A kezdetek

 A gyermekvállalás számunkra nem volt zökkenőmentes folyamat. Van, akire ha ránéz a férje, már várandós lesz, de én nem ezek a hölgyek közé tartozom. Mikor ráeszméltünk, hogy nálunk ez nehezített pálya, elindultunk a szokásos köröket végigjárni. Vizsgálatok, laborok, fájdalmas, és kellemetlen helyzetek sokasága jellemezte azt az időszakot. Én mindig is egy nyitott, flörtölős, magas labdákat előszeretettel lecsapós csaj voltam, de mikor Bernáttal összeházasodtunk, én kívül-belül, testestől-lelkestől feleség lettem, aminek velejárója volt az is, hogy férfi-nő témában is zárkózottabb lettem másokkal szemben. Így az orvosi vizsgálatokat is lelkileg kifejezetten kellemetlennek éltem meg. Ésszel tudom, hogy ez vele jár, ez jó, ez szükséges, ez az én érdekem, a mi érdekünk, meg azt is tudom, hogy ezen minden nő átesik és nem hisztizik miatta, meg azt is tudom, hogy a dokinak ez rutin dolog, és bár hímnemű, mégsem férfiúi funkciójában kontaktál velem. Ennek ellenére lelkileg számomra nagyon megterhelő volt ez az egész.

A „ne görcsölj rá” intelemért kifejezetten ölni tudtam volna. Mondja már meg valaki, hogy kell olyat csinálni, hogy nem görcsölök rá, mikor a ciklusom első napjától kezdve minden nap gyógyszert szedek azonos időben, majd vizsgálatokra járok két naponta, utána injekcióval lövögetem magam, majd kórházba vonulok egy napra, délelőtt a beavatkozástól rettegek, mert bármennyire is kedves mindenki és bármennyire is nem fáj maga a folyamat, egy extrán kitekert, erőteljesen kiszolgáltatott helyzetben való beavatkozás után két órát fetrengek még, hogy tuti célba érjen, aminek célba kell érnie, majd megeszem a kórházi ebédemet és húzok haza, és bogyót szedek minden nap… az egész hónapom ekörül forog, de engedjem el… ja, oké…
Bónusz kör, mikor már majdnem megszokom a dokimat, már rutinszerűen veszem fel a pózt előtte, magam is meglepődöm, hogy már nem is zavar annyira, mikor bejelenti, hogy be kellene jönni majd ekkor és ekkor vizsgálatra, de akor nem leszek, hanem majd valaki megvizsgál… Valaki???? Ki???? Ülök a folyosón, suhannak a fehér köpenyesek, és azt vizslatom, vajon melyik fog kotorászni bennem aznap? Teljes megsemmisülés.

Bernát:

Mi férfiak is kapunk vicces beszólásokat, egy férfit is halállra lehet sebezni egy jól irányzot tökön rugással. És akkor csak el fordúlsz, küzdesz a rángó arc izmokkal, küzdesz a könnyekel, és tervezed a bosszút! A face tele van kedves ismerősökkel, akik posztolják az új kis jövevényt és mindenki gratulál, de te csak tiltod, mert nem akarod látni a boldog életükben a saját kudarcodat. Ez nem irígység, ez szimplán fájdalom!
Az orvosnál. Behívott egy nővérke, hogy a Doki már vár, bementem letoltam a nadrágom, ő a kezébe vette a szerszámomat és jól megvizsgálta, húzta-nyúzta, meg minden. Majd miután végzett, átküldött a másik szobába egy kispohárral, hogy akkor ide kéne produkálni némi anyagot! De hát Doki! most volt élete második ilyen jellegű találkozása férfival, én most nem tudok élvezkedni.
Szép rózsaszín szoba, egy gyanús ágy, amit előttem emberek százai használtak játékra. Na itt egy újság persze igénytelenűl összeragadva, a legújabb divat szerinti guszta képekkel, az ajtó persze nem hangszigetelt… kint három nővérke beszéli meg mindennapos dolgait, amit ha én hallok, akkor ők is hallanak engem. Közben a Doki emléke feldereng… Ez egy igazi vígjáték, sok koncentráció és kemény munka, kicsi gyümölcs. Kiábrándítóan nagy poharat adtak, kb egy decist, ezt nem lehet rendesen megtölteni, az alján lötyög valami kicsi. Most add oda a nővérkének, aki kedvesen mosolyogva elveszi és vizgálgatja méregeti. Teljes szégyen, mikor átönti egy kémcsőbe és felrakja a polcraa többi közé és látod, hogy a futottak még kategóriába kerültél. Nem csak a nők szenvednek, minket se kímélnek. És majd értesítenek, hogy mit tudnak az öcsik.

Bianka

Összességében nem is szerettem beszélni erről senkinek, még a legszűkebb családi körünk sem tudta, milyen vizsgálataink és beavatkozásaink vannak folyamatban. Mivel nem szerettem beszélni róla, überkellemetlen lett volna, ha még a család és a barátok egy része is rákezdi, hogy így csináld, úgy feküdj, ezt szedd, azt edd, amazt igyad, és már lelki szemeimmel azt is láttam, ahogy tartják a gyertyát a hitvesi ágyunk mellett és bőszen szórják az instrukciókat, hogy mit és hogy kellene. Na ezt nem…. szóval teljes hírzárlat közepette szenvedtem el a négy inszeminációt, és minden alkalommal egy részem belehalt, mikor újra megjött.

Orvosilag semmi akadálya nem volt a természetes fogantatásnak, így értetlenül és méltatlankodva álltam a JóIsten előtt is, hogy ezt most miért? A hitemben nem esett csorba, ahogy azelőtt, most is makacsul hiszem Isten mindent tudását, és mindenhatóságát, és végtelen szeretetét, melybe nem fér bele, hogy direkt kicseszne velünk. Még sem értettem, mi logika van abban, hogy gyereket ad egy olyan családba, ahol veszekszenek, verekszenek, isznak, drogoznak, nem akarnak gyereket, majd mégis megszületik szegénykém és éli a nyomorult életét éhezve, testileg-lelkileg bántalmazva, sanyargatva… szemben azzal, hogy nekünk meg jó lenne, szeretnénk, gondoskodnánk róla, tisztességesen nevelnénk, de nem, nekünk nem ad… hát köszi. Nem volt egyszerű ezt hittel hova tenni. Lázadtam rendesen, vitatkoztam nem keveset.

Bernát:

Nem vagyok vallásos, de párom miatt elviselem ezt a témát, de ez a gyerek-ügy nem hozott közelebbi barátságba az öreggel. A keresztény korlátok engem is korlátoztak, (pl. mesterséges megtermékenyítés)

Bianka

Egy kedves barátunk ajánlotta a Keresztény Családi Centrumot Budapesten, ahol abban igyekeznek segíteni, hogy a természetes fogantatás útjában álló akadályokat segítenek feltérképezni és elhárítani. Itt volt az a beszélgetés, a legelső, mikor a messzemenőkig kedves és hihetetlenül felkészült hölgy megkérdezte, hogy egyébként nem gondolkodtunk örökbefogadáson? Ő mondta, hogy Ő mindezek mellett ajánlaná, hogy elkezdjük a folyamatot, mert nem két hét, mire odáig jutunk, hogy gyermeket kaphatunk. Akár évek is lehetnek. De ha elfogadók vagyunk nem és származás tekintetében, ha nem csak csecsemők jöhetnek szóba, és akár testvéreket is tudunk vállalni, a várakozási idő jelentősen csökkenhet. Ott fogalmazódott meg először bennem a gondolat, hogy hát… végülis…. mi lenne ha…? És lehet akár kettő is, hisz szeretünk veszélyesen élni…. és nem muszáj, hogy csecsemő legyen…

Bernáttal étbeszéltük ezt az irányt is de akkor még nem tettünk lépéseket ezügyben. Orvosi vonalon nem akartam tovább menni, és még makacsul reménykedtem, hátha, valahogy mégis egyszer csak besikerül természetes úton egy gyerkőc. Kicsit örültem is, hogy ez az egész téma, ami olyan sok kellemetlenséggel jár, kikerült a fókuszpontból. Ezt senkivel nem beszéltem meg, mert nem voltam eléggé kész arra, hogy engem bárki is összetörve lásson. Cipeltem a sikertelenségem súlya mellett azt is, hogy mindeközben a családtól egyre több éles beszólást kaptunk, mert mindenki azt gondolta, szimplán nem akarunk gyereket. Vallási körökben is volt aki megítélt. Nem álltam le velük vitatkozni, vagy magyarázkodni, mert nem beszéltem ezekről.

Egy kapcsolati mélypontunk és egy kiadós beszélgetésünk vezetett arra, hogy most már lépnünk kell, nem várogathatok életem végéig makacsul a természetes fogantatásra, mert közben elmúlik felettünk az élet és egyre jobban kifutunk az időből, hogy felnevelhessünk egy-két gyereket.

Ekkor adtuk be a legelső kérelmúnket a helyi TEGYESZ-hez és kértünk egy időpontot az első elbeszélgetésre, melyről természetesen még mindig nem beszéltünk senkinek.

Sok idő telt el az első lépés és a folytatás közt. Az egyik ok, a covid volt, miatta szinte minden megállt. de igazából mi sem siettük el a lépéseket, melyben szintén inkább én voltam a ludas. A lelkemben ezzel kapcsolatban is nagy zűrök voltak. Az élt bennem, hogy ha fejest ugrom ebbe az egészbe, kimondom az áment az örökbefogadásra, azzal aláírom azt, hogy nekem nem lesz már lehetőségem vérszerinti gyermeket a világra hozni. (ma már ezzel kapcsolatban is teljesen más a helyzet, de ez majd egy külön fejezet lesz) :) És rosszul éreztem magam amiatt is, hogy akkor úgy éltem meg az örökbefogadást, mint egy pótlehetőséget, míg a másik oldalon tudtam, hogy mindeközben valakinek az életéről beszélünk, egy gyermek (vagy kettő) ránk vár, Nekik mi leszünk majd a világ közepe és én meg ilyen szemétláda vagyok, hogy nekem meg ők csak második lehetőségek… (amiről szintén máshogy gondolkodom már, de erről is majd később) :)

Nagyon nehéz volt ezeket helyre tenni. Felszabadító volt a tudat, hogy bármikor nemet mondhatunk és kiszállhatunk az egészből, így erőt vettem magamon és időpontot kértem a pszichológustól és végre megírtuk az önéletrajzunkat is. Tettük mindezt úgy, hogy ha idő közben bármi nem jól alakul, szimplán megköszönjük, és abbahagyjuk a folyamatot. Engem ez akkor megnyugtatott annyira, hogy a következő lépéseket megtegyem.

Bernát:

Örültem az eredménynek, meg mérettünk és nyertünk, rajtunk már nem múlik semmi. Leadtam a büszkeségemből, hogy nem vérszerinti gyerekem lesz, de akkor is az én gyerekem lesz!

Bianka

A határozat kézhezvétele nagy öröm volt, de azt nehéz megmondani, hogy azért-e, hogy most már aztán bármikor anya és apa lehetünk, vagy azért, hogy ha már ennyi melót fektettünk ebbe az egészbe, akkor legalább itt egy kézzel fogható eredmény, a határozat, ami tisztán és világosan kimondja, hogy jogosultak és alkalmasak vagyunk arra, hogy örökbe fogadjunk két gyermeket, akikkel kapcsolatban korral, nemmel és származással kapcsolatban elfogadóak vagyunk, legtöbb betegségről bővebb tájékoztatást kérünk, és egy gyermek esetén 0-4 éves, két gyermek esetén az idősebb 6 éves korúak.

De ekkor még sok bizonytalanség élt bennem, amit a tanfolyam oszlatott szét szinte teljesen, amiért mai napig hálás vagyok – erről is írok majd bővebben