2022.09.20
A kihelyezés 6. napja
A tegnapi
káosz után a mai nap sem indul jobbnak.
Hullafáradtan
ébredek, majd belegondolok, hogy Bernát hamarosan dolgozni megy és a frontot
itthon megint én tartom. Álmos ébredésnek álcázva törölgetem a könnyeimet, majd
mielőtt mindenki gyanút fogna, elmegyek letusolni, abban reménykedve, hogy
hajmosás közben jól kibőghetem magam, majd újult erővel, Colgate-mosollyal
libbenhetek ki a fürdőszobából.
Hát nem jön
össze. Sietek, hogy Bernátot ne hátráltassam, a konyhában áll, pár falatot
bekap reggelire, odamegyek, átölelem és úgy néz ki, az ölelésben van valami,
ami oda-vissza működik, azt tudom, hogy én tudok így hatni emberekre, de most
én is átélem. Nagyokat szuszogva, áztatom el Bernát pólóját a könnyeimmel.
"Naaa, hát mi a baj?" - "Semmi...." - suttogom elhaló
hangon, amiből ő tudja, hogy az a semmi az nagyon is valami.
"Fáradt
vagy?" - kérdi.
Csak
bólogatni tudok.
"Jól
van, minden rendben, sietek haza! Bírni fogod?"
"Igen"..
És azzal felszívom magam, és próbálok a világ legkedvesebb anyukája lenni..
A reggeli
még egész jól lemegy, leszámítva egy mini hisztit a villával valóhadonászás
miatt,
majd
játszunk, rajzolunk, felöltözünk melegebb ruhába és a jó időt kihasználva
elmegyünk az utca végéig, én és a Falkám: A két gyerek, a három kutya és a két
macska. Közben megejtek két telefont, mert csúszott a tegnapi blogbejegyzés, és
hogy legalább tudják, no para, élünk… jobbanmondva túlélünk.
Kétszer
sétálunk oda-vissza az utcában. Az utca tele tócsával, persze gumicsizma még
nincs, így kérem Juliskát, ne menjen a tócsába. Akaratlanul is eszmbe jut, amit
a szüleim rendszeresen mesélnek, hogy kicsinek engem is megkértek, hogy ne menjek
bele, és én topogva a tócsa közepénmondta hogy nem tapocok bele… Szóval, ne
mejen a tócsába, ez egész addig működik, amíg megcélozza a tócsát, majd mondom,
hogy „és nem megyünk a vízbe…” és akkor szépen irányt vált és nem megy bele… de
jön a következő, és ha nem szólok, belemegy. Az utasítás, az akkor abban a
pillanatban, csak arra az egy tócsára vonatozik, a többire nem, ezek szerint,
szóval csak sikerül párat megnézni, milyen mély.
Kis
csúszdázás bent az udvarban, jön a szomszédasszonyom, akit elkísérünk a kapuig,
és bemutatkozunk Neki.
A "mi
legyen az ebéd?" - ötletelésre Jancsi rávágja, hogy tészta!!!
Hurrá!
Nyugtázom, úgy is vettem a napokban egy adag túróscsusza kelléket, így amíg megy
a memóriajáték és a kirakó, én felkészítem az ételt.
Mindeközben
kb agyf*szt kapok attól, hogy rendszeresen ez játszódik:
- Biankaaa
-
Igen..?
-
Jöösz?
-
Mindjárt megyek. (Nálam okosabb azt mondta, nem kell túlmagyarázni, hogy miért,
mert túl sok az infó, nem érti/ nem érdekli /nem fogja fel és ezek bármilyen kombinációja)
- De
jööösz?
- (nem jött
be a rövid válasz) Mindjárt megyek, most darabolom az ebédhez valót
....
eltelik kb 3
másodperc
-
Biankaaaa!
-
Igen..?
-
Jööösz?
- Nem
megyek, főzök.
- De
Jööösz?
Áááááááá!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
És próbálok türelmes lenni, elmagyarázni neki, hogy nem tudok két helyen lenni
egyszerre, vagy játszunk, vagy ebédelünk.
Kész a
csusza imádom, szedek nekik is…. én jót eszem belőle, nekik nem jön be. Nem
kell, mondja Jancsi. Nem jó? – kérdem. Nem… -mondja. Tényleg látom, hogy nem
tetszik neki. Nem ér annyit, hogy beteg legyen tőle, kenek egy szelet kenyeret,
azzal kihúzzák estig, csalódott vagyok, hogy a „Mindentmegesznek”-be a
túróscsusza sem fér bele…
Addigra már
semmi sem jó, Juliska feszegeti a határokat megint, feleselget, mire a
keresztülszúrós nézésemmel visszanézek, hogy nem kérdés volt, hanem kijelentés,
szóval leszel szíves megcsinálni… Jó!.... – vágja rá mérgesen. Dackorszak ide,
vagy oda . még nem volt időm ennek utána nézni, de kb nem érdekel, hogy a kis
agyában miket gondol, ha nem mehet ki, mert hűvös van, vagy, hogy vegyen fel
papucsot, abból nem engedek, ez nem vita kérdése, nem érdekel a véleménye.
Minden másban igyekszem a kedvükben járni, ott vagyok, mesélek, éneklek,
játszunk, rajzolunk, babázunk, tényleg töltök vele / velük időt, nagyon nagyon
nagyon sokat. Tudom, hogy ez most egyfajta befektetés. És azt gondolom,
valamilyen módon üzlet is. Én is megteszek mindent, Ő is tegye meg.
Elalszanak a
vita után kb 3 perc alatt. Dühösen ülök a géphez, ismét egy szemétládának érzem
magam, amiért egy 4 évessel próbálok józanul vitázni és elvárni tőle dolgokat,
de annyira dühös vagyok, hogy bosszúból megeszem a gumicukrukat, azt a pár
szemet, ami még itt figyel egy bontott zacskóban. Ahogy eszem, végigfutnak az
érzelmeim rajtam, sírni kezdek dühömben, aztán meg kiröhögöm magam, annyira
idétlen ez az egész helyzet.
Majdnem
félrenyelek a telefoncsörgéstől, Anyám mintha megérezte volna ezt a mélypontot,
„Hogy vagy?” kérdésére kifakadok… mesélek neki. Nem könnyű, de majd jó lesz ez,
mindig mindenkivel ezt állapítjuk meg…
Alig várom,
hogy Bernát haza érjen, és dolgozni kezdhessek.
A kicsik
ébrednek, jókedvűek, megölelgetem őket, végre már lehet, elmondom nekik, milyen
csodálatos kincsek és mennyire szeretem őket :) Mert minden hülyeség ellenére
tényleg csodálatsak, mind azok vagyunk tudom. Tanuljuk egymást és ez egy ilyen
időszak…
Megérkezik
Bernát. Sétálnak játszanak, esznek, én zenét hallgatok, festek, annyira idilli
ez az egész, hogy el sem hiszem, milyen volt a délelőttünk.
Bernát:
A munka után haza érve én intéztem a gyerekeket, sétáltunk,
ettünk, játszottunk, majd mikor már elfáradtam, elkezdtek zenére ugrálni és úgy
túlpörögtek, hogy az már hihetetlen, és akkor jött az a mondat: Bernát feküdj
ide te is!. És akkor ez a vén fa… ugrott, és vidáman ment játszani, mert ez volt
az első hogy őt is hívták, őrá volt szükségük. És ez nagyon jó, nevetgélős,
csikizős játék volt, ment a bolondozás az ugrálás, szuper volt. Ezt is megértem,
mondhatni ezért küzdöttünk idáig.
Ma sokkal könyebb volt a gyerekekkel, nem hisztiztek,
legalábbis velem. Rengeteg munka lóg a nyakunkon, de szépen lassan utolérjük
magunkat. Rengeteg intézni valónk van, ház körül, építkezünk, és azért a család
többi tagjának is el kel a segítsége. Egyre több embernek meséljük el, hogy
hogy jártunk, és hogy most már négyen vagyunk. Tervezgetjük, hogy most már
mennyi pénzt fogunk kapni a gyerekek után!:) Valaki azt mesélte, hogy egy
örökbe fogadott gyerek után 600 ezer forintot fizet az állam, gyanítom, ez nem
igaz, de alig várom a sok pénzt! Jancsi után még jár 3 hónap GYES! Abból a
pénzből veszek egy jakuzzit, vagy egy műanyag lavrot. Jár majd az örökbefogadási
járulék is, amit nem tudunk, hogy mennyi, de abbol veszek egy mercit, nem a
kormányost, hanem,a táblást, hú ha egy biznisz be indúl, jaj de gazdag leszek!
Bianka
Az esténk kifejezetten jókedvű! Olyan hancúrpartit vágnak
le, hogy olyat még nem látott a világ! Mindenki boldog, vidám, ha így halad,
még a végén család leszünk!