2022.09.22.

Ma délelőtt kaptam egy kis kimenőt, eljutottam fodrászhoz, és amellett, hogy a végeredmény ismét nagyon tetszik, a lelki oldalnak sokkal jobban örülök. Mindig szeretek olyan emberekkel beszélgetni, akik más megvilágításban tudják szemlélni a dolgokat és kicsit kizökkentenek abból a gondolatfolyamból, amiben vagyok. A fodrászom is ilyen, és nagyon szeretek Vele beszélgetni, reménykedem abban, hogy ez nem egyoldalú :)

Hazaérve átvettem a stafétát, Bernát dolgozni ment én egy laza ebéd után letettem az aprónépet aludni, és jó zenék mellett ismét dolgozni is tudtam, ami igazi felüdülés volt. Ma nem vitáztunk olyan sokat Julissal, de azért mára is jutott. Kezdtem magam egy igazi genyó gonosz mostohának érezni, már láttam magam előtt szegény Hamupipőkét Julcsi személyében, ahogy térden csúszva mossa a padlót…a saját fogkeféjével… Az az igazság, hogy nem szeretem, ha hülyére vesznek és ezt egy négyévestől sem tolerálom, így ma ezt beszéltük meg, hogy a hazudozás nálunk nem menő. Azt gondoltam, hogy a szigprúságom és határozottságom elrettenti és örök életére bánni fogja, hogy beült a kocsiba és velünk jött, de aztán a délután nem ezt bizonyította.

Ébredést követően, ismét vidám és mosolygós volt, felöltüztünk és az udvarra, majd az utcára mentünk a falkámmal. Fényképeztünk, szomszédbácsival dumáltunk, aki nem kérdezte, Ők kik, én meg nem kezdtem el ecsetelni, majd idővel rádöbben, hogy van két új szomszédja. De a lényeg, hogy Juliska jön és ölel, csimpaszkodik rám, kéri, hogy simgassam, néz a szemembe és mosolyog, ilyenkor tudom, hogy nem utál a szigorúságomért, és tiszta szívből remélem, hogy van lehetősége megtapasztalni maradéktalanul a szeretetemet és a gondoskodásomat is.

Jó volt, hogy Bernát hazaért, a gyerekek farkaséhesek voltak, én a már egy korábbi részben ecsetelt milánóit (hivatalosan bolognai) terveztem, ők meg tésztára vágytak, szóval sikeresen ért össze a két szál, 20 perc alatt kaját rittyentettem és a két gyerek úgy falta be, hogy meg sem szólaltak közben. Az étel még forró volt, mikor Bernát hazaért, így közösen az udvarra vonultunk, a kicsik játszottak, mi a hintapadon lazultunk.

Ma két dolog volt, ami szöget ütött a fejemben. Az egyik a telefon. Beszéltem a barátnőmmel, kihasználva az egyedül töltött perceket, és örömmel nyugtáztam, hogy tudok értelmesen három mondatot mondani. Világ életemben zavart, hogy ha valakinek gyereke van, azzal onnantól kb nem lehet többet telefonon (értelmesen) beszélni, mert minden második mondatnál megy a tyütyütyü a gyereknek, félpercenként le kell nyugtázni a gyereket, aki nem tud 10 percig egydül meglenni.

Hát mostanában nálam is így megy a telefonálás…. és nem tetszik, határozottan nem. Már szocializáljuk a gyerekeket arra, hogy ha telefonálunk, akkor nincs duma. Persze a másik oldalon ehhez az is hozzátartozik, hogy kell minőségi idő nekik és nyilván az sem ér, hogy állandóan a telefonon lógunk, ők meg kussoljanak, szó sincs erről. De a telefon nálunk munkaeszköz, ügyfelekkel, megrendelőkkel is tárgyalunk, akik baromira nem kíváncsiak arra, hogy a gyerek kirakta huszadjára is a repüllőt (direkt írtam így, repüllőnek mondja Juliska) Szóval meg kell tanulnia, hogy ha telefonálunk, akkor nincs szövegelés, csak vész esetben. Ma este aztán ennek hallhattuk is a visszhangját, amin nagyon jót nevettem. Jancsi és Juliska játszott, ültek a földön. Mondta Juliska Jancsinak: na… mondjad…
Jancsi: „Juliskaaaaa”
Juliska: „Pillanat!!! Telefonálok!”
Jancsi: „Juliskaaaaa”
Juliska: „Pillanat!!! Telefonálok!”
Jancsi: „Juliskaaaaa”
Juliska: „Pillanat!!! Telefonálok!”
… és minden alkalommal nagyot nevettek utána :D

A másik a reakciók.

Először mondom a jót :) végtelenül megerősítő a sok visszajelzés, amit küldtök! És az, hogy Ti már itt az elején olvassátok mindezt, ez részünkről is a bizalom jele felétek, és nagyon köszönjük, hogy velünk vagytok, gondoltok ránk! Nagyon nagyon köszönjük! Nincs alkalom minden nap mindenkivel írni, beszélni, de tudjuk, hogy ott vagytok a vonal másik végén!

A másik rész nem rossz, csak nekünk inkább fura, hogy vannak, akik arra a hírre, hogy mi örökbefogadunk, nem reagálnak semmit. Konkrétan volt olyan telefonbeszélgetése egyikünknek, hogy elmondtuk az illetőnek (elég jó barátnak), hogy hol vagyunk és miért, amire azt mondta, aha… és folytatta amit elkezdett… :D
Miközben vadidegen emberek, akiknek meg pl munka miatt mondtuk el, mert egyszerűbb volt, mint kürülírni, meg mindenfélét mondani és különben sem volt tétje, hogy tudja, vagy sem, szóval vadidegen emberek, ügyfelek, megrendelők meg olyan kedvesen, örömmel reagáltak, gratuláltak, sok boldogságot, sok sikert kívántak.

Persze ez nem olyan dolog, hogy az ember elvárja, hogy hasra essenek tőle, nem is ezért csináljuk. Csak ha mondjuk megtudom valakiről azt is, hogy babát vár, Neki is gratulálok.

Keresem a mentségeket és az okokat, hogy akik nem reagálnak konkrétan semmit, azok miért nem teszik. Lehet, hogy a saját helyzetünk, problémájuk nagyobb, mint a mi dolgunk. Lehet, hogy elkerülte a figyelmét a dolog. Lehet, hogy számára kellemetlen a téma és nem tud mit mondani. Vagy egyenesen lesokkolja őket? Az is lehet, hogy sajnálnak minket? Passz. Egyszer majd talán kiderül :)

Mi meg addig is élünk, átélünk, túlélünk, megélünk dolgokat és írunk ezerrel :)