2022.09.12.

Tizenegyedik nap

Az utolsó olyan napunk, mikor önálló programot szervezünk a gyerekeknek.
Ismét eljöttünk abba játszóparkba, amiben egy napot már töltöttünk és nagyon jól érezték magukat. Most is nagyon vidámak és felszabadultak, a reggelünk most is olyan jól indult, mint eddig, ez az instant indulás nagyon bevált!

Beszéltem az ügyintézőinkkel, mindketten megerősítettek abban, hogy nagyon jó irányban haladunk, örömmel újságoltam nekik, hogy milyen vidámak és felszabadultak a gyerekek és szemmel láthatóan a kapcsolatunk is egyre szorosabb velük.

Egy apró anomáliát véltünk felfedezni majd a szerdában, ugyanis Lilla azt mondta, hogy szerdán majd a gyám is ki fog jönni hozzájuk, Ő is ott lesz a búcsúzáskor, viszont az elmúlt három napban azt tapasztaltuk, hogy az a sikeres, hogyha minél gyorsabban elindulunk, mert akkor nincs is idő gondolkodni, hogy ki kivel megy, marad, stb.
Viszont ha a gyám is ott lesz, az felkavarhatja az egésznek a hangulatát, gyanússá teheti, hogy itt most valami más lesz. Így Enikőnek, az ügyintézőnek is jeleztem, hogy jó lenne ezt valahogy úgy összehozni hogy mindenkinek jó legyen, főként a gyerekeknek. És persze az is fontos, hogy mi is tudjunk vele – mármint a gyámmal – beszélni a továbbiak miatt. Remélem hogy ma majd sikerül erre is megoldást találni és semmi nem fogja megkavarni a szerdai indulásunkat.

Holnap a gyerekek búcsúbulija lesz, akkor fogunk grillezni és tortázni. Apropó torta…. tegnap elmentünk a helyi cukiba, (vasárnap délután) hogy keddre szeretnénk tortát rendelni. Keddre nem tud felvenni rendelést…. de szerdára és csütörtökre igen. Mondom, nekünk keddre kellene… hát nem tud. De szerdára igen….. Hát egyem a szíved, mi a francot kezdjek szerdán a tortámmal???? De a másik: elmegyünk cukrászdába, elvileg nyitva, google szerint nyitva, de rajta a rács… Elmegyünk a szomszéd faluba egy játszótérre, lakat rajta, telefonszám sehol, elvileg nyitva, gyakorlatilag nem…. Szerencsére a gyerekek ezt is jól vették és persze mindig azonnal kitaláltunk valami mentő ötletet, amivel kompenzáljuk a csalódást így nem érezték egyik alkalommal sem, hogy halálra szívattuk őket… de na… nem egy gyerekbarát környék…. szóval a tortánk is így három faluval arrébbról fog érkezni.

A gyerekek egyébként most is jót játszanak, sokkal bátrabbak a játékokon is, mint első alkalommal. Látjuk azt, hogy bíznak bennünk, amit mondunk nekik, hogy jó lehet, és próbálja ki bátran, azt tényleg most már sokkal bátrabban próbálják ki, mint eddig. Szépen lassan nyílnak, azt már szerintem az előző alkalommal is írtam, - de ha nem, akkor most mondom -  hogy abból is látszik a felszabadultság, hogy hangosabbak, sokkal többet, sokkal hangosabban beszélnek, egymás szavába vágva mesélik, mit láttak, a mozdulataik is sokkal nagyobbak, hevesebbek, sokkal többet futnak, nem olyan visszafogottak, nem olyan zárkózottak, mint eddig. Határozottan látszik az előrelépés.

Juliskával egyre többet vicceskedünk, rendszeresen mondja, hogy elbújtak és nevetve várja, hogy odaosonjak megkeresni őket, vagy „úgy sem tudod megfogni a lábam!” felszólítással incselkedik, nyilván arra várva, hogy elkapjam a lábát :)

És ma volt két nagyon kedves momentum.
Az egyik, hogy tegnap, mikor hazaértünk, Bernát szólt, hogy ott egy hatalmas pók.Tényleg nagy volt, kb 4 cm. Lefényképeztem, majd arrébb tessékeltem, mert akkor még nem mertem megkockáztatni, hogy megmutatom a gyerekeknek, és utólag látom, hogy jobban is tettem, mert tegnap délután a kertben virágokat nézegettünk, és miután megbeszéltük, hogy milyen szép a virág, és jól megnéztük, Jancsi egy az egyben széttaposta… Szóval utólag látva ezt, a pók is jobban járt, hogy Bernáttal és velem találkozott előbb. Viszont lefényképeztem és miután ma játékból szóba kerültek a pókok, mutattam nekik a tegnapi fényképet. Idő közben azt is megtudtam – mi mindenre jó egy facebookos csoport – hogy egy réti farkaspókkal találkoztunk, aki vadászós pók és a kicsinyeit az utótestén viszi, szóval az a sok kis pötty neki ott hátul a gyerekei :) Így már ezeket az infókat is el tudtam nekik mesélni és annyira jó volt, hogy a két kicsi ott ült és nézett rám, majd a képre, majd megint rám, megint a képre, és visszakérdeztek… tényleg érdekelte őket.

A másik aranyos meg az volt, hogy míg a trambulinban ugrándoztak, én trambulin bejáratánál ültem, Bernát odajött, átöleltem a hasánál, de olyan igazán nagyon, odabújtam hozzá, és adtunk egymásnak puszit, majd megint odabújtam és mondtam a gyerekeknek, hogy nagyon szeretem Bernátot. És főleg Jancsi, egy párszor visszajött és kérdezte, hogy szereted Bernátot? Igen, nagyon!  - mondtam. Én is szeretem Bernátot! – mondta erre :) és ezt párszor megismételtük. Nem tudom, Lilláéknál mennyire szokás a szeretetnek ez a fajta kifejezése – felnőtteknél – mert a gyerekeket puszilgatják, ezt tudom, láttam, csak most a gyerekek annyira leragadtak, és néztek minket, ez is érdekelte őket. És vártam Juliskától a megoszkott alap ellenkezést: nem, nem szereted…. de nem volt semmi ilyen, csak mosolygott :) Kedves pillanat volt :) Kedves pillanat volt :) Kedves pillanat volt :) Kedves pillanat volt :) Kedves pillanat volt :) Kedves pillanat volt :) Kedves pillanat volt :) Kedves pillanat volt :) (Bernát rátette a telefontöltőt a gépre, és valamit megnyomott, így lett egy plusz oldalnyi „Kedves pillanat volt :)”-unk :) ennyit meghagyott belőle :D

Bernát:

Kicsit nyugodtabb a hangulatom, megszűnt egy feladat, nem kell kitalálni már programot idegenben. Nem kell küzdeni ebben a béna városban, hogy mi van épp nyitva, mit hol lehet, vagy hogy lehet, minden ügyintéző annyira korlátolt, nem is érdekük, hogy megmozduljanak és segítsenek. Fárasztó. A mi városunk, - eddig fel se tűnt, - de minden van, rugalmasak az emberek, minden gyorsabb, elérhetőbb, és sok más egyéb.

No gyerekek, holnap buli, már tervezem, hogy miket veszünk, lufi, torta, grillre az az alumínium tálca, ami nem füstöl. Hangfal, zenék tánci-tánci. Közös képeket kell csinálni a családról, gyártani kell az emlékeket. Később ezek fontosak lesznek.

Nagyon várom már, hogy mehessünk haza, kéne már egy kis nyugalom, nem a mindennapos kocsikázás. Sokat vesz ki belőlünk az ittlét, mind lelkileg, meg testileg, meg anyagilag. Sokba kerül ez a buli. A mobilnetünk haldoklik, a szálláson nincs wifi. Ha olyan helyen vagyunk, fellépünk és töltjük fel a képeket, de esténként, mikor hétkor leadjuk a gyerekeket, egy közeli Mol kút parkolójából fellépünk és töltünk fel pár dolgot. Ez plusz idő, közben anyáinkkal beszélgetünk, mi volt ma, munkákat is egyeztetünk, mert hát az élet nem állt meg és szervezni kell, hogy mikor hazaérünk, legyen mit enni. Néha lopott percekben, fél órákban Bianka is oda ül a géphez és próbál valamit dolgozni, de lassan halad. Nekem is terveznem kéne egy két dolgot, de valahogy este nyolc körül nem akarják felvenni a telefont a boltban. Szóval kicsit el vagyunk maradva, a megszokottól, de majd otthon pótoljuk. Egy nap húszonnégy órából áll és ott van még az éjszaka is! 

H.É.M. Jól érzem magam, egész nap hallgatom a nevemet ordibáló gyerekeket, Jancsi üvölti, hogy Biankabernát, így egyben, én még cukkolom is, hogy mikor a viszhangos csúzdába ül kiabáljon, hogy BIANKAAA :) ami neki nagyon tetszik. Ma kb öt méter magasban másztak fent és apának is fel kellett menni, mert a csúzdába nehéz a bemászás. Így én fent kotlottam a csúzda tetején, míg ők fel-le másztak, csúsztak. De ezt én akartam, ez volt a vágyam. Ilyen a gyerekes apák élete :) nem minden apa gyerekes. :)

Hazafelé boldogan nézem a kölköket, lebukott fejjel a gyerekülésben, ahogy csorog a nyáluk. Elfáradtak, és az elsö pár percben el is aludtak, húsz perc az út, legalább pihennek egy kicsit. Hazaérve nyunyós zacskó ki, nehogy megint a kocsiban maradjon, mert anékül nincs élet. Gyerekeknek ajándék csokika, hogy nyugalom legyen a megérkezéskor, pár szó a szülőkkel, és iszkiri vissza a szállásra, ahol még mosni kell, meg pakolni, takarítani, és vacsizni. Holnap BULI!