2022.10.02.

Már két napja nem írtunk!

Igen, két napja nem volt már írás, mert egyrészt nem volt akkora hatalmas történés, másrészt meg mi is egy úton vagyunk – mármint fejlődésileg.

Na de kezdem az elején.

A gyerekekkel minden oké, velünk is minden oké.

Juliskával néha vannak szösszenésnyi vitáink.
Többen mondták a dackorszakot, amire mondhatjuk azt, hogy jaaaaajjj, tényleg! A dackorszak, akkor azzal úgy sem tudunk mit csinálni, hagyjuk rá. És valamilyen szinten értem is ezt, mert nem gondolom, hogy egy gyereket minden áron szét kellene erőszakolni, hogy mindenképp igazam legyen. De a másik oldala meg ennek az, hogy nem érdekel a dackorszak, ha a hülyeségével úgy felcseszi az agyam, hogy még utána másfél-két órát is tiszta idegbe vagyok, akkor biztos, hogy rossz lesz nekem is, neki is, de még Jancsinak és Bernátnak is, ami majd újabb kellemetlen köröket szül, és végül közösen elcsesszünk az egész napot, ahelyett, hogy odaszólok egyet és utána mehet tovább minden. Szóval ha mérlegelem a dolgokat, akkor dackorszak ide-vagy oda, próbálom kezelni ezeket, és néha kénytelen belenyugodni abba, hogy akkor ott abban a helyzetben nem neki lett igaza, viszont mindannyian jobban járunk. És ezzel párhuzalmban viszont próbálok nagyon figyelni és nagyon érzékeny lenni arra, hogy amikor nyitott Juliska az információra, akkor adjak is neki annyit, amit be tud fogadni és ilyenkor elmagyarázni dolgokat, hogy mi miért van.

Bernát:

Pofonok. Juliska dacból, vagy ki tudja, mindenre rá vágja, hogy te nem jöhetsz oda, ahova mi, ez bárki lehet. Sokszor jön elő az, hogy „bezárlak / becsuklak és te nem jöhetsz”, vagy „te nem kapsz”, „otthagylak”… ezeket random mondja bárkinek, aki épp ott van. Ezekkel közdünk nap, mint nap.
Nem tudjuk, hogy ezzel a gyerekek egymást szívatták, vagy az oviban volt ez a hülyeség, esetleg Lilláék próbálták sakkban tartani a gyerekeket ezzel, de most ezek nagyon visszaköszönnek, napi szinten többször.

Bianka

Próbáljuk ezeket helyre tenni. Az is lehet, hogy az örökbefgadás vesztesége jön ki ilyen módon. Egyrészt próbáljuk érzékeltetni azt, hogy nem jó, ha valakit elhagyunk, otthagyunk, kihagyunk valamiből, néha egy-egy helyzetet visszafordítunk, hogy érzékeltessük, milyen, ha Ő kerül ilyen helyzetbe, majd azonnal megint visszafordítjuk megint, hogy minél hamarabb érzékelhető legyen a kettő közötti különbség.

Bernát

Jancsi egyik nap elvette a két vitaminból mind a kettőt, így Juliska hoppon maradt, vagyis kapott másikat, de a következő alkalommal Juliska kapta elsőnek a vitamint, majd mikor Jancsi nyúlt volna a vitaminért, gyorsan elvettem és bekaptam. Jancsi visszarántotta a kezét és nagyon meglepődött, gondolom a kis agyában végig futott, hogy jaj elfogyott, nem kapott, lemaradt… Én megkérdeztem tőle, hogy ugye rosszul esik, hogy megettem előled? Igen, mondta és már görbűlt a szája lefelé, elmondtam neki, hogy ez nem szép dolog, és nem csinálunk ilyet, és természetesen kap, ha megigéri hogy többé nem veszi el a tesójáét.

Bianka

Első körben ez számomra túl nagy intervallum volt, mert napi két vitamin mehet, szóval az egyik nap lezajlott a Jancsi-féle vitaminrablás, másik nap pedig a Bernát féle okítás. Én azt gondoltam, nem fog bemenni az infó, nem fog emlékezni, nem fogja tudni hova kötni ezt az egészet, de igen, jó lett azóta többször is volt már vitamin, és Ő is mondta, hogy nem vesszük el.

Jancsi is, Juliska is, brutálisan gyorsan tanulnak meg dolgokat, és sokkal többet értenek meg, mint azt elsőre gondoltam. Jancsinak pl elmagyaráztam, hogy amikor ráül a bilire, fogja meg a body hátulját, hogy ne lógjon bele a bilibe. Azóta még a pólóját is fogja. :)

Másik dolog pedig a nemet mondás. Juliska sokszor helyből nemet mond egy csomó dologra, vagy azonnal ellentmond, bármi is legyen az, még akkor is, ha számára egyébként jó lenne az a valami, pl tudom, hogy éhes, mondom, hogy akkor vacsizzunk, erre mondja, nem…..
Ez nálunk azért nehéz, mert ez három vonalra is köthető (minimum). Az egyik a dackorszak, a másik az örökbefogadás vesztesége, a harmadik pedig a velünk való viszony kialakulásának folyamata, a határok feszegetése. Szóval mikor ezzel találkozom, három iránynak próbálok megfelelni. A józan paraszti eszemre hallgatva szoktam eljárni és valahogy rávezetni Julist arra, hogy jó lesz neki, ha együttműködik – és nem feltétlenül azért, mert genyó leszek, ha nem működik együtt, hanem azért, alapvetően jót akarok neki. Egy-két alkalommal már belementem abba, hogy oké, legyen igazad… és pl mikor hazaérve a meleg lakásba mondtam, hogy akkor vegyük le a mellényt, kardigánt, Ő azt mondta, nem… Okééé, velem lehet beszélni, akkor legyen így, akkor üljél még egy darabig a mellényedben… Mikor már eléggé melege volt, újra tárgyaltuk a dolgot.

Örülök, mikor lefutunk egy olyan kört, aminek aztán az a vége, hogy meg is tudjuk beszélni az egészet. Ma is nyitott volt erre és egy fontos részt beszéltünk meg, a dicséretet, hogy teljesen rendben van, ha nem kap mindig mindenki dicséretet, van, hogy mindketten kapnak, van, hogy az egyik, van, hogy a másik és ez teljesen jó így.
Az biztos, a dicséretet osztogatnunk nagyon kell, meg is tesszük, és azt is igyekszünk tartani, hogy a dicséret őszinte és igazi legyen és nem kell mindenért, még akkor is ha elfingják magukat, de amikor dicsérünk, annak tényleg helye legyen.

 

Másik nagy téma, amit már Bernát többször felvetett, az az eddigi életünk vs. gyerekezős élet. Hogyan fésülhető ez össze? Miről és mennyit kell lemondanunk? Mivel kevesebb, mivel több, és hogy lehet a kettőt úgy összefésülni, hogy minden oké legyen. Mi ugye hirtelen csöppentünk ebbe bele, mondhatni nulla átmenet nélkül, elmentünk két hétre „nyaralni”, majd hazajöttünk két gyerekkel, és örökre megváltozott az életünk.
Egy ismerősünk, aki hasonló cipőben jár, mint most mi, csak kicsit előbb kaptak gyerekeket, mosolyogva mondta, hogy nézegeti a kis posztjainkat, kávé a kertben, főzőcskék, meg minden… na erről lemondhatunk, ha meglesznek a gyerekek – és betett egy sírva nevetős emojit. Őszinte legyek? Nem esett jól, pláne, hogy belegondoltam, hogy nem csak azok vannak, amiket posztolunk. Ott voltak a sorozataink, a közös filmes estéink, a társasjátékos egész napos barátos napjaink, vagy csak mikor random előkaptuk a Carcassonne játékot és csak simán építettük a városainkat. Ezeknek is annyi….  Szerettem a régi életemet, életünket, még úgy is, hogy gyerek nélkül voltunk, és bár kellemetlen volt néha a gyermektelenség, azért a szabadság adta lehetőségeket jól használtuk ki, azt meg kell hagyni.

És most, hogy itt van a két poronty, egy csapásra változott a youtube-os lejátszási listám az aktuális main stream kedvenceimről, vagy a kedvenc dicsi zenéimről Házasodik a tücsökre, esti programunk a  Séfek séfe helyett meg Bing nyuszira… Szerencsére annyira nagy kedvenceik nincsenek a gyerekeknek, így simán tiltólistára tudtam tenni néhány Youtube csatornát, amire korábban is azt mondtam, hogy én magamat ásom el, ha én valaha azt fogom hallgatni.
És erre jogos félelmem volt egyébként, mert mikor kutyázni kezdtünk, és elsőre mentem kutyasuliba, meg kutyás programra, ahol vérbeli kutyások voltak, értetlenül álltam, nézve őket. Ruhájuk kutyamancsos, kutyaszőrös, oldalukon óriási jutalomfalat tartó, átlagosan 4-5 fityegő kiegészítővel: kakizacsitartók, klikkerek, pórázak, nyakörvek, és mindezek mellé olyan hangokat adtak ki, hogy helyből fél év pszichiátriai kezelést javasoltam volna nekik… Akkor azt mondtam, nincs az a pénz, hogy én így beszéljek a kutyámmal, és ilyen hangokat adjak ki. Aztán láss csodát, elmentem egy-két tanfolyamra és látom, tapasztalom, hogy ez a nemnormálisnak tűnő beszéd elég hatékony és működik…
Ezek alapján volt bennem egy kis para, hogy Kerekmesét is nézek/hallgatok majd és az utóbbi pár évben azért még volt pár dal, mese, amire azt mondtam, hogy na ezeket tuti nem….
Megnyugtat, hogy ezt azóta is tartom és nem hasonultam meg magammal teljesen, de azért valahogy a kulturális igényeimet nem tudja kielégíteni a Bing nyuszi, így muszáj valahogy vegyítenünk a dolgokat, hiszen a nap akkor is csak 24 órából áll, melyből 24-et a gyerekekkel vagyunk.

Így most elkezdtük a saját zenéinket is hallgatni, tegnap már Séfes műsort is néztünk, és ma egy megelégült érzés volt bennem ezzel kapcsolatban.

Bernát:

Nem értem, nem értem, hogy azért, mert gyerekeink lettek mért kéne bármiről is lemondani???!!! Reggel a kávét általában előbb behozom a Drágámnak, és csak utána a gyerekeknek, ez némi dominancia, elő jog, távolság tartás. Igen, imádom őket és igen, mindent is megadnék nekik, de nem rabszolga vagyok, nem robot, ők jöttek az én életembe és nem nekem kell 100%-ban hozzájuk igazodni! Durván hangzik, mi? Nyugi, nem vagyok szívtelen, de nem is vagyok egy szolga.
Ma reggel is elkezték kórusban kiabálni, hogy kávé, kávé, hát ha kávé kell, akkor az asszony után ők is kapnak: kis fehér tányér, két kicsi játék piros csésze, a kistányéron szivecskés keksz, csokika, a csészében kakaó. Szóval igen, ki van nyalva a seggük, de nem minden áron.

Amikor ma délben aludtak, ránéztem az asszonyra és mondtam, irány a pad, csinált egy bögre tejes kávét és kiültünk a padra, mint régen, beszélgetni, kicsit telefonozni, vagy telefonálni. Semmi nem változott, lehet, hogy nem minden nap tudunk kiülni, de természetes, hogy ha normális családot akarunk, akkor a gyerekekre szakítani kell időt, ami valaminek a rovására fog menni részben. Még a társasjátékot kell vissza hozni az életünkbe, ami a koruknál fogva még nehézkes, de nem lehetetlen, szervezni kell és meg lesz az is.

Filmnézés, hát igen… a háborús csihi puhi, meg a kedvenc 18+ filmek most kicsit elmaradtak, de este lefekvés után azért egy főzős műsor belefér, a többit meg nézzük laptopról dupla fülessel. Ez is meg oldva.

 

Bianka

Ez a mai kávézós rész nagyon egyszerre pattant ki a fejünkből. Többször volt már, hogy az ebéd utáni csendes pihiből Bernát is kivette a részét, de ma a délelőtti munkáját folytatta kint és mikor a gyerekek elaludtak, akkor egyből arra gondoltam, hogy na akkor most annyira adja magát, hogy irány a pad… Örülök, hogy egyre gondoltunk.

 

És akkor jöjjön egy szóváltásunk ma estéről.

A sztori annyi, hogy a délutáni program után kis játék, vacsi, és indult a fürdés. Én még dolgoztam, ültem a székben, és mikor Juliska bejött törölközőbe csavarva, odaállt elém és megkérdezte: felveszel?
Tegnap kezdték, hogy Juliska kisbaba, Jancsi meg kiscica, nyávognak, nyekeregnek halkan, én meg ölbe veszem és ringatom őket. A nyávogás, nyekergés a kellemetlenebb része, de az, hogy az ölembe akarnak kerülni, arra meg azt mondom, hogy VÉÉÉÉÉÉGREEEEE!!!!!!
És a helyzetet az is árnyalja, hogy míg Jancsit viszonylag bármikor táncba lehet vinni, Juliska nem adja mindig könnyen magát. Ha épp HP, vagy pörög, akkor még el is húzódik, nemhogy ölbe vehetném, és ezért most úgy vagyok vele, hogy amikor csak nyitott egy ölelésre, akkor én ott vagyok és jöhet.
És akkor el is érkeztünk az estéhez, szóval jött, én meg nem mondtam nemet.
Erre Bernát jött, láttam, hogy dühös, hogy itt szimmászkodunk, ahelyett, hogy haladnánk. Ezek után hirtelen sokan lettünk ebben a pici szobában, és az események felpörögtek. Juliska már nem akarta, hogy Bernát adja rá a pelust, már nem akart haladni, Bernát meg hirtelen robbant, arrébb rúgta az asztalt és kiviharzott. Egyedül maradtam hirtelen két tűz között. Ha nekimegyek (szóban) Bernátnak és a gyerekeket kezdem ajnározni, azzal szembe fordulok Bernáttal, gyengítem a helyzetünket a gyerekek előtt… amit nem szeretnék, bármennyire is azt gondolom, ez most így nem a legjobb lépés volt. Ha meg Bernáttal vagyok, akkor cserben hagyom a gyerekeket, de főleg Juliskát.

Mindezt nem hagyhattam szó nélkül és mivel tudom hogy úgy is írunk, ide tettem az írásunk végére a gondolataimat Neki.

Bianka

…És rohadt mérges vagyok.
Egyrészt tök jó, hogy ekkora részt veszel ki a gyerekes estékből, gyakorlatilag mindig te fürdetsz, és jó, hogy intézed ezeket, ez hatalmas segítség.
Azzal viszont nem tudok mit kezdeni, hogy ilyen ingerülten felrobbansz néha. Próbálok kapcsolatot teremteni a gyerekekkel, és ha észrevetted, főleg Juliskánál ez nem úgy megy, hogy akkor ölelgetem és akkor közeledek, amikor nekem jó, hanem akkor kell, amikor neki jó. És tekintettel arra, hogy nem mindig lehet még megérinteni sem, örülök, ha ő közeledik, ha azt kéri, hogy vegyem fel, tartsam az ölemben. Ez kurvára fontos momentum és nagyon kell. Neked is kellene és nekem is kell, de neki kell legjobban. Nagyon vártam már ezt, hogy ők közeledjenek, hogy nekik legyen igényük arra, hogy megérintsem, ölbe vegyem őket és örülök, hogy ez végre megvan. És most, hogy ez meglenne, jössz és felrobbansz. És tudom, hogy nem a legjobb időben jött ez, de gondolom, neki ez akkor jön inkább, mikor Jancsi nincs a seggében, az meg ugye nem sokszor van. Szóval végre egyedül van, végre közeledik és akármennyire is nem a legjobb az idő és nem a legjobb a hely, de nem jó, hogy megszakad. És nem érdekel, hogy emiatt most 5-10 perccel később öltözik fel. És oké, útban is voltunk, de gyanítom, ha a szoba legsarkában lettünk volna, akkor is bajod lett volna ez.
És a másik gond, hogy most Juliska kurvára nem tudja, hogy mi van, nem tehet semmiről, de mindketten ingerülten szólunk rá is, távolságot tartunk velük, és nem tudom, leveszi-e, hogy hogy lett az ölben babusgatásból az, hogy haragszunk.

Bernát

Az a bajom, hogy én intézem őket és küldöm be, gondolván, hogy intézed az egyiket, míg én intézem a másikat, erre jövök be és ti hancúroztok, ami nem is érdekel, de nem férek el, az ágy nincs előkészítve, nem fér el rajta a gyerek a mosott ruháktól, és mikor pakolnék le róla, hogy legyen hely, titeket kell kerülgetni az ajtóban… igen, elborul az agyam. Nem elég, hogy ti tököltök, oké, de még engem is feltartotok, nem lehet tőletek mozdulni. Szerettem volna filmet nézni, de csak feltartotok, és még mehetek tejet melegíteni, meg kutyát etetni. Mindennek megvan az ideje és ez csak idő húzás, hogy ne kelljen öltözni és feküdni! Ezt jó ha tudod!

(Javaslatom hogy e beszélgetés maradjon itt ezek is mi vagyunk!)

Bianka

A végeredmény egyébként az volt, hogy kutyát én etettem.
+ a visszajelzés alapján abban állapodtunk meg, hogy bevezetjük, hogy úgy megyünk fürödni, hogy az ágy kész, és első a pelenka ésaz öltözés és a szimmászkodást a pizsifelvétel utánra hagyjuk.
Majd kiderül, hogy sikerül-e tartani.