Érzelmi hullámvasút

 Amikor elkezdtük az örökbefogadást, azt gondoltam, itt minden szép és jó, itt mindig csak boldognak kell lenni, hiszen a vége mindig jó. A közepéről nem nagyon beszél senki, összességében azt kommunikálják, hogy nehéz, küzdelmes, de megéri, meghogy a szeretet…. az ugye mindent megold, mindent áthidal, oké, ez már szinte közhely, de tudom, hogy alapvetően így van, és nincs kétségem afelől, hogy megéri, tudom, hogy jó lesz, de engem azért az a közepe is érdekelne, hogy mi az a küzdelmes? Mi az a nehéz? Hogy nehéz? Mennyire nehéz? Meddig nehéz? Így, hogy nem tudom, félelmetes.

Januárban kaptuk meg a határozatot. Öröm és boldogság! Végre!
A februári tanfolyam elég sokat adott nekem. Sok infó volt arról a bizonyos közepéről is, ami olyan nehéz. Az infók jól jöttek, bár ennyi aggasztó, és rémisztő dolgot ritkán hall az ember egyszerre. Lelki betegségek, testi betegségek, elmaradások, szellemi, értelmi elmaradások, nevelési gondok, hiperaktivitás, a gondozatlan terhességek minden negatív velejárója, az információk teljes hiánya, és információs fekete lyukak, hogy még a lelki segítséget is minél nehezebben lehessen megadni…. ez kétségbeejtő. De azt is testközelből láttuk, hogy sokan megcsinálták már, élő, húsvér emberek, sztorikat meséltek a nehézségekről és arról, hogyan oldották meg. Ez meg felszabadító és megnyugtató volt. Ezekkel így már úgy voltam, hogy ja, oké, akkor ezzel szembe tudunk nézni, ide nekünk az oroszlánt is. De azért na… bizonytalanság, kétségek, egy jó adag reménnyel megspékelve, na meg a várakozás… ez volt januártól.

A határozattól már hivatalosan is várakoztunk, így a telefon bármikor megcsörrenhetett, emlékszem, sokszor poénkodtunk is, hogy szerveztük a nyarat ezerrel, de mi van, ha közben megcsörren az a bizonyos telefon?

Egy közepesen nehéz, gyerekvigyázós hét utáni kedden kaptuk AZT a hívást. Elsőre fel sem fogtam. Hihetetlen érzés volt eljátszani a gondolattal, hogy ha ez a folyamat jól sikerül, még akár gyerekeink is lehetnek! Döbbenet…. Elsírtam magam a boldogságtól. Izgatottan vártuk az iratbetekintést, amivel minden rendben volt és a fényképeken a gyerekeket is cukinak láttuk, szóval onnantól megint reménykedtünk, készültünk az első találkozóra és teljes erőbedobással rendeztük, szépítettük a környezetet. A család legbelsőbb köre tudta az infót, hogy mi örökbefogadunk (na erről is mesélek majd, hogy miért csak ők) mindenki azon volt, hogy tud segíteni, ez igen megható volt, és nagyon megerősítő.

Egyre fáradtabbak lettünk, ahogy közelgett a barátkozás első napja.  Újratervezés kellett, mert elsőre a fenti részbe gondoltuk a gyerekeket elhelyezni, de mivel Jancsi és Juliska csak épphogy 3 és 4 évesek lesznek, így a rendszeres lépcsőzést még korainak gondoltuk, no meg ismerkednünk is kell ugye, szóval jobb lesz együtt egy szobában. Így aztán szoba kipakol, glettelés, csiszolás, festés, pakolás vissza, gyerekágy beszerez, összerak, szivacsok, játékok, polcok.

Akárhogy nézem azt a kicsi szobát, akárhogy is szeretném jobban elrendezni, a szoba sehogy nem akar nagyobb lenni és minden csak egymás hegyén hátán van beokádva. Fix pontokhoz igazodunk, amiket nem lehet máshova tenni, kipróbálunk 28 verziót a fiúk legnagyobb örömére, akik mindvégig készségesen tologatják a bútorokat, mint abban a tilitoli játékban…

Jó, mindegy, hagyjuk rá, aludjunk, jó lesz így, ennél jobb ötletünk nincs. Hullafáradtan ágynak esünk, majd másnap reggel Bernát kávéval ébreszt. Megcsap a kávé kellemes illata, és mellette a frissen festett szoba illata is. Szeretem ezt az illatot, ez a tisztaság és újrakezdés illata, most lehetőségünk van arra, hogy minden szép legyen. Felülök az ágyba, tacsim odajön, hasamra támasztja a fejét… (igen van hova támasztania) végig símítom az orrától a feje tetejéig, egymás szemébe nézünk és megszűnik a világ. Akkor hasít belém a döbbenet, hogy hamarosan ez már nem lesz így. Itt lesz majd két gyerek, akiknek mi leszünk a támasz, akiknek – főleg az első időszakban – mi leszünk az egyetlen biztos kapcsolódási pont és jó eséllyel sokat kell majd velük foglalkozni és nekem nem lesz időm, alkalmam, lehetőségem ilyen pillanatokra, mikor valamelyik kutyám szemébe nézhetek és egy pillanatra elveszhet a világ. Atyaég… ezeket mind elveszítem!!!!
Zokogásba török ki. Minden rám borul. Okádék ez a szoba is! Annak idején csak egy 3,5x3,5 méteres kis szobám volt, ezeket a bútorokat oda vettük, annyira szépen voltak elrndezve, hogy egy lakberedező is megirigyelte volna! És most? Minden rendszertelenül, egyik magas, másik alacsony, semmi harmónia, egyik kint másik bent, rajta egy kis bútor! Még jó, hogy az ablakon kilátok, csessze meg! Nem férek el! Nem tudok hova pakolni! Semminek nincs helye! Semmit nem találok! Fáradt vagyok! Hetek óta azon dolgozom, hogy jó legyen minden, de nem jó! És mindez miért???? Két gyerekért, akiket nem is ismerek, azt sem tudom, milyenek, milyen az illatuk, mi van, ha nem akarom megszagolni őket? Mi van, ha nem szeretnek majd? Ha nem bíznak meg bennem? Ha nem akarják, hogy az anyjuk legyek? Ezért hajtok? Két kis hálátlan kölyökért?

Bernát egy hang nélkül adogatja a zsebkendőket egymás után, mikor az ötödiket kezdem telesírni és teletrombitálni, halkan megkérdezi: „Elfáradtál?” Csak bólogatni tudok… Istenem, mennyire szeretem ezt az embert! Hogy lehet ilyen gondoskodó és megértő?

Mikor a zokogástól szóhoz jutok, vázolom Neki a bennem dúló háborút, de addigra folytatni is képes vagyok: És tudom, hogy megéri, hogy majd jó lesz, hogy majd lesz két másik szempár, akiért a világ végére is el fogok tudni menni, de legalábbis erőn felól dolgozni, de most még ez nincs. Még nincs a mérleg másik oldalán semmi, csak pár adat, és egy fénykép, és úgy tűnik, ez még nem elég. De tudom, hogy minden oké lesz, még nem tudom, hogyan, de jó lesz!

10 évvel ezelőtt, mikor ebbe a házba költöztünk, nagyon szerettem volna kutyát. Álmom volt, hogy ha magánházunk lesz, akkor lesz kutyánk is. De addigra, mire ez így alakult, már megvolt a megszokott kis életünk. Hazaértünk a munkából, duma, kávé, kaja, sorozat, vagy barátok. Megvolt a kis rendszerünk. És mikor kiköltöztünk és megbeszéltük, hogy legyen kutyánk, egyrészről majd kiugrott a szívem, hogy lesz kutyánk, de aztán elfogott a kétely: biztos? Biztos kell? Tuti tuti???? Majd vinni kell sétálni, meg etetni… meg simogatni, meg foglalkozni vele… meg szomjas is lesz. És amikor majd hulla fáradtan már dölnék ágyba, akkor kell még majd etetni…. tuti kell ez?
Azóta három kutyánk és két macskánk van. Imádom őket és bármelyik sorozatról lemondok a kedvükért. Ha lehet egy ilyen egymás szemében elveszős pillanatom bármelyikkel, akkor ki akar sorozatot nézni? Apropó… sorozat. Képes voltam egy 10 évados sorozat utolsó évadának utolsó részének legmagasztosabb pillanatában kidzsesszelni a szobából, mert a szürke macskám, Kessy egeret hozós nyávogással hívogatott. Én meg ott hagyva a sorozatot, örömmel szaladtam ki, hogy hoztál nekem egeret??? :) – Na ennyit arról, hogy mikor mi a prior.

Nem tartok attól, hogy a gyerekekkel ez nem lesz ugyanígy… Na nem azért, mert majd ők is egeret hoznak nekem (bár ki tudja, a gyerekek mindenre képesek) hanem mert sokkal magasabb szintekről nézem majd ezeket a helyzeteket. Tudom, hogy megéri, tudom, hogy jó lesz, csak ezt még most az eszemmel tudom, az érzelmeim meg élik a szabad világukat.

Kisírt szemekkel megyek át a barátaimhz egy megbeszélésre, és ott fogalmazódik meg a gondolat, hogy igen, erről jó lenne írni.