2022.09.13.

Tizenkettedik nap

Hihetetlen, hogy 12 nap alatt eljutottunk két gyerekkel arra a szintre, hogy készek vagyunk őket hazavinni és a sajátunkként nevelni. Döbbenetes ez a folyamat.

Mai nap a búcsúbuli napja. 11-re megyünk a tortáért, és utána a nevelőszülői házba. Grillezés, tortázás, ahogy terveztük, minden gyerek otthon, kavalkád, hangzavar, visítás. A gyerekeink – mertmár könnyebb így azonosítani őket – észrevehetően máshogy viselkednek, amit egyrészt az otthni környezetnek tudunk be, másrészt a szülői lazaságnak, harmadrészt a tesók jelenlétének. Lillával és Károllyal jó beszélgetni, de bevallom őszintén nagyon zavar ez a felforsulás. Most is megállapítom, immáron szerintem tizensokadjára, hogy én ezt így, ebben a formában nem bírnám. És nem a gyerekek létszáma a sok, hanem az a káosz, ami övezi őket. Nincs tekintély, nincs rászólás, nincsenek határok, hiába minden szó, mintha a falnak beszélnének, pedig ők még az a korosztály hogy muszáj lenne nekik a keret, amit egy felnőtt szab, mert ahhoz már mindegyik elég nagy, hogy ezt értse, de ahhoz meg még mind kicsi, hogy önálló döntéseket hozzon bizonyos dolgokban.

A mi gyerekeink nem helyezkednek annyira, mint a másik kislány, aki igyekszik mindig a középpontban lenni, vísít, ha valaki nem rá figyel és úgy tolja magát fel az ember ölébe hogy észre sem veszed és már megint a karjaidban van. Tündéri Ő is, de most kifejezetten zavarónak éreztem, és minden alkalommal tudatosan igyekeztem nagyobb figyelmet szentelni Jancsinak és Juliskának, még akkor is, ha ölembe a másik kicsi ült. 
Kislányunk, Juliska érzi, hogy valami nem oké, hogy ez a felhajtás most miattuk van, lassan oldódik, de sikerül egy trambulinos – szörnyes – kergetős – hangosan sikítós játékkal teljesen kioldani. Alapvetően nem szoktam örülni a sikításnak, de most ennek nagyon helye volt, hiszen a szörnytől menekültek (ami én voltam) :) Édesek voltak mind.

Bernát:

Én este nem aludtam, kapart, égett a torkom, gondoltam, valahol** megfáztam. Kicsit bágyadtan mentem a gyerekekhez, gondoltam, mire odaérünk, majdnem dél, szépen megvárom a kajcsit, eszünk egy jót és kész. De megérkezünk, még a tűz sehol, még akkor gyújtjuk a grillt, meg a bográcsot. Károly engem kérdez, értek-e a tűzgyújtáshoz. :) Elmutogatom, megcsináljuk, be is gyújtjuk, megyek gyerekezni, a faszén lassan leég, a hús nem kerül fel. Hú… na akkor most mi van? Ja, hogy én grillezem a kaját…. jjaaa!  Na újra faszén felszór, kicsit izzít, jöhet a hús, közben gyullad a bogrács alatt is, lassan tüzelek mindenhova. Forgatom a húsokat, tüzelek, közben indítunk egy tárcsát is, az alá is tüzelek. Lassan kész minden, leüllhetünk enni… „Szomjas vagyok!!”- mondja egy gyerek, hogy melyik? HÁT MIND!!!!! Sorba.  **Lassan feltűnik, hogy szinte mindenki fikás, még a picibaba is, aki tuti nem a strandon, vagy a játszóházban fázott meg, ELKAPTAM A HALÁLOS TAKONY KÓRT! DAMDAM DAM! (küzdök mint nők a szülészeten!)

Bianka

Egy kis baleset is történt, amit kettős érzelemmel éltem meg. Jancsi ugyanis taknyos lett. Először féltünk, hogy nálunk hűlt meg, de ma látva a felhozatalt, hogy a kisebb lányka, és a csecsemő is taknyos és Bernát is, így már kicsi esélyt látok arra, hogy mindannyian megfáztak valahogy valahol. Valaki talán az oviból összeszedett valamit, aztán elindult a buli. Én még tartom magam, vezetni így vélhetően én fogok holnap, Bernát most pihen, Ő is túléli a dolgot, de amiatt kicsit aggódom, hogy Jancsi egyre rosszabbul van és majd rögtön ezzel kezdjük közös életünk első napjait. De lehet, hogy pont ez fogja majd összehozni a családot, ki tudja? Bernát mondta, hogy nem jó, hogy lebetegszik, mert akkor mi lesz? Mondtam, mi lenne? Majd hős anyaként ápolom a családot :)

Szóval a baleset…. Jancsi még nem nagyon tudja fújni az orrát, mikor csurog, akkor szól, hogy fika!, akkor megyek és törlünk, próbálkozunk a fújkálással. Szóval szólt, hogy fika, én mentem zsepiért, és addig a két másik csajszi a trambulinban összeütközött, az egyik a hátát fájlalta, a másiknak meg felrepedt az alsó ajka, - elképzelni egyébként vicces, megnéznék egy lassított felvételt arról, ahogy a kicsi háton harapja a nagyobbat… - de úgy, hogy ömlött belőle a vér – mármint a kicsi ajkaiból. De olyan szinten tele volt szája vérrel, mint a horror filmekben, mikor megijesztenek egy vámpírt, aki épp vacsizik…. Mire odaérek, a kicsi sír, a többi körbeállja, én meg nagy nyugodtsággal kezelem az ügyet, nyugtatom a síró kislányt, és a többieket is hogy nyugi, nincs gáz, megmarad, Jancsi csak nézi az eseményeket, a másik nagylány asszisztál, Juliska meg simogatja a kislány haját közben, mialatt én egy tiszta zsepivel orvosolom a problémát. Rendezem a sebet, dicsérem Juliskát, hogy milyen kedves, hogy vígasztalja a másikat. Nagyon összeszedett az egész helyzet, tetszik, már-már büszke vagyok magamra, mint aki levezényelt egy nyitott szívműtétet. Csak a kislány fájdalmát sajnálom…

Juliskával még délután sokat vicceskedünk, fizikailag is egész közel enged magához, aminek kifejezetten örülök, azért is, mert megint egy kis anomália volt…. Mikor odaértünk délelőtt, Lilla mesélte, hogy Juliska azt mondta neki, hogy Bianka nem ölel meg…. Hm… én meg nem ölelem meg, mert azt látom, hogy sok Neki. Akkor most mi van???? Nem kaphatom el, mint egy nagy takarószörny, mert félek, hogy nagyon megijeszteném és többet távolodna, mint amennyit előre megyünk. De mikor finoman próbálkozom, akkor meg elhúzódik…. Ma viszont fizikailag is nagyon közel engedett, ölembe vettem, hátát simiztem, arcát simiztem, szinte az orrunkat is összedugtuk (hajrá bacik, mi még jól vagyunk, de most ezzel a húzással hátha segítettünk a terjedésben) No mindegy, oda se neki, majd együtt isszuk a mézes teát.

Az viszont látszott Juliskán ma, hogy kicsit megzuhant néha, nyilván hatott rá ez az egész, látta Lillán is, hogy szomorú, de próbálja tartani magát. Juliska kiment a trambulinba, odavitte az alvós kutyáját, maciját, babáját, és egyedül ült ott. Szólt nekem, odamentem. Halkan mondta, hogy nem akar menni. Nagyon sajnáltam. Mondtam Neki, hogy ma nem kell velünk jönnie, de holnap jövünk értük és együtt megyünk. Mondtam Neki, hogy nagyon szeretem, és nagyon jó lesz!
Elmondhatatlanul sajnáltam… Az agyammal tudom, hogy ez most olyan, mint egy foghúzás, vagy felmondani egy rossz munkahelyen, vagy szakítani egy nem jó kapcsolatban. Maga a folyamat kellemetlen, fáj, de tudjuk, hogy szükséges, és utána sokkal jobb lesz. Szóval ha az eszemmel nézem, akkor azt mondom, jó, oké ez van. Fájni fog, nehéz lesz, majd túl leszünk rajta….
De a szívem meg megszakad. Milyen világ ez, hogy egy kislánynak ilyen helyzettel kell szembenéznie? Miért nem érdemel meg mindenki egy szerető anyát, egy szerető apát és biztonságot? Annyira igazságtalan ez az egész. És oké, most mondhatjuk, hogy úgy nekünk sem lenne most Ő… és tudom, hogy nekünk, így együtt jó lesz! Tudom, hogy Ők mindketten csiszolatlan gyémántok, akik most esélyt kapnak valami sokkal jobbra, és ez így jó és nekik mi leszünk az a szerető anya és apa… De látni ezt a kis Drága tündérbogarat…. jajj… de nehéz volt ott mit mondani. Na ott kellett volna egy ölelés, amiről tudom, hogy az enyém állítólag egész jó, de Ő meg még nem engedi. Na de majd. Kap még majd gyógyító ölelést :)

Nagyon hálásak vagyunk Lillának és Károlynak, mert lehet, hogy követtek el hibát, lehet, hogy nem voltak mindig jól betartott szabályaik, de nem érdekel, mert a legnagyobb ajándékot adták ennek a két gyereknek – és nekünk - , azt, hogy úgy szerették és nevelték őket, mintha a sajátjaik lettek volna és ezzel az egész életüket alapozták meg.

 

!!!!!!!!!Vigyázat, sírós rész!!!!!!!!

Amit Ti ezekért a gyerekekért tettetek, azt csak feltétel nélküli szeretettel lehet megtenni:
Lemondani róluk. Mert ha tényleg szereted, akkor kész vagy bármit megtenni értük,
 akár azt is, hogy elengeded őket.
 Akkor is ha fáj!
 És tudom, hogy ez életetek egyik legrosszabb napja, mert minden örökbe adott gyerek,
magával viszi a szívetek egy darabját.
De azt is tudom, hogy újra megtennétek,
mert megteszitek, minden egyes gyerekért.

Köszönjük!