2022.09.25

Na csak villámgyorsan a mai napról, hogy ne maradjon el.

A reggelünk csodás volt :) Bernát lágy zenével ébreszett, ahogy már korábban sokszor, de mostanában ebben a nagy hajtásban ez elmaradt, és most nagyon jól esett a kávé illatra és a zenére ébredni. Mire mindenki kikecmergett a konyhába, elkészítette a tükörtojást is, szóval teljes ellátás volt. :)

Vasárnap délelőtt lévén – nem mintha ebben az időszakban bármelyik napunk is különbözne a másiktül, mert ugyanúgy végig hajtjuk az egészet, meg gyerekezünk, mint az összes többin, de - a kis család bevonult a nagy ágyra és most én kaptam a gyerekek figyelmét. Míg Bernát a telóján pötyögött, mi a takaró alatt bújkáltunk és összebújtunk, nagyon sok ölelést és puszit kaptam, mindezt önzetlenül :) szerintem egyre jobban szeretnek minket! Még orrpiszézés is volt, és kifejezetten örültem, hogy Juliska a tőlünk kapott keresztnevét is mondta, hogy úgy hívják.

 Juliska ma csinált valamit, amit nálunk eddig még soha, csak otthon, még Lilláéknál. Billegett! Ezt így most olvasva fura lehet, de az volt, hogy a déli alvás után a játszótérre mentek és mikor hazaértek, mesélték, hogy csúszdáztak, hintáztak, és ahogy mesélt lelkesen, a felső testét jobbra-balra billegtette. Ilyet otthon csinált még Lillának, amikor mesélte a napi élményeket.

Aztán délutánra megint volt egy kis megvilágosodásunk. Most náluk szerintem két szálon fut a cselekmény. Az, hogy jól érzik magukat nálunk, szerintem nem kérdés. Éneklünk, verselünk, játszunk sokat, egyre többet bújnak, sokat nevetnek, lelkesen mesélnek. Az, hogy meddig leszünk itt, hogy ez az új otthon, hogy most már majd valamikor mi leszünk anya-apa, még nem állt össze a fejükben. Amikor múltkor beszéltünk arról, hogy mikor megyünk haza, akkor elég volt annyi, hogy majd megyünk, még nem. De a „még nem” szerintem nem elég határozott, és nem elég behatárolható. Ma többször is előkerült, hogy otthon így van, meg úgy, hogy otthon pl van emeletes ágya Juliskának, és ma is mondta, hogy menne haza.
Szóval ma megint úgy voltam vele, hogy egy életem, egy halálom, ezt le kell tisztázni, hogy mostanában nem megyünk oda vissza, mert ez az új családunk. Bernát apu és Bianka anyu vagyunk, és például ezért is kapta új nevet is, amit már mondogatunk nekik, vezetéknévvel, két keresztnévvel, ami meg ugye tetszik neki.
Arra, hogy anyu és apu leszünk, azt mondta, hogy nem, mert anya otthon van, nem itt és Ő az anya, nem én. Erre egybehangzóan azt mondtuk Bernáttal, hogy igen, de Ő Lilla anyu, és Károly apu, mi meg Bianka anyu és Bernát apu vagyunk.

Majd ezt az idő dolgot még körbe kell járnunk, nem akarom becsapni őket, de lesokkolni sem. Ennek utána kell néznem, mindent a maga idejében, amennyire nyitottak, amennyit be tudnak fogadni...
Épp most van egy megrendelésem egy olyan táblára kisgyerek részére, hogy lehet mutatni rajta évszakokat, hónapokat, napokat, a hetek napjait. Lehet, hogy nekünk is festek egy ilyet, azon talán könnyebben meg tudnák érteni.
Furcsa egyébként, hogy féltem ettől a beszélgetéstől, de ma inkább örültem neki, mert nem szeretem tologatni magam előtt a nehézségeket. Le akarom tenni, és ez egy nehézség most, és nyilván szeretném azt is,ha ez a legkevésbé fájna, de ezen túl kell esni. Most azt gondolom, nem kerülhető ki az a rádöbbenés, hogy a régi anyát elvesztettük, ahogy a régi otthont és a régi dolgokat is.

És nekem meg türelmet kell gyakorolnom magamon, mert az első találkozásunk óta még egy hónap sem telt el, nem várhatom el, hogy ennyi idő alatt minden tökéletes legyen, mert egyrészt tökéletes soha nem lesz, másrészt pedig legyen elég annyi, hogy ahhoz képest, amilyen rémhírekre készültünk, hogy milyen szellemi, meg testi hátrányokkal indul sok gyerek az örökbefogadásra, nekünk itt van két csodaszép, okos, kedves (Néha Juliska inkább egy kis Hsztis P*csa de attól még kedves) jó képességű, okos, egészséges gyerek, akik csiszolatlan gyémántok. Mi többet akarhatok még?