2022.09.14.

Utolsó reggel.

Jóval az óracsörgés előtt ébredek, forgolódom össze-vissza, semmi értelme itt nyűglődni, irány a mosdó, fürdés. A tus alatt próbálok kicsit lelazulni, nem értem, miért vagyok ennyire ideges, jó ideje erre készülünk, olyan mintha karácsony napján, mikor az ajándékért mennék, lennék ideges. Fura.

De olyan nagy a feszültség, hogy megint elsírom magam... Micsoda meglepetés....  Jól esik a fejemre zúduló melegvíz.

 Azon agyalok, mi az oka ennek a feszültségnek. Szerintem a túl sok változó. Ez most egy nagyon sok ismeretlenes egyenlet, amiben kb Bernát és én vagyunk az egyetlen biztos pont, és még igazából mi sem, mert még én sem tudom, mire hogy reagálok én.... 

Többször viccelődtünk a napokban hazafelé menet, hogy leadjuk a gyerekeket délután/este, aztán igaz, fáradtan, de nyugiban hazamegyünk, iszunk egy teát, kávét, beszélgetünk, vacsizunk, telefonálgatunk, lazítunk... de időnként emlékeztettük magunkat és egymást is, hogy az megvan, hogy ha hazamegyünk, ilyen nem lesz? Hogy ha hazamegyünk, akkor onnantól kezdve nem viszi haza őket senki, nem adjuk vissza őket estére, hanem a Bianakbernát! Bianakaaaaa!!!! Bernát!!!! az menni fog továbbra is? Eddig viccesnek hangzott, de most mára komoly lett, és nyilván ez is egy ismeretlen pálya most, annak ellenére, hogy időnként önként alávetettük magunkat ilyen élményeknek pár napra, egy hétre, - kölcsön kaptuk a rokongyerekeket - minek utána hullafáradtan döglöttünk el az ágyban és néztük a plafont... Na most ez a plafonnézés nem lesz egy ideig :D

Szóval ez a mindenismeretlenes egyenlet most így távolról nézve elég félelmetes. 

Nem tudom, mi lesz, ha hazaérünk? Hogy tetszik majd nekik a környezet, a ház? Hogy reagálnak a kutyákra, macskákra? És az állataink hogy reagálnak rájuk? Hogy lesz az éjszaka? Jancsi mennyire lesz beteg?

És még kb ezer kérdés, amire nem tudom a választ most. Menjünk már!!! Induljunk már!!! Érjünk már haza!!!! Lássam már, hogy mi van!!!! 

Különben is hiányoznak a négylábúim!

Ahelyett, hogy mennénk, még várjuk az idő múlását. Túl hamar elkészültünk, megfürödtünk, bepakoltunk, megreggeliztünk, és most meg még nem kell indulnunk, itt ülünk a konyhában, Bernát Tiktokozik, én írok...

Végre indulunk! Szinte hányingerem van, annyira izgulok. Mindig a következő lépcsőfokra gondolok. Nem akarok még messzebb gondolkodni, nem akarom még a 30 nap végét látni, hanem most csak a Gyámhivatali beszélgetésre gondolok. Érjünk oda, találjuk meg, jussunk be, legyen kezünkben a papír. Ez most a feladat és semmi más.

 Bernát:

Reggel tiszta takonyként ébredtem, és nehezen bírtam elkészülni, mindent szépen kihordtam a kocsiba és elpakoltam, volt amit előre, volt amit a gyerekekhez, és volt amit hátra a süllyeztőbe. Tízre mentünk a hivatalba a „Jenőhöz”, és mindent aláírtunk, csak hadd jöhessünk már haza, „Már az se érdekel, hogy a gyerekeket ide adják, csak hagy mehessek! Bianka el sírja magát, szétvan csúszva, de valahogy rzem, hogy ez nem a fáradság, nem a félelem, hanem belegondólt valamibe és meg hatódott. Ilyenkor gyorsan egy viccelütöm el a dolgot pl. hogy életünk leg szebb napja ő meg szét sírja itt nekem. Nevet, sír, nevet, kész van. A szállás emlk könyvébe írt egy eg hatót, és nem tudta el mondani mert SÍRT!!! megint. J

Bianka

Már tegnap erról beszélgettünk délután, hogy ez már egy szenvedés, ami itt megy. Csak állunk és toporgunk, úgy éreztük, hogy már napok óta kész mindenki arra, hogy menjünk, csak ez a megszervezett, megtervezett, szabályos procedúra az, amin muszáj végig menni. Persze, tudom, hogy sokszr szükség van erre vagy még több időre, de nekünk már nem annyira kellett…

Bernát:

Csak állunk a szaros üst felett és kavargatjuk, és közben mondogatjuk, hogy: szar lesz, szar lesz!

Bianka

Szóval 10-re mentünk, minden oké volt, elhangzott a nagy kérds is, hogy mi lesz a gyerekek neve. Amikor ezt az egész bulit elkezdtük, már akkor tudtuk, hogy idősebb gyerekeknél már nagyon szokás elvenni az eredeti keresztnevüket. Ha valami nagyon Hozé Armandó Rodrigez lenne, vagy amivel pont tegnap találkoztam a facebookon, egy „mi a legszebb férfinév?” kérdésre adott válasz: „Penge. Tevebe megy hires” …. szóval ha mondjuk apuci nagyszerű ötletén felbuzdulva Penge lenne a leendő fiunk neve…. hát azt azért szolidan átnevezném, de így, hogy elégedettek vagyunk Jancsi és Juliska nevével, csak annyit tettünk, hogy megkapták Bernát vezetéknevét, illetve kaptak pluszban egy-egy keresztnevet másodiknak.
Ezek után megkaptuk a papírt, már suhantunk is.

 

Bernát

Gyorsan elmentünk a gyerekekért, a házba, ott volt a gyám, és a nevelőszülői szervezet képviselője. Igazából nem sok vizet zavartak, én intéztem a gyerekeket, sétáltunk kifelé a kocsiba, minden segítség nélkül. Vittem kézenfogva a gyerekeket, vittem a csomagot, és próbáltam Sanyikát visszazavarni, aki egy palota pincsi, de szó nélkül jönne velem haza, mert már ezt a zsivajt ő sem bírja. Bianka nem jön, intézik a papírokat, javasoltam neki az ide úton, hogy kapja el Lillát egy ölelésre, mert makacs, erős egy asszony, de az elmúlt pár napban nagyon látszot rajta, hogy megzuhant. Hogy ne zuhant volna, hisz ellopjuk a gyerekeit, egyből kettőt. Lassan Bianka is utolér, és indulunk, látom könnyes a szeme, ma ez egy sírós nap.

Bianka

Még tegnap bennem volt az az érzés, vágy, hogy megöleljem Lillát. De nem is keresett szemkontaktust, szerintem már akkor is attól tartott, hogy testet ölt, és kitör belőle a fájdalom. Tartottam attól, hogy a gyors indulásunknak keresztbe teszek, ha elkezdek ott ölelkezni, de Bernát nagyon ügyesen oldotta meg a dolgot, előre vitte a kicsiket, én meg Károllyal bementem a papírt intézni. A kétcsaj tényleg nem kavart sok vizet, diszkréten arrébb álltak, szinte láthatatlanok voltak. mikor a gyerekek már kint voltak, ránéztem Lillára, és megkérdeztem, megölelhetem-e. Állítólag jó az ölelésem, nem is osztogatom mindenkinek úton-útfélen, de amikor szükség van rá, akkor annak nagyon helye van. Kérdésemre Lilla felpattant, és úgy ugrott a nyakamba, mint egy kisgyerek, és már zokogtunk is mindketten. Nem tudom elképzelni a fájdalmát. Én még arra sem lennék képes, hogy egy vakvezető kutáyt kiképezzek 3 éven keresztül, majd odaadjam valakinek, pedig az is egy nemes cselekedet… na de egy gyereket! Ez valami nagyon földöntúli dolog... Elképzelhetetlen az a szeretet, ami erre képes. „Nagyon vigyázzatok rájuk és szeressétek Őket!” Mondja Lilla, és zokog. Nem engedjük el egymást. Ez is most egy „olyan” ölelés. És tudom, hogy makacs, meg erős, s nem kér segítséget, de őszintén remélem, hogy ha csak egy hajszálnyival tudom segíteni a vezteségét most ezzel, akkor maradok még bármeddig.

Megölelem még Károlyt is, aki ismét elmondja, hogy ha vissza akarnánk majd vinni őket, akkor oda vigyük vissza nekik… Még mindig elképzelhetetlen számomra ez a verzió. Elmondom Nekik, hogy már most nagyon szeretjük a gyerekeket és mindent megteszünk értük!

Elindulok, még egy gyors szemtörlés a kapuban, aztán mosolyogva lépek ki a kapun, pattanok a kocsiba, és irány haza!

Az utunk rendben van, egy percet sem alszanak, kb félúton megállunk, evés, ivás, wc, aztán húzás tovább. Hazaérünk, minden oké, nem eszik meg a kutyákat, a kutyák sem őket, Halleluja!
Megnézik az ágyakat, lelkesednek mindenért, csúszda, hinta, autó és baba hegyek, idő sincs elmélkedni azon hogy itt most valami teljesen új kezdődik.
Buli a fürdés is, végig nevetjük az egészet, mire beérünk, addigra megy a Bogyó és Babóca egy része, pizsi fel és ugrás a nagy ágyba, ahol csiki parti van, mindenkinek el kell kapni a talpát, meg a fingóját és hatalmasakat nevetünk.

Bernát:

Most megy az első altatás, volt fürdés, tejcsi, mese, pelus, aztán pisi, aztán újra pisi. Most már fekszenek, jó éjt puszi!, simogatás!, babakeresés, szóval minden, csak sírás még nem. Juliska már töbször kérdezte, hogy itt alszunk?, meg, hogy mikor megyünk anyához?, de még mindig volt megfelelő válaszunk, ami nem volt hazugság, de sokkoló sem.

Bianka

21:00 és mindkettő alszik :) Lillának is megírtam, hogy minden oké, küldtünk videót is.

Összegezve ez egy hatalmas buli volt, de jó, hogy már itthon vagyunk, a java még majd most kezdődik :) Állunk elébe, mi akartuk :)

Nagyon nagy hála van bennem, hogy átéltük, túléltük ezt az egészet és már itthon vagyunk.

Bernát

Nagyon féltünk a mai naptól, de végül olcsón megúsztuk, se hiszti, se fennakadás. Összesen több, mint 2000 km-t tettünk meg, hiba, defekt, vagy baleset, de még atrocitás nélkül is. Szóval ez nagy szerencse volt. (Áldás :) – Bianka) Mindig van egy feladat, amit meg kell csinálni, egy gyors buli szombaton mert még a gyerekek előtt megszerveztük, aztán másnap, kipakolás, festés, bepakolás, berendezés, jöhet a TEGYESZ-es csaj átvenni a szobát, házat.
Menni megnézni a gyerekeket, menni ismerkedni, most elhoztuk őket, fürdés, altatás.
Na most jön a holnap. Holnap tuti jön majd a kérdés, hogy mikor megyünk már haza, meg sejtem, hogy lesz sírás is, és van egy csomó dolog, amit pakolni kell.
Trambulint összerakni, meg minden. És azt érzem, hogy egyre nehezebb, csak jönnek a plusz feladatok, és nem tudom, meddig fogom bírni, de most itt horkol nekem ez a csöpség, meg lassan már az anyja is, és ez mindent megér! Hajrá holnap!