2022.10.14.

A Kihelyezés 30. napja

Az én csodám.

Mielőtt az örökbefogadásba belevágtunk, elég sok kört lefutottunk gyerek ügyben. Erről korábban már írtunk, nem is elemezném ki ezt jobban, de a lényeg, hogy engem lelkileg nagyon nagyon nagyon megterhelt ez az időszak. Nem csak a folyamatok, amikről már korábban írtunk, és a barátokkal, ismerősökkel, rokonokkal futott körök, hanem egy másik vonal is.

Én hiszek Istenben. Nem vallásos vagyok, hanem hívő. A kettő között számomra az a különbség, hogy ha vallásos lennék, akkor elmennék a vasárnapi szentmisére, és azzal ki is pipálnám a heti vallásos kötelezettségeimet, majd élném az életemet. De én hívő ember vagyok, ami azt jelenti, hogy tapasztaltam, láttam, hiszem Isten végtelen szeretetét, hiszem Isten mindenhatóságát és tudom, hogy Isten szól hozzánk sokféleképpen: vannak jelek, vezet a Szentlélek által, szól az Igén keresztül, utunkba küld „véletlen” embereket, helyzeteket, idézeteket, és akár próféciát is kaphatunk, ami egyenesen nekünk szól. Én kaptam ilyet.

Egy kis történelem:
Amikor 17-18 éves voltam, egy táborból hazaérve végtelenül szerelmes voltam az egyik táboros srácba. Mivel sok közös ismerősünk volt, nem beszéltem erről senkinek. Egy héttel később, a következő lelkigyakorlaton az értem folyó imák alatt is csak Őrá tudtam gondolni és egyezkedtem az Úrral a magam egyszerűségében és győzködtem Istent, hogy az a srác mennyire jó lenne nekem férjnek. És mindez nem csak egyszer hangzott el részemről Isten felé, hanem konkrétan egyfolytában csak ezt ismételtem, hogy adja meg nekem azt a srácot, higgye el, hogy milyen király lenne, ha Ő lenne a férjem… légyszi légyszi…
És akkor megszólalt egy ember a közösségből, a sokból, akik mind értem imádkoztak: „azt mondja az Úr, ne aggódj, Bianka, időben megadom Neked azt, akit Neked szántam.”
Ez félreérthetetlen volt.
Az a srác nem lett az enyém... voltak kapcsolataim, és mindig amikor egynek vége szakadt, akkor a fájdalom mellett mindig ott volt nekem ez az ígéret, és hittem benne. Tudtam, hogy ha ezt nekem Isten megígérte, akkor ha a feje tetejére áll is a világ, nekem akkor is lesz egy szuper férjem.
És így is lett. Tudom, hogy erről mindenki mindent tud, hisz, gondol, de én azt hiszem, tudom, hogy Isten nem hazudik.

No ezek után úgy voltam a gyerek témában is, hogy én továbbra is, makacsul hittem Isten szeretetét és mindenhatóságát. Az ószövetségben gyakorta olvassuk, hogy egyik másik nőnek az Úr bezárta a méhét… majd történtek dolgok és ugyanannak a nőnek az Úr megnyitotta a méhét. És ez nem egyszer fordul elő. Na akkor megállapítottam, hogy az Isten úgy nyitja csukja a nők méhét, mint mi a bejárati ajtót, szóval úgy voltam vele, hogy oké, adjunk esélyt az orvostudománynak is, hiszen nem véletlenül tartunk már itt, ahol tartunk, de egyébként azért ott volt bennem, hogy oké, de azért ha Isten akarná, akkor olyan könnyedén nyitná meg az én méhem is, ahogy Thanos egy csettintéssel elporlasztotta a fél világot. És akkor ott van az is, hogy elvileg nekem, nekünk nincs orvosi papírunk arról, hogy nem lehet vérszerinti gyermekünk, csak eddig ez még valamiért nem jött össze.

Én már a saját tapasztalataim alapján is hiszem, hogy nincsenek az életemben véletlenek, és bármennyire is akarom kontrollálni, vagy szeretnék mindent tudni, ha bízom Isten akaratában, az úgy jó lesz.

Mikor elindultak a gyerek témában a sikertelenségeim, elég sokat imádkoztam. Tudtam, hogy még ha száz orvos állítaná, hogy meddő vagyok és lehetetlen, hogy gyereket szüljek, de az Isten azt mondja, hogy márpedig szülök gyereket, akkor az úgy lesz. És persze az ellenkezője is így van. Tehetek én akármit, mehetek én akár száz lombikra is, nem lesz így gyerekem, ha Istennek nem ez a terve velem.
Na és akkor itt jött be az én okos gondolkodásom, egyezkedésem. Először imádkoztam, kértem. Semmi. Kértem jelet, bíztam a csodában… semmi. Kezdett fogyni a türelmem. Akkor mondtam Istennek, oké, én elfogadom azt is, ha nekem nem lehet gyerekem. Elfogadom, ha  nem akarja valamiért. Az Úrnak rálátása van arra is, amire nekem nincs. Így a pakliban benne van az, hogy valami katasztrófa történne… Mi van, ha szülés közben meghalnék? Vagy mi lenne, ha nagyon betegen születne gyermekem? Lehet, hogy pont ilyentől óv meg?
Úgy voltam vele, hogy oké, elfogadom, de szeretném tudni.
De semmi. Kértem, hogy beszéljen hozzám, küldjön jelet, próféciát, semmi… teljes hírzárlat.
Pedig én olyan körben mozogtam, hogy mindez simán lehetséges volt. (Még akkor is lehetséges, ha az ember nem olyan helyen mozog, hogy egy prófécia eljut hozzá) De én igen. Én rendszeresen olyan emberekkel voltam egy helyiségben, akik rendszeresen mondanak másoknak próféciát. De nekem nem mondtak. És nem azért nem mondtak, hogy mert nem szerettek engem, hanem azért nem mondtak, mert nem kaptak számomra ilyet.
Pedig meddig tartott volna, azt mondja az Isten az egyik ilyen csajnak, hogy Te figyu mondd már meg ennek a szerencsétlennek, hogy mi van… De nem, nem mondtak ilyet, mert Isten nem küldött nekem semmit.
SEMMIT.
Miért? MIÉRT????

Na ezen beharagudtam. Bedurciztam az Istenre. Oké, ha nem beszélsz velem, akkor én sem. Persze ez nagyon gyerekes hozzáállás, de itt is biztos vagyok abban, hogy Isten mint a legeslegjobb Apa, vagy Anya, ötvözve a legeslegjobb pszichológussal, ismeri a lelkünk minden rezdülését, pontosan tudja hogy ez a pillanatnyi düh, miből fakad és ezt is megérti. És tőlem, akkor, mint egy dühös, hisztiző kisgyerektől ennyi telt.
Nem tudtam a dicsőítésben szolgálni, mert dühös voltam, és nem értettem. Nem értettem ezt az igazságtalanságot. Nem értettem, hogy lehet az, hogy ha a gyerek ugyebár az Ő ajándéka, akkor miért ajándékoz olyan helyre, ahova nem kellene, ahol ütik, verik, ahol nem foglalkoznak vele, ahol nő, mint a paré, vagy ahol éhen hal… meg ott van egy csomó alkalmatlan szülő, akinek plüsskutyát, meg Barbie babát kellene maximum tartania, de sorra szüli a gyerekeket… és akkor itt vagyunk mi, szerintem tök normálisak vagyunk, szerintem jó apa és anya lennénk, és akkor neeeeem, nekünk nem ad gyereket… hát köszi. Minek teremtett ilyenre akkor? Minek lettem találékony, kreatív, birkatürelmű, megértő? Minek lettem ilyen érzékeny mások rezdülésére? Minek lettünk mi egy pár Bernáttal? Minek lett Ő is ennyire vicces, találékony, ügyes, hogy a semmiből egy óra alatt komplett akadálypályát épít? Minek ez az egész, ha nem ajándékozhatjuk tovább? Ha nem lesz senki, aki mindezt élvezheti? Aki majd elmondhatja, hogy milyen jó, hogy az én szüleim ilyenek?

És akkor kérdezte meg valaki, aki nekem bizalmas barátom, hogy akkor most megingott a hited?
Nem! Dehogy ingott meg! Szó sincs arról, hogy nem hinném Isten létezését, működését, szó sincs arról, hogy nem hiszek a csodáiban. Pont azért vagyok dühös, mert nem fér abba az apró, emberi hülye agyamba az, hogy valaki végtelenül szeret, és akkor nem mond semmit, nem tesz semmit. Mit nem látok? Mit nem veszek észre?
Komolyan én elfogadom, ha Isten azt mondja, hogy nem lehet gyereked, mert te szülnéd a következő Hitlert… akkor azt mondom, hogy ja, oké, akkor ne legyen… de nem mondja! És ez a dühítő. Dühítő, mint ahogyan az is, hogy ha akarná, akkor azonnal lehetne gyerekünk, mert Isten számára, aki ugyebár mindenható, nincs akadály… Szóval ha akarná, szülhetnék gyereket… de nem akarja valamiért.

Hónapok teltek el, és csak méltatlankodtam csendben, visszatértem dicsőíteni is, küzdöttem is vele mint malac a jégen, mert azért a fájdalmak ott voltak, ami nálam jelentős könnymennyiséggel jár, de míg az egyik énekes társam hangjának pont jót tesz a sírás, én képtelen vagyok sírni és énekelni egyszerre, az meg nem hangzik jól, mikor a mikrofonban eltűnik a hangom….
No visszatérve az idővonalunkra, 2019.07.27-én egy közeli szomszéd városban szolgált a dicsőítő csapatunk egy „Keresztény zenekarok találkozóján", ahol volt idő egy kis személyes beszélgetésre is. Akkor az egyik tagunk, aki barátilag is közelebb áll hozzám, és még időnként próféciákat is kap, az alkalom után azt mondta nekem, hogy az alkalom alatt azt kapta velem és ezzel a gyerekezős témával kapcsolatban, hogy „szülinapra”. De Ő is mondta, hogy azt nem tudja, hogy mit és kinek a szülinapjára.
Hm… számolgattam, hogy sehogy se jön ki a matek. Se a születés, se a fogantatás, se az enyémre, se Bernátéra… nem értettem. Jól van, eltettem ezt az infót a tarsolyomba, ez is valami… gyakorlatilag hosszú hónapokig tartó teljes hírzárlatot ez az egy szó törte meg. Nem mondhatnám, hogy Isten bőbeszédű lett volna, vagy túlmagyarázta volna a dolgokat, meg hát nem is értettem, de azért hálás voltam, ha más nem legalább azért, hogy van egy barátnőm, aki szívén viseli ezt a témát, és legalább gondolt rám…

Aztán történt egy csomó dolog, teltek a hónapok, mi bejelentkeztünk az örökbefogadásra is, meglett a határozat, a tanfolyam, majd a várakozás, és egyszer csak ott találtuk magunkat egy másik megyében, ahogy barátkozunk a két leendő gyermekünkkel.

Annyira pörögtek az események, hogy nekem sem időm, sem alkalmam nem volt ezt átgondolni, szervezkedni, csak mentünk a megbeszélt időpontokra, amiket az ügyintézők ajánlottak, azt az egyet tudtuk, hogy nem akarunk várni, minél hamarabb akarunk mindent.

Mikor már tudtuk, hogy szeptember elején fogunk barátkozni kezdeni, akkor anyával eszünkbe is jutott ez a szülinapos prófécia, de nekem még kicsit később van a szülinapom, így viccesen megjegyeztük, hogy hát, egy hónappal odébb ugyan, de betudhatjuk szülinapnak….

Aztán a barátkozás első napjaiban kimerülten ültem az őszi napsütésben a szállás egyik padján, épp a barátnőmnek újságoltam az eseményeket, mikor kérdezte, hogy akkor most hogy vannak a napok? Mikor mentek haza?
Én meg tárgyilagosan elkezdtem sorolni, hogy ugye most szeptember 1-jén kezdtünk barátkozni, ha minden ok, akkor szeptember 14-én visszük haza a gyerekeket, akkor kezdődik a 30 napos kihelyezés, ami azt jelenti, hogy nálunk, az otthonunkban barátkozunk tovább, és ha minden jól megy, akkor kereken 30 nap múlva válhat hivatalossá is az örökbefogadásunk, azaz októ…..ber….tizen….negyedikén….  a szülinapomon….

És akkor elhallgattam… könnyek futtottak a szemembe, és nem tudtam megszólalni.
„Szülinapra” Október 14-én van a szülinapom, és akkor telik le a 30 nap kihelyezés.

Lehet azt mondani, hogy ez belemagyarázás, vagy, hogy tudat alatt így szerveztem, mindenki azt gondol, amit akar, és amit a hite enged. Én tudom, hogy ez nem véletlen. Tudom, hogy Isten látta a helyzetünket, tudta a problémánkat és 2019.07.27-én már pontosan tudta, hogy 2022. október 14-én lesz két gyermekünk. Megígérte és betartotta a szavát. És lehet erre azt mondani, hogy igen, de akkor miért nem eleve nekünk adott két vérszerinti gyereket…? Azért, mert szabad akaratot kaptunk, amivel dönthetünk jól és rosszul. Mindennek van következménye, a jó és a rossz döntéseknek is. Azt, hogy ki hogy dönt, Isten nem befolyásolja, hiszen akkor nem lenne ez szabad akarat.De a hatalma megvan ahhoz, hogy a rossz helyzetekből is jót hozzon ki. Ahogyan most is.
Ezért lettünk kreatívak, türelmesek, találékonyak, mert ehhez a két gyerekhez – főleg Julishoz :D – minden képességünkre szükség van. Neki mi kellünk, nekünk meg Ő. Jancsi meg frissítő harmatként üdíti a lelkünket két hiszti közt. Ők pont így kellenek nekünk. Ők Isten ajándékai számunkra.

És nem később, nem hamarabb.
MA ér véget a kihelyezés. Nem egy hónappal hamarabb, nem egy hónappal később, MA.
MA van az a nap, amikor átvesszük az ajándékot, és holnap elkezdhetjük élesben az egészet.
MA kapom meg az ajándékomat, a kihelyezés utolsó napján, és holnaptól új fejezet kezdődik, igaziból anya leszek. Kétgyerekes anya. Minden szépségével és nehézségével együtt.
ANYA
Ez az én csodám.