2022.10.07-08-09.
2022.10.07-08-09.
Már megint
feszült napok....
Kezdődött a nap egy majdnem vitával, ami csak azért nem lett vita, mert időben letettük a telefont.
Azt
gondolom, nem mondok újdonságot, ha azt mondom, fáradtabb vagyok, mint lenni
szoktam...
Tá-dáám....
Igyekszem
nem feszült és ingerült lenni, de tény, hogy az a birkatürelmű én, valahova
nagyon mélyre rejtőzött most. Nincs most időm, kapacitásom olyan dolgokra,
amikre időszámításunk (2022.09.01) előtt volt.
És tegnap
nem voltam empatikus.
Hm...
Világéletemben
empatikus voltam mindenkivel. Most nem tudok mindenkivel mindig az lenni. Most
magammal vagyok empatikus, a férjemmel vagyok az, meg ezzel a két kis
szarossal, akik fenekestől felforgatták az életünket.
A nap 24
órájában próbálok k*rva empatikusan nem leordírani a fejét egy 2 és fél éves
gyereknek azért, mert egy fingás kíséretében összekakilta a gatyáját,
összekente a hátát, és most, hogy erre rávilágítottam, belenyúl a fenekébe és a
szaros kezével próbál az ágyon megkapaszkodni. És ahelyett, hogy ordítanék,
baromi empatikusan, kedvesen elviszem fürödni, mert hát ez előfordul két
és fél évesen.
És tudom,
hogy ettől nem kell felrobbanni, ez tök természetes dolog... Igen,
természetes annak, aki 2 és fél éve mossa a kakát a gyereke fenekéről, de
nem nekem, aki egy hónapja kapta az egész csomagot zanzásítva és még kötődésem
sincs annyi.
Szóval
tényleg, őszintén nagyon sajnálom, most kifejezetten figyelmetlen, önző, bunkó
vagyok, a covidos szomszédomat 2 napja próbálom felhívni és még nem
sikerült...
És komolyan
megértem, ha ez valakinek nem tetszik, de ez van.
Most nekem
van szükségem arra, hogy velem empatikusak legyenek, és vélhetően ha beáll
egyszer, majd valamikor, az ezred végén a rend, akkor minden
igyekezetemmel újra empatikus leszek.
Ezt hallani
egyébként reggel, és ezzel a gondolattal eljátszani nem esett jól. Egy
közepesen idegesítő nap lett belőle, nem emiatt, csak HP is hozta a formáját és
még mindig a tanulási időszak van, szóval még alakítjuk a rendet, csak ez
még egyelőre kimerítő...
Bernát hív,
úton van haza, szuper, kaja kész, gyerekek épp hamarosan kezdenek ébredezni,
minden király.
5, azaz ÖT
perc telt el a telefonja és a hazaérkezése között és ezidő alatt sikerült
majdnem felrobbannom. Juliska felcseszte az agyam valami szokásos baromsággal,
Jancsi meg képtelen megérteni, hogy ha nyomott egy kakidarabot, akkor nem
pattan fel a biliről, hanem majd csak akkor, ha már tényleg kész van és
odaérek és mondom, hogy álljon fel... de neeeem... a kis 2,5 éves már
annyira önállóan intézi a pisit és a gatyahúzást, hogy gondolta, a kaki
is menni fog... Így a "kakítam" felkiáltása után 1 másodperc múlva
megjelenik felhúzott gatyával a konyhában... Szerinted? Mennyire durrant el az
agyam???
És oké...
megint jön, hogy kicsi még, meg milyen szuper, hogy próbálkozik, meg ilyenek...
igen, ez a része szuper, csak ebben a feszített tempóban pont arra vágyom,
hogy a komplett szobát kitakarítsam, mindent letöröljek újra és ágyneműt
cseréljek, mert minden összeken szarral...
Szóval egy
ilyen kiválóan üde és felszabadult hangulatba érkezik haza Bernát, és konstatálva,
hogy délután 15:17 van, még épp odaérek a postára, megpróbálom az
egyik Megrendelőm türelmét nem túl húzni és feladni a rendelését...
Visszafelé bolt, mindössze 21.000 Ft-ba kerül a válasz a minden nap felmerülő
bónuszkérdésekre, hogy mi lesz a reggeli? , mi lesz a vacsi? Persze egy
elhanyagolható mennyiségű édességet is vettem, de nem ez vitte el a
végösszeget.
Délután 4
óra, tök szabálytalanul megfordulnék egy záróvonalat átlépve, de a város ÖSSZES
autója itt halad el mellettem, mindkét irányban... egy szolidabb káromkodás
kíséretében kikanyarodok és tovább hajtok, majd amott megfordulok... Ahaaa,
persze.... csak jönnek és jönnek. Én tudok pofátlan lenni, de ide minden
pofátlanság kevés volt, esélytelen a fordulás. Bekanyarodok egy utcába, hogy a
következő sarkon talán végre kijöhetek, hát nem egy kicseszett óvoda van itt is
és persze, hogy ilyenkor kell az összes gyerekért kocsival jönni????...
Mindenki ott parkol az egyik sávban, nagy hodályokkal... még az kell, hogy
meghúzzam a kocsit, akkor nem tudom, mit csinálok.
Hangosan
káromkodni kezdtem..... Eddig bírtam, kész, elszakadt a cérna. Káromkodtam,
szitkozódtam és bőgtem dühömben... Egy kihalt kis keresztutcába értem,
megálltam a kocsival az út kellős közepén, ott ahol épp megnyomtam a féket, és
csak sírtam megint... egy ideig dühömben... aztán meg... Jézusom! Ki ez???? Ez
nem én vagyok. Én nem ilyen vagyok! Én egy kedves, türelmes, és igenis
empatikus ember vagyok! De aki most itt ül, az nem én vagyok. Mi van most?
Hogyan, mikor lettem ilyen? Én nem káromkodok így, én nem akadok ki
ennyire...
Ki ez itt a
kocsiban?
És máskor ha
feszült voltam, megnyugtatott az, hogy hazajövök a férjemhez,, aki
megvígasztal, készít egy kávét, telesírom a vállát és minden oké... és most
belegondoltam, hogy hazajövök a férjemhez, meg ehhez a két trollhoz, és azon
kaptam magam, hogy nem akarok hazajönni… Kész.. minden összeomlott. Az otthnom,
ami eddig a béke és a megnyugvás szigete volt, nem az most. Alig láttam a
könnyeimtől, de vezettem haza. Az sem vígasztalt, hogy hazaérve jöttek a
gyerekek, szólóngattak, hogy Anyuciii… Minden erőmet összeszedtem, és
megöleltem őket, kedvesen köszöntem nekik és már potyogtak is könnyeim, ahogy a
házba beléptem. Bernát érzékelte a helyzetet, nem engedte be őket. Elmondtam
neki, mi volt az imént… Csak engedte, hogy nekidőljek a hasának és sírjak. „Nincs
semmi gond” – mondta, „ez csak átmenet, tudod…. És egészségesek is. Jól vannak.
Minden oké.”
„Tudom” – suttogtam…
Bernát:
Kemény, mint
a beton! Igen, vannak durva pillanatok, amik néha percek, vagy sajnos órák.
Néha annyira pici aprós (aprós, mint bármi, amit Jancsi mond, és a végére megy
egy bónusz S apró S) dolgokat csinálnak, hogy bagatel, nevetve kéne tovább lépni.
De néha, mikor a dühdobzom tele lesz, egy pici apró hajszál és már dől is a
doboz arra, aki épp ott van! Ez lehet Jancsi miatt Juliskára, de a gyerekek
miatt, akár Biankára is!!! Ezt még sajnos gyakorolni, szokni kell, hogy
türelmesnek kell lenni, mert ez a két kis őrdögfióka nem szándékosan rosz, csak
a szeretetük rosszul jelenik meg. És igen, sokszor el kell fordúlni és sírni,
és igen sokszor oda kell menni és vígasztalni! Látom, hogy Bianka széles
vigyora inkább valami féle vicsorgás, és, hogy a szeme megtelt könnyel, menni
kell! Vígasztalni kell, mert nagy a baj, pedig nincs nagy baj, én tök jól elvagyok
a gyerekekkel, nincs hiszti, senki nem beteg, senki nem halt meg. De benne egy
világ dőlt össze, és most kicsapnak a hullámok és ömlik a könnye. És én csak
állok, és simogatom a vállát, és vígasztalom, és állok keményen, mint a beton, mint
a szikla, bár a sziklából is kitör a patak néha, mert azért a víz az úr!
Bianka
Így
visszaolvasva kicsit hisztis picsának tűnök, pedig esküszöm, elméletileg nem
vagyok az. Csak időben egy kicsit nagyon sok ez nekem. Bernát elmegy dolgozni
délelőttönként, és keményen dolgozik, de az akkor is más, mert máshogy
fárasztó. Nekem ez fizikailag nem fárasztó, de agyilag zokni leszek néha
teljesen. A szabadidőm az, amikor elalszanak, kb stabilan délután 1-től 3-ig. 2
óra, ami csak az enyém néha. Ha Bernát hazaér, akkor nem csak az enyém, hanem a
miénk. Vagy ilyenkor intézkedek, ilyenkor intézek hivatalos ügyet, ilyenkr tudok
kicsit dolgozni. Sorozatokról álmodni sem merek… Aztán Bernát hazaér, és
kezdenék dolgozni, … helyett… adok enni Bernátnak, amikor Jancsi bejön, intézem
a kakit, amikor Juliskának van valami szívfájdalma és bejön, akkor megölelem,
megkérdezem, mi a baj… bármi is van, megy az idő, az én időm, amikor munkát,
más fontos, és hasznos dolgot kellene intéznem. De akkor is itt vannak, jönnek,
jobb esetben mondják, hogy szeretnek, rosszabb esetben vitázunk valamin, de a
lényeg, hogy nekem nincs ebből a helyzetből kiszakadás.
Persze van előnye is ismerem, tanulom őket, csiszolódunk, ők is tanulnak engem.
Bírom, mikor Juliska az én hanglejtésemen mondja Jancsinak, hogy ne vitatkozzál
velem… :D
A napokban voltam egy találkozón, ahol sok örökbefogadó szülő és a gyermekeik
voltak. Döbbenet. Ez volt bennem. Minden elismerésem ezeknek az anyáknak,
apáknak, akik ezt fel tudták vállalni. Nem tudtam volna igent mondani azokra a
gyerekekre. Mikor eljöttem a találkozóról, akkor az volt bennem, hogy tegyük
össze a két kezünket, hogy két ilyen kis soda van velünk. Szépek, egészségesek,
nincs semmi fejlesztenivaló, sem testileg, sem szellemileg. Egy szavas sem
lehet.
És ebbe belegondolva az az érzésem lesz első körben, hogy nem akadhatok ki. Nekem
nincs okom, jogom kiakadni…
De pedig van. Tök normális, hogy kiakadok. Jó, nyilván nem kell a végtelenségig
nyalogatni a sebeimet, de azért egy kicsit néha igen. Majd erről írok külön.
Szóval igen,
tudom, minden oké lesz.
Próbálom
megfejteni Juliskát. Mindig róla beszélek, de bármi is van, mindig ő viszi a
prímet. Bármit mondunk, Jancsi együttműködik, Ő még egyelőre egyszerű, de
Juliska nemet mond, ellenáll, taktikázik, füllent, okoskodik… És ez is
természetes, mert Neki is már vannak elképzelései, céljai amiket szeretne elérni,
és ezekhez bármit bevet. Én meg ezt néha nehezen viselem. Hiába… találkozott
két erős egyéniség és ezt jó kis feladat lesz összefésülni.
Bernát:
Tudom, hogy
ez nem vicc, de ez a két picsa néha akkora összefeszüléses cicaharcot nyom, szócsatákat,
meg minden, hogy Jancsival csak összenézünk és nevetünk, hogy ezek hogy
összeakadtak… Még Juliska is úgy tudja Bianka arcába vágni, hogy: „Én nem
vitatkozok”, hogy az simán egy tusnak felér!
Bianka meg
elfelejti, hogy ez csak egy ovis, és nem kell vele leállni vitatkozni, mert az
van amit én mondok és kész. :)
Bianka
Kicsi
koromban utáltam, mikor valamit meg kellett csinálnom, és mikor megkérdeztem,
miért, azt mondták, „mert csak”. Tisztában vagyok azzal, hogy nekem van
felelősségem, nekem kell látnom, tudnom mindent, és én mondom meg a tutit, nem
a négyéves. De közben próbálo informatív is lenni közben… hiszek abban, hogy ha
elmagyarázok valamit, mi miért szükséges, akkor hátha megérti a miérteket és
könnyebben belemegy dolgokba vita nélkül. Van, hogy ez bejön, néha meg csak
simán kihasználja, hogy ez a hülye már megint dumál, addig sem kell
megcsinálni, amit kér…
A másik,
hogy minden hülyesg, meg vita meg ellenkezés mellett tudom, vagyis csak sejtem,
milyen nehéz lehet nekik most, hogy a bizonytalanság, a félelem, az
elhagyottság érzése azért keményen ott dolgozik, és sokszor nagyon nehéz
eldönteni, mikor van egy mélypont amikor szükség van egy ölelésre,
vígasztalásra, és mikor van az, hogy időt húz, taktikázik. És mikor egy ilyen
időhúzós-taktikázós helyzetet kap el Bernát, erre mondja, cicaharc.
Úgy tudom,
nekem is kifejezetten jó érzékem volt ahhoz, hogy az utolsó pillanatot
megtaláljam, mielőtt anyámnál a cérna szakad. Na hát ezt most visszakaptam,
kamatostól…
Juliska
kicsi még, hogy kifejezze magát, nem tud még megfogalmazni dolgokat, csak azok
dolgoznak Benne és megkavarják a dolgokat, és ez a felszínre tör. Néha mérges,
dühös, tényleg, néha meg csak azt mondja, idő kellett, mire erre is rájöttem,
hogy nem kell minden ilyennek bedőlni.
Tanulnom
kell még azt is, hogy mi az, amit ekkora gyerekektől már el lehet várni. Mihez
kicsik még és mi az, amihez már elég fejlettek, csak tanítani kell dolgokat.
Korukhoz képest sokmindent nagyon hamar megtanultak, mert Lilláéknál kapacitás
négy nagyobb és egy pici mellett nemigen volt arra, hogy mindenkit
tutujgassanak. Ezért Jancsi önállóan eszik, ha melegebb, fújja a kaját, stb. És
ez pl Juliskánál kicsit félrevezető. Mert egyébként nagyobb is, mint más ilyen
korú gyerekek, és egy csomó mindent tud, akar, csinál. És akkor hirtelen azt godolom,
mindenben ilyen fejlett. Aztán egyik nap, mikor a városba tartunk kocsival, megszólal,
hogy tegnap apával is itt voltak, és amikor apa bement oda a boltba, akkor a
nagyobb lány (akit még nem neveztem el, mert elég keveset írk róla, de ez a „nagyobb
lányka”elég béna…) no szóval Zsuzsi, meg Ő gumicukrot ettek a kocsiba, míg apa bement
a boltba.
És mondom Neki, hogy ez kicsit régebben volt szerintem, mert tegnap a
TEGYESZ-es nénik jöttek, meg főztük a babot… (meg különben is lassan egy
hónapja itt vagytok, de ezzel nem is akartam sokkolni) erre: „Neeem… tegnap
apával voltunk a városban…”
Ez annyiból egyébként szerintem jó, hogy ha ennyire nem tudja és nem érzékeli
még az időt, akkor számára csak telnek a napok, még Ő is a jelenben él, és
akkor az a lényeg, hogy az adott nap jó legyen.
Nem is olyan
vészes ez az egész, csak gyorsan kell elengedni a dolgokat.
Na mindegy, visszatérve az elmúlt napokra… kiakadás volt rendesen és ezt még
megfejeltük egy esti nem alvással. Esélyünk sincs egy olyan estére, ahol nem
csak a gyerekeknek jó minden, hanem esetleg nekünk is??? Csak egy kicsit???
Ezek szerint
nincs, mert ha mese megy, akkor egy idő után mi kapunk agymenést, ha meg mi nézünk
valami nem 18 karikás, de felnőtteknek való cuccot, akkor az meg sok a
gyerekeknek és akkor megy a pörgés.
Bernát:
Ma végre összehoztunk egy nagy családi banzájt, jöttek öcsémék, meg a
gyerekeik, akiket hívjunk Tominak, és Timinek :) Szóval Tomi és Timi már két
nyáron egy-egy hetet itt töltöttek nálunk még a gyerekek híre-hamva előtt. Ezek nagyon jók voltak. És most jöttek, a számukra
megszokott környezet megváltozott, sok régi, kinőtt játékuk az udvaron, benn a
házban két idegen gyerek, akikről bár hallottak már, de most volt az első nagy
találkozás. Mondhatni, hogy egy kis megszeppenésen kívűl nem volt semmi
probléma. Gondoltuk, ha ilyen jól sikerült a szombati nap, legyen egy vidám
vasárnap is. Hát itt már kinyíltak a gyerekek, Timit elkapta az irigység, ami a
játékokat illeti, szépen megmutogatta, amiket a kis táskájában hozott, de aztán
elvette és el is rakta, ami Juliskának rosszul esett, de elmagyaráztam, hogy ő
is még gyerek, és néha csinál rosszat is, de semmi baj, mert kimegyünk és
játszunk kint. Az udvaron Timi, aki a csapat legidőssebb tagja, felpörgött és a
trambulinban kicsit durvábban kezdett ugrálni, illetve kialakult egy Juliska-Timi
harc, hogy a labdák maradjanak a trambulinban, vagy dobáljuk ki.
Ezek természetes viták, itt csak az egók meg az akaratok sérülnek, de ez az
élet iskolája. Bár a vita vége az lett, hogy öcsém élete párja elvitte Timit
egy fejmosásra, ahol kicsit lenyugodott.
Voltak nagy közös játékok, én is most rászántam az időt és játszottam
mindenkivel. A közös játékok szaladgálások néha kisebb koccanásokban végződtek,
aminek a levét Jancsi itta meg, mert ugye a fizika az fizika, mármint nem a
vízbe mártott test lebeg a vízen, ezért ki kell szúrni a tüdejét, hogy elmerüljön….
őőő kicsit eltévedtem…. Szóval a nagyobb test ellöki a kicsit, ennyi… a kicsi
puffan a földön, felkel és megy tovább :)
Juliska néha oda szól Timinek, hogy ez az ő tesója, de számomra ez csak némi
féltékenység, halad minden tovább. Jól telik a nap, a gyerekek három négy adag
kaját is benyomnak, aminek mindenki örül, még egy kis játék és - mivel én elaludtam
- mire felébredtem eltűntek, gondolom, hazamentek.
ÉS kicsit telt-múlt az idő és egyszer csak Juliska befagy, de ezt majd leírja
Bianka mert már unok írni! :)
Bianka:
Igen, a mieink lefeküdtek aludni ebéd után, és az ébredés környéke nem volt
zavartalan. Méf ment a Carcassonne-party a nagyobb gyerekek kérésére, így mikor
Julis felébredt, nem ő volt a középpont. Már épp a pontokat számoltuk, kis
türelmet kértem Tőle, és nem vettem az ölembe. Ez nem annyira tetszett neki és
előbb azt gndoltam, hogy rám durcizik, de valójában itt a vendégség lett
szerintem sok neki. Nem tudom, hogy milyen gondolatkat indítottak el nála a
gyerekek, de nagyon belenőtt a hátsómba, kezemet fogta ült mellém, ölelt. A
többi gyerek még vidáman ugrált a trambulinban, mi a hintapadról néztük őket
összebújva… Mikor elmentek, kiderült, hogy vannak gondok. Julcsi azt gondolta,
hogy valami rssz vége lesz annak, ha itt bárki az Ő tesójával jobb viszonyba
kerül, azt hitte, elviszik majd Jancsit. Na ott megint volt egy ölbevevős
beszélgetésünk, és azt gondolom, ezt még majd jópárszor meg kell erősítenünk,
hogy mi vigyázunk rájuk és nem szakítjuk el őket, és tőlünk sem fognak már
elmenni.
Bernát:
Egy gondolat: Amikor megfogan egy baba, és ez előbb utóbb kiderül, akkor az
ember szervezete/ agya elkezd felkészülni a dologra. Majd megszületik a baba és
az agy kapcsol, hogy erről az izéről van szó, mátol hívjuk a világ legfontosabb
gyémántjának, és neveled, eteted, kinyaloda seggét, mert ő szinte te vagy, és ő
fontosabb az életednél is. És ez a program fut még kb. 18 évig vagy tovább.
És akkor az örökbe fogadásról.
Elhatározod, hogy nem hiszel a gusztustalan, mocskos, pervez, aberrált,
ősemberi, elavult, természetes úton való fogantatásban és ezért örökbe fogadod
valaki programját. Az agyad tudja, hogy igen valamikor hívnak, és akkor eldobod
az agyad és mész. Jó esetben egy hónap felkészülési időd van, ami kb a fizikai
dolgokra elég, de arra sem. És akkor mész ismerkedni, és egy hét után a program
betölt és már fut is! Mondom már fut! És mától van gyereked, sőt kettő, és a
gyerekekkel baj van, problémásak, hisztisek, vagy csak simán kiváncsiak, érdeklődők,
és kérdeznek, mozognak, fut a programjuk. Az agyad meg dobálja a hiba
üzeneteket, a program futtatásához nincs elég memória, hiba! Hiba! A program leáll(na),
de nem állhat le! Hiba! Hiba! szabadítson fel több helyet a merevlemezen!
Figyelem vírus, valami megtámadta a programom! Szóval ez megy kb 18 évig! :)
Vagyis remélem, hogy gyorsan összeáll a program és minden jól fog működni.
És a Sötét oldalról is egy kicsit!
Az ágyon játszottunk sátrasat, ahova bebújtunk mind a hárman Jancsi, Juliska és
Én. Nagyokat nevettünk, azok az igazi utánozhatatlan, hatalmas, őszinte
kacajok. Ezek, amit erőt adnak, amikor hirtelen örömébe ad egy puszit, vagy elkezd
kiabálni, hogy (Károly, Bácsi, Bernát) APUCÍÍÍÍÍ :) És tudom, hogy még mást
jelent neki az apa, de már én vagyok apuci és idővel én leszek minden is!
És amikor Juliska nemhogy ugyanazt a mondatot mondja, amit Bianka, de még a
hagsúly is ugyanaz és tudod, hogy ezt már itt tanulta, és tőled, vagy tőle
tanulta, ezek a boldogság kicsi szikrái amik csak szikrák, de elnyomják a napi
bosszúságot!
És amikor elesik, nem kicsit, nagyon, és kicsit pityereg, és kéri, hogy vedd fel,
és úgy rád simul, hogy oda már szinte csak egy tacsi fér be, és összebújtok és érzed,
hogy zihál, majd lassan megnyugszik, kiszusszan és már csak ti vagytok!
Bianka
Mikor még Lilláéknál voltunk, Lilla csak sztorizott az esti rutinokról, és
láttam, ahogy mókáznak, hülyéskednek, ahogy Jancsi rámászik Lillára, ahogy
bújik hozzá, ahogy puszilja, öleli, és nem az arcát puszilja, hanem a száját…
Húúú, mondom… mikor fogok én ilyen közel kerülni ezekhez a kis ártatlan
lelkekhez, hogy így bújjanak hozzám, így másszanak rajtam, így öleljenek,
csókoljanak….
Ma már tudom, hogy mostanra igen! Ez egy elérhetetlen szintnek túnt akkor, de
most már nálunk is ez van! Veszekedés idem vagy oda, cicaharc, meg minden, de a
tény az, hogy jönnek, bújnak, csókolnak, másznak rajtunk, kacagnak velünk is,
és ez nagyon felemelő! :)
Napi szinten már meg sem tudom számolni, hányszor mondja mindkettő, hogy
szeretlek, imádlak! És olyankor is mondjuk nekik mi is, mindig. És ez még
mindig csak az eleje.
Irány a holnap, amit igyekszünk még jobban csinálni, még nagyobb türelemmel, szeretettel.