetessé vált üllésekkel ismerkedni.

Így is lesz, Bernát beáll, az ablakokat leengedi, a kocsikulcsot kiveszi, elteszi, és mi felnőttek ügyesen próbáljuk kihasználni a gyermeki irigységet: Lilla bejelenti, hogy az a piros ülés az övé. Juliska egyből rávágja, hogy nem, mert az az övé! (Ez az!! Jó az irány! ) És mi van, ha én akarok oda ülni? - kérdezem, mire megint rávágja, hogy nem, mert az az övé! Na akkor nézzük, milyen! Kényelmes? Pár kört lefut, mire megbizonyosodik arról, hogy a kapu zárva, kocsikulcs a közelben sincs, az ajtót nem zárjuk rá, a biztonsági övet nem kötjük be, így látszólag nyugodtan beszáll a kocsiba, beleül a piros ülésbe, és nyugtázza, hogy neki az tetszik, kényelmes, a színe is jó, szóval ez jó üllés, és az az Ő üllése J

Ebédig a kocsiban játszunk, nyitjuk, csukjuk az ajtókat, ülünk mindenhova, megbeszéljük, mit szabad, mit nem, és játékból vagy tízszer megyünk el autóval bevásárolni, és veszünk hagymát egyszer, meg kókuszos fagyit kilencszer. A végén már be is csatoljuk az övet is, de az ajtót még nem csukjatjuk rá. Nem erőltetem, örülök, hogy eddig is eljutunk. Kétségeim támadnak, hogy hogy lesz ebből szerdán intenzív hét kezdés, de ne rohanjunk ennyire előre.

Megebédelünk, ízletes babgulyás, rántott hús, petrezselymes krumpli az ebéd, mindenki eszik, majd a gyerekek az ebéd végeztével átszivárognak az udvari játszótérre, ahol Bernát pesztrálja őket egy darabig én addig Lillával és Károllyal beszélgetek.

Bernát:

Mivel mindenki át jött játszani és láttam hogy valahogy ezt az ismerkedést folytatni kéne. Bizalmasan elmondtam Juliskának hogy Biankánál vannak képek az új szobájáról és ha kiváncsi rá, kérje meg, hogy mutassa meg. Siker! Csillogni kezdett a szeme és már szaladt is. Juliskának a sok testvér közt nem komfortos, állandó osztoszkodás, minden közös… Ő nagyon szeretne saját dolgokat, ami csak neki van, saját ágy, játék, ruha, foglalkozás, üllés!

Bianka

Mutatom Juliskának a telefonon a képeket, tetszik Neki a rózsaszín ágy, a babákkal, és a két polc, ami tömve van játékokkal. Nem akarja elhinni, hogy az az Ő ágya, aggodalmat látok az arcán, mikor megkérdezi, hogy a másik két lányka is jön-e velünk és megnyugszik, mikor elmondom, hogy a kék ágy Jancsié, a rózsaszín az Övé. Csak az Övé!
Itt jövök rá, hogy ez a hangos káosz sok neki. Eddig is volt egy ilyen sejtésem, de egyben nem láttam még ezt a kis siserehadat. Számomra imádnivaló mind. Ha tehetném, vinném Őket így egy csokorban. De tény, hogy a sok beszéd, a kicsik visongása, a nagyobbal való folyamatos rivalizálás, az örökös enyém-tied harc brutálisan kimerítő lehet.

Az elmenés témája még mindig foglalkoztatja, megint azt látom, hogy kíváncsi is, fél is, ragaszkodna, de még a bizalom törékeny. Mivel az elsődleges cél a nem a kocsival való viszony megerősítése hanem a belénk vetett bizalomé, így első körben annak is örülnék, ha megbízna annyira bennünk, hogy kimerészkedik a kapun kívülre velünk. Így merülfel ismét a fagyizó, megy a huzavona, hogy menjünk, ne menjünk, jön, nem jön, mer, nem mer… Ebbe a kétségben viszont nem akarom erősíteni, és bízva abban, hogy a kíváncsiság és az élményt átélni, vagy kimaradni belőle  - dilemma átbillenti, így tudva hogy Jancsi mindenben benne van, Ő a világ végére is eljön velünk, mert buli van, így azt mondom Bernátnak: „Tudod, mit? Szerintem mi elmegyünk fagyizni ide a sarokra gyalog. Aki jön, jön, aki nem, nem.” – „Jancsi biztos jön!”- hangzik a gyors válasz, közben nem is nézek a kislányra, mire bekiabálja, hogy „Én is akarok menni!” (Yesssss! J) Kb tizenötször kérdezi meg, hogy csak a fagyizóba megyünk-e? Kocsival megyünk-e? Visszajövünk-e? Máshova is megyünk-e?
Biztosítjuk, hogy csak a fagyizóig megyünk, eszünk ott egy fagyit, majd onnan azonnal hazajövünk, és igazából jó is lenne, ha jönne, mert mi nem tudjuk, merre van a fagyizó, igazán megmutathatná.

A csel bejön, kézenfogva indulunk a fagyizóba gyalog, nem kocsival. Az első 20 méteren, gondolom, a saját nyugtatására is kimondja, hogy bátor leszek, nem fogok sírni. Nagyon megdicsérem, hogy milyen bátor, ügyes nagylány, és nagyon büszke vagyok rá. Odafelé még folyamatosan csak ezek mennek, hogy csak oda megyünk-e, utána visszajövünk-e? Veszünk majd kókuszos fagyit, és, hogy az az üllés neki mennyire tetszik. Hogy mi mehet a lelkében, elképzelni sem tudom. Még nem ölelhetem meg, de már nagyon szeretném.

A fagyizóban minden rendben megy, a tőlünk kapott babát is hozzuk, ő is fagyizik. Ott ismét elhangzik a kérdés, hogy beülünk-e a kocsiba? Ott már kezd gyanús lenni, hogy esetleg ebben már némi kíváncsiság is van, így finoman tágítjuk a lehetőségek tárházát, így már az is felmerül, hogy akár még el is mehetünk a kocsival például az Auchanba vonatozni. (17 perc kocsiút) Fontosnak tartom Neki ott emondani, hogy nagyon szeretjük és azt szeretnénk, ha jól érezné magát és boldog lenne, így semmit nem kell csinálnia, amit nem akar, illetve mi sem fogjuk becsapni, ha azt ígérjük, hogy hazahozzuk, akkor hazahozzuk, megbízhat bennünk. És ha bármi olyan van, amit nem szeretne, akkor bátran megmondhatja, és mi igyekszünk megoldani a dolgot.
Bemegy az üzenet, bólint, bár még szerintem nem tudatos, de ez a bizalmas információ szerintem fontos neki is, még ha nem is jegyez meg belőle mindent.

A beszélgetésünk és a lehetőségek vázolása odáig fajul, hogy mire hazaérünk, Juliska újságolja, hogy most elmegyünk vonatozni! Lillának a szája is tátva marad, kérdőn néz rám, hogy ezt most hogy? És kocsival? És beülsz a kocsiba? – kérdezi Juliskát, a lány pedig még kicsit bizonytalanul, de büszkén mondja, hogy igen, beül az üllésbe és megyünk a kocsival vonatozni. Lilla ismét megerősítést kér a szemeivel tőlem és én bólogatok: Bizony, megbeszéltük, hogy elmegyünk vonatozni, és utána azonnal jövünk haza.
Károlynak jó ötlete támad, „Hozzál tejet az Auchanból!” – ezzel biztosítva, hogy akkor tuti hazajövünk ugye. A válaszon én is meglepődöm: „Nem hozok, vonatozni megyek!”
„Majd hozzuk a képeket, hogy milyen jót vonatozunk!” –mentem a helyzetet és nagy bátran elindulunk.

Bernát:

Valami csoda történt. Győzött a kiváncsiság? Juliska meggondolta magát! Jippi!!!!!! J

Bianka

Út közben egy pillanatra eszembe jut a Shrek-ből a szamaras jelenet: Ott vagyunk már? Juliska csak 10-szer kérdezi meg, hogy mikor érünk oda. A bizalom még csak lassan növöget, sok megerősítés kell neki, hogy tuti nem csapjuk be. A GPS-en mutatom Neki, hogy honnan hova megyünk és ami még kék, addig kell mennünk. Közben megbeszéljük, ki hol fog ülni a vonaton. Az Auchanban minden oké, jól szórakozunk, majd mikor az utolsó százasunkat is elnyelik a gépek, elindulunk haza. Okosan már az utolsó előtti körnél készítem őket, hogy hamarosan vége a mulatságnak, nincs is semmi hiszti, gyors pisi a parkolóban és irány haza.

Juliska fél útig bírja, majd lekókad a feje és mély álomba szenderül, Jancsi is törölgeti nagy bogár szemeit, de mint mindig, most is mosolyog. Egy altatódalt kezd énekelni, a hangzásból felismerem a dalt és még azt is, hogy angolul szokta hallgatni, így elkezdem énekelni angolul. Hát azt az arcot nehéz leírni. Mint amikor a kedvenc sztárod belép a lakásod ajtaján. Felcsillant a szeme, ragyogott az arca nem akarta elhinni, hogy ezt a dalt éneklem! Mégegysers! Újra kezdem, ragyog az arca!  Mégegysers! Újrakezdem és a hazaút alatt még kb 10-szer eléneklem az Are you sleeping, are you sleeping, Brother John… dalt, Bernát legnagyobb örömére, (tiszta szerencse, hogy tudok énekelni valamennyire) és bizom abban, hogy majd az esti telefonozást ilyenekkel kiválthatjuk.

Bernát:

Közösen kocsikázuk, tele a hátsó ülés, van aki alszik, van aki nevetgél, van aki énekel, és van valaki, akinek az élete egyik nagy álma kezd teljesülni!

H.é.m.: Érzelem     1   /9 értelem Boldog vagyok, kezd alakulni a közös életünk. Nagy dolgok történtek, sokat küzdöttünk, de végre jó irányba halad a szekér!

Bianka:

Este 21:30, most írtunk Lillával. Az esti fürdés után úgy aludt mindkettő, mint akit fejbevertek J  Királysááááág!