2022.10.17.

 Csupa jó hírek :)

Az egyik jó hír, hogy a 30 nap kihelyezés leteltével most megkaptuk a nem helyi Gyámhivatal végzését, melyben felkérik a helyi Gyámhivatalt az ügyintézésre! Bekell majd mennünk nyilatkozni, hogy szeretnénk az örökbefogadást folytatni. Ez egy nagyon szuper hír, mert akárhogy is vannak a dolgok, ez a hivatalos része az egésznek. Addig például nem is teszem sehol publikussá ezt az egészet. Nem babona, de még nem akarok félhírekkel előjönni.

A másik jó hír, hogy próbálok kicsit lelazulni és könnyebben venni a dolgokat. Egyrészt átgondoltam, hogy ez a sok vita és feszültség persze van, meg adódik, mert az élet zajlik, de az nem normális, hogy összevitázok egy négyévessel. (Már önmagában ez sem oké) , de az sem, hogy utána én még egy ideig ezen kattogok. Nem kellene. És ebben egyedül én tudok változni, változtatni, mert Tőle nem várhatom el ezt. Szóval kicsit lazulok, és igyekszem felállítani szabályokat, meg rendszereket azok alapján, amikről már tudom, hogy szinte mindig gondot okoznak.

Az egyik ilyen, hogy Juliska a nap 24 órájában tudna az ölemben ülni. Ennek több oka van.
Az alap ok, hogy eleve érdemes és kell sokat szeretgetni a gyerekeket, ezt igénylik is, de ezen felü:
Az egyik nyilvánvalóan az, hogy az elszakadás miatt azért a kis lelkét ápolni kell. Akármilyen jó fej vagyok és akármilyen aranyos Bernát, azért mi (még) nem vagyunk AZ anya és apa. És ezt a hiányt megpróbáljuk valahogy pótolni, kisebb-nagyobb sikerrel.
A másik oka, hogy persze az ölemben ülni, nyávogni, nyekeregni, semmit nem csinálni, magát kiszolgáltatni kinek ne lenne kedvező? Persze Juliskának is az. Ezt szerintem bármelyik gyerek, aki egy kicsit is bújósabb, az így csinálná, ha tehetné.
És akkor a harmadik ok, hogy sajnos Juliska az eddigi három és fél évében azt szokta meg, hogy Ő a középpont. Lilla és Károly nagyon nagyon szerették / szeretik őket, ez nem vitás és soha nem is volt kérdés. És ahogy korábban mondtam, most is azt mondom, hogy inkább legyen így, hogy szeressék és a nevelésben rontsanak el dolgokat, minthogy tudjon szabályosan enni, fürdeni, legyen illedelmes, de a lelke meg romokban… Szóval ha választani kell, nyilván az első. Csak mint mindennek, ennek is ára van. Most fizetjük meg mindannyian. Juliska is, Bernát is, én is. Jancsi talán nem annyira, de a hangulat miatt Ő is. Szóval Juliska megszokta, hogy Ő a középpont, mindig, mindenhol. Amit akar, (igen, akar… nem pedig szeretne) azt azonnal megkapja, ha elfingja magát mindenki ugrik, csak ne legyen hiszti. Lilla és Károly nagyon szépen megtanították és rákondicionálták Juliskát arra, hogy rendben van az akaratosság, rendben van, hogy még 4 éves sincs, de a felnőtteknek parancsolgat, rendben van, hogy simán nemet mond mindenre, rendben van, hogy ha úgy tartja kedve, akkor gyakorlatilag bármit megtehet, és ha gumicukrot akar, akkor bizony megkapja… mert különben földre veti magát…
Most ez nincs így. És ez sajnos konfliktusokat okoz egyelőre, főleg Őbenne, de nyilván ez nekünk sem kellemes.

Bernát:

Kezdetben vala… Az ismerkedés alatt az volt a fő cél, hogy elcsábítsuk a gyerekeket, mint a mesében Jancsit és Juliskát! Azta, micsoda párhuzam! :) Szóval mindent bevetettünk, kaptak cukrot, csokit, játékot, mentünk mindenhova, állatkert, játszótér, kisvonat, repülő, rakéta, lovaglás. Szóval mindent, és most itthon kevesebbet csavargunk, nem minden nap, de sokszor kapnak édességet, persze ha esznek rendesen, vagy nem hisztiznek. De sajnos egyre több a hiszti, az akarom, a kell és egyéb hiszti műsírás, és kötözködés, hazudozás. Mondhatni, hogy beszokott a nagylány és nyeregben érzi magát.  Most új szelek fújnak, nincs mindig szörp, sokszor csak víz, nincs csoki, csak ha nagyon jól viselkednek, nincs nyalóka, csak ha nem megy be a pisi a pelusba. Aki nem eszi meg az ebédet, az nem kap csokit, és ha Jancsi megeszi, akkor ő kap, de Juliska nem. Be kellett keményíteni, mert nagyon elszemtelenedett a csapat.

Bianka

Igen, és folytatva Bernát gondolatait, ez a bekeményítés most durván hangzik, de kicsit párhuzamot vontam a mi gyermekkorunk és az Övék közt. És tudom, hogy nem ugyanaz a helyzet, nem ugyanaz a technika, a kínálat, stb, de nálunk még volt a dolgoknak értéke (legalábbis a mi családunkban.) Nem volt minden nap csoki, nem volt minden nap édesség, üdítő, szörp, nasi… Ha vettünk egy kis tálkás mogyorókrémet, megettük valamelyik padon, kinyaltuk az átlátszó műanyag dobozt úgy, hogy egy molekula se maradt benne… Most Ők kaptak ilyet, megeszi, odavágja elém, hogy kész, és a fele még benne van, ééééés!!!! jön a varázsszó: KELL MÉG. Mondjuk, mutatjuk, hogy ott még sok van, azt mind meg lehet enni, nem érdekli, nem kell neki. Ivós flakonjában ott van még másfél deci szörp, neki az nem kell, öntsük ki, mert neki most limonádé kell… KELL… De amikor mondom, hogy az ajtót csukjuk, mert fűtünk és megy ki a hideg, és már nyolcvankettedjére mondom, de a seggében van a keze, és nem érdekli… akkor viszont beindul a cserealap. Visszavettem a szörpöt, víz van. Aki szépen becsukja az ajtót kaphat szörpöt.
Nincs automatikusan szörp, nincs automatikusan csoki. Kegyetlenek vagyunk.

No de visszatérve Juliskára, sajnos nem körülötte forog a világ, és nem mindig minden úgy van, ahogy azt Ő akarja. Sajnálom ezért, mert ezt az Ő szintjén, az Ő gondolkodásával átélni biztosan némiképp érthetetlen is, hiszen Ő semmi rosszat nem csinált, de megváltozott sokminden, és nem minden az előnyére, vagy legalábbis most így érzi, de remélem, hogy egyszer majd hálás lesz ezekért. De ahogy Bernát mondta egyik nap, ezt nem lehet így hagyni, mert akkor egy elkényeztetett, hisztis p*csa lesz, akit mindenki utálni és kerülni fog.
Ahogy az előbb írtam, a nap 24 órájában tudna a nyakamban lógni, és a két korábbi ok miatt igyekszem figyelmes, rendelkezésre álló, segítőkész, elérhető, szerető anya lenni, és a legtöbb alkalmat random is megragadni egy jó ölelésre, vagy egy puszira, de sajnos erre nem mindig alkalmas a hely és az idő, és amikor egy ilyen helyzetben próbálkozik be Juliska, akkor finoman, de el szoktam küldeni. Rendszerint ez nem esik jól neki, amit meg is értek, de attól még nem lesz a helyzet alkalmas. És akkor jönnek az Oscar-díjas előadások… Megcsípte egy szúnyog (aminek nyoma sincs), nem tudja felvenni a nemtudommit, (amit már előtte 200-szor felvett), nem tudja felöltöztetni a babát (amit de, fel tud), fáj a pocija (amit szinte vigyorogva mond). Mind mind terelés, időhúzás. Konkrétan bármit megtesz, hogy még még még foglalkozzak vele, ami az Ő szemszögéből teljesen érthető, de ha rendszer szinten nézzük – amivel nyilván Ő nem foglalkozik – akkor sajnos nem kivitelezhető, mert akkor bokáig járnánk a koszban, nem lenne tiszta ruha, és nem lenne főtt kaja sem, a normális munkámról már ne is beszéljünk… Nyilván ezt Ő nem érti és teljesen logikus, hogy Ő ennyi idősen csak a saját érdekeit nézi. Mindig a kiskutyák, kiscicák jutnak eszembe róluk, hogy azok is ha van valami, éhesek, fáznak, nincs ott anya, jajj de tudják mondani. De ott is az anyaállat megoldja de nem parázza túl a dolgokat.

Szóval én sem parázom túl.

1.      Igyekszem nyugodt és higadt maradni, mert tudom, ezzel első sorban magamnak ártok, ha idegeskedek, de másod soron Bernátnak és Jancsinak is.

2.      Igyekszem befektetésként felfogni a dolgot, és nem csak a hosszú távra gondolok. Minél többet mutatok meg neki most, annál önállóbban tud játszani, abból tud építkezni. De ahhoz most sokat kell játszani, mesélni, babát öltöztetni, ruhát patentolni, gombolni, kirakózni, hogy aztán lehessen olyat mondani neki, hogy most játszál kicsit, mert nekem dolgom van. Kezdetben írtuk, hogy nem tudnak játszani. Most már de. :) Ma este például Juliskával gombolni tanultunk, Jancsival meg zoknit húzni és kifordítani a nadrág szárát. Egy óra ment el vele kb. Addig Bernát írt.

3.      Átlátok a szitán, felismerem a valós gondot és a színdarabot. Úgy gondolom, kulcsfontosságú ez a rész, mert ha valós a gond és olyan, akkor igen, a főzést, mosást, bármit abbahagyok, az viszont nem pálya, ha feleslegesen farkast kiált mindig és hülyére vesz.

4.      Őszinte vagyok magammal.
Vannak dolgok, amik nem komfortosak, és nem is nagyon lehetnek azok, de szükségesek, és/vagy fontosak, tehát nem elkerülhetők, ezeket meg kell szokni, azt ezt van, ilyen pl a fenék törlés Jancsinak. Egyedül nem tudja, és ha nem akarom, hogy minden kakis legyen, megcsinálom egyelőre én, amíg stabilan meg nem tanulja.
De vannak dolgok, amik nem komfortosak, de lehetnének azok, ezeket igyekszem olyanra alakítani, hogy hosszú távon is tartható legyen, mint egy jó életmódváltás. Ilyen például az esti rutin, ahol Juliska igyekszik ott is időt húzni, próbál középpontba kerülni, de az nem jó, ha minden alkalommal egész estés műsort csinál.
Megvan a fürdés, töröl, krém, pelenka, pizsi, tejcsi, mese olvasás / nézés, majd irány aludni. Ölelés, puszi az alap, majd alvás. HAHAHAHAHA… kis naiv…. :D még ezután jön Juliska esti rutinja: takaróztassál be, öleljél meg, pusziljál meg, de a homlokodra is, de még az orromat nem pusziltad meg, - már a derekán van a takaró - takaróztassál be, de a baba is fázik, de a fejét ne takard be, de még az arcodat megpuszilom, de az ablakot kinyitod? most fázok, pisilni kell, - menjél pisilni – mit csinálsz még a wc-n? Haladjál … wc-t lehúztad?  - igen… - nem, nem húztad le, menjél húzd le… Ajtóóó…- vizes lett a zoknim – miért nem vettél papucsot?, kérek új zoknit, de segítsél felvenni, takaróztassál be, öleljél meg, kérek még puszit, de elindítod a babócát?, melegem van, - nem kell rád két takaró – de nem öleltél meg – közben a babán már nincs ruha – segítesz a babát felöltöztetni? – Nem, már alvás van – betakaróztatol? - már nincs rajta a zokni, amit az előbb adtam - pusziljál meg, én is adok, a homlokodra is, az orrodra is, Hol a macim /kutyám/babám stb. – éééééés kezdődik a szendvedés / saját maga altatása, a napi események futtatása, sutyorgás, suttogva énekelgetés, kutyák nevei, kinek milyen ruhája, haja volt, párbeszédek újra játszása, baba már megint meztelen, kitakarózás, betakarózás… Bianka pisilni kell…..
Ennek egy rövidített verziója volt eddig délben is.
Jó lenne, ha a „HAHAHAHAHA…” előtti résznél meg is állnánk.

No szóval, hogy ne így menjen minden este, pár napja alkalmazok pár dolgot. Egyrészt fontos, hogy amit a rutinba akarok hagyni, annak konkrét helye, ideje és sorrendje van, nem egy, meg száz puszi, meg ölelés van, meg száz mese, hanem A mese, A puszik, AZ ölelés, aztán alvás. Mivel a műsor nekem szól, ez nem kérdés, én kiveszem magam a képből, ma délben pl az ölelés, a puszik és a betakarózás után ki is mentem a szobából és bepakoltam a mosogatógépbe, elpakoltam a tiszta cuccokat, stb…

5.      Észre vettem, hogy zavar, hogy a nyávogás, a hisztikezdemények, a műmorgás, műdühösség, látványcsapkolódás mindenhol ott van. Nem tetszik, nem szeretem, zavar. És gyakorlatilag már nincs hely a lakásban, és az udvaron, ami mentes lenne ezektől.
Ezért meghatároztam három helyet, ami a mi privát területünk, ahol ha mi ott vagyunk, akkor ott nincsenek, nem lehetnek ezek a zavaró tényezők.
Ilyen a nagy ágy (a mi ágyunk), az étkező asztal étkezésnél, és a kinti hintapad.
Ezek a helyek a gyerekek előtt fontos helyek voltak nekünk, szerettünk itt beszélgetni, kávézni, és ezek a béke szigetei voltak nekünk, sok fontos beszélgetés és sok kedves pillanat köthető ezekhez.  
Most a sok vita, hiszti olyan hellyé teszi őket, hogy inkább menekülnék onnan és ez nem tetszik.
De aztán egyik nap volt egy vitánk Julissal, bent a házban, én rászóltam valamiért, mire ő megharagudott rám és kezdődött a színházi előadás, a teljes eszköztárat felhasználva bevetésre került a szemöldök összehúzás, a dobbantás, a morgás, csapkodás, amire sajnos nem voltam kíváncsi, így kimentem a kinti hintapadra azzal, hogy ha lenyugodott, akkor meg tudjuk beszélni. Utánam jött a 4 éves primadonna, és ott is elkezdett csapkodni… És akkor én azzal a lendülettel tovább is küldtem a fészekhintára, hogy ott mérgelődjön, mert ha itt akar lenni ezen a hintapadon, akkor itt nem csapkodhat, itt megbeszéljük a dolgokat és szeretjük egymást…
Még pár percig ült a fészekhintában, majd szépen lassan odaszivárgott, megöleltem és elkezdtünk beszélgetni.
Kb ugyenilyen privát terület a nagy ágyunk, ahová nem jöhetnek fel automatikusan, csak ha megengedjük (aminek persze biztonsági okai is vannak, mert az ágy magas, és ha onnan leesnek, abból csúnya baleset lehet)
És az asztalnál, mikor étkezünk, akkor sincs vita.

Bernát:

Na most jó szadista szülők lettünk, ha van gyereked, tudod, mikor jön el az a pont, amikor nem érdekel semmi, csak simán miszlikre aprítom a kis rohadékot, amig nem marad belőle semmi :) Ha nincs gyereked, el sem hiszed, hogy van ilyen egyáltalán.
De sajnos van, és általában ennél a pontnál kezdesz üvölteni, sírni, kimenni levegőzni, veszed a nagy levegőket és mikor egy perc múlva bejössz, azt látod, hogy nevetgélve játszanak! Akurvaanyádattekisrohadékénkintszenvedekhogymilyenroszszülővagyoktemegbentnevedgélsz!!!! És próbálod lenyugodva, újra felvenni a fonalat. Nyugi még élnek :)

Nem szabadna panaszkodni, erre senki se kíváncsi, boldog vidám pillanatokról kéne írni, meg kiskutyás, pillangós mesékről.

 

Bianka

Igen, egyébként én elég nagy problémát csinálok már abból is, hogy ha felemeljük a hangunkat, vagy ha legszívesebben már tényleg agyoncsapnám, mert nem kenyerem az erőszak, sosem volt az. Én békében akarok élni, nem akarok veszekedni, fenyegetni, pofont ígérgetni, vagy adni. Aki ismer, tudja, hogy van egyfajta határozott fellépésem, főleg, ha komolyan gondolom, amit akarok, szóval nekem sokszor egy „olyan” pillantás is beválik, nem kell ide pofon… De még ezektől is rosszul érzem magam, mert elképzelem csóri gyereket, hogy mit él át, és hogy a lelkére veszi szegény, hát milyen élet ez, hogy állandóan csak rendszabályoznak…. És akkor mikor a kis primadonnának még pár napja elhittem, hogy szegénynek mennyire a lelkébe gázolok, elmondja, hogy mérges, dühös, csapkod, rugdossa a dolgokat, én egy rohadéknak képzelem magam, hogy egy négyévessel szemétkedek, mire dühösen beül a wc-re pisilni, magára csukja az ajtót és abban a pillanatban felszabadultan megy a fürgerókalábak… Utána mentem már, hogy ejj, de jó kedvünk van ahhoz képest, hogy milyen dühösek vagyunk….
Annak, hogy a jelenben élnek, az adott pillanatban, és nem tudnak még összefüggésekben, rendszerben gondolkodni, az a hátránya, hogy nem nagyon tudunk nekik elmagyarázni dolgokat, mert konkrétan nem értik. De ez meg az előnye, hogy brutál gyorsan kioldanak.
Kutasuliból ismerem ezt a kifejezést, mikor egy kutyára rászólunk, vagy rosszabb esetben megy a büntetés bármilyen formája, akkor a kutya rosszul érzi magát, aminek vannak jelei. Aztán mikor a feszültség lemegy róla, vagyis kiold, azt abból könnyű észrevenni, hogy megrázza magát. Lerázza a feszkót és kész, azzal ott vége is a sztorinak. Ez minden kutyánál más, nálunk a két németjuhász sokáig feszültségben marad, ha pl a gyerekekre rászólok határozottabban, az már a kutyáknak sok, és ha nem oldom ki őket, akkor elég sokáig lapítanak… bezzeg a tacsi…az leugrik, megrázza magát, azt szevaaaaa lúzereeek, én lépteeem…
Na a gyerekek a tacsinál gyorsabban oldanak ki.

 

Bernát

Na jöjjön egy szép történet: Elmentün a játszótérre és meglepődtem, hogy de jó időben jöttünk, mert vagy ötven gyerek volt kint. Mindenki játszot, mi is felmentünk, csúszdáztunk, hintáztunk, senkivel nem ütköztünk, nem volt veszekedés, se hiszti! Egy idilli pillanat volt. Jött egy néni gitárral, citerával, pokróccal, labdákkal, és egyből elindult a tömeg a játékokról a játszótér sarkába a fűre. Én néztem, hogy oké, hogy a szülők odamennek, de a gyerekek el dobják a játékot és futnak. Nyílnak a pokrócok, ki alakul a a kör, indul a kunbaja, kezdetét veszi valami szeánsz. A néni nevén szólítva, pár gyereket üdvözöl és kéri a többieket, hogy mutatkozzanak be. Mind ezt énekelve, gitárral. Az én gyerekeim is felfedezik a dolgot, a két szurikáta lassan araszol a tömeg felé, ahol már dobálják a kislabdákat ide-oda, temérdek! :) Ezt a szót még sose használtam :) Én is oda ülök a körön kívül, egy, mert férfi állat nem ül be gyerek izére. Kettő, nem tudod, hogy fizetős a buli, vagy ez milyen szervezés. Három, nem vagyok anti szoc, kicsit közeledek nyitott vagyok, és odaengedem az ölebeimet, hogy derítsék fel a terepet. Idilli pillanat, tuti pillangók is voltak, meg ugráló őzgidák. Na, mondom, maradunk, ezt megnézzük mi lesz, hátha lefoglaja a gyerekeket. DE, mondom, DE ekkor megpillantom Jancsi lába közt a szürke nadrágon a sötét szürke foltot, no a kölök be hugyozott, szupi, na akkor idil stop, irány haza pisilni, inni és átöltözzni. Hepi end! Nem tudom mi ez a csoportosulás, de gondolom az asszony majd kideríti a csoportokból és szerintem kb. ez volt az utolsó alkalom, amilyen szerencsénk van.

Ja és ma nyilvánossá tettem a face fénykép albumomat a gyerekekről, tehát mától bárki ismerősöm láthatja a képeket is. Ez az én nagy Coming out-om vagy mi. Lassan a világ elé kell tárni, hogy apa lettem! :)

Bianka

Ja és még annyi, hogy egyre nyíltabban beszélünk itthon arról, hogy Lilláéknál mi volt, nálunk mi van, hogy most már itt lakunk.A Gerlés mesében ma konkrétan átvezettük, hogy a Gerle papa az Bernát, a Gerle mama az én vagyok, a kis rigó (ami mellé egy kis egyeztetés után szerintem festek még egy kis rigót) az Jancsi és Juliska, hogy a tojás, amikor pottyan a fészekbe, akkor ott a Lilláék fészkéből pottyantak ők a mi fészkönkbe. Eljátszottuk, ahogy Ők, minta kis tojások fizikailag is belepottyannak az ágyukba. Ezeknek nagyon nagyon örülök!!!! :) 

És még egy! Jancsi is határt feszeget. :D
Mondom nekik, hogy a madárkáknak kitett fekete ricát ne egyék. Ott van pár napja, koszos, lekakilták a madarak, megmászták a bogarak, a tárolóban lepisilták az egerek, nem is finom.... tegye vissza az asztalra a többihez... 
Erre Jancsi odamegy, néz a szemembe, és nyúl lassan fel az asztalhoz és elvesz egy magot... 
Ránéztem, az "Ez most komoly???" nézésemmel... megvártam, hogy hibázzon, elvegye a magot... majd odamentem megbeszélni a dolgokat. 

Bernát:

Egy gondolat bánt engemet…  Nagy a boldogság, bár a családunkban én vagyok a legidősebb unoka, lassan pár kivétellel már mindenkinek van gyereke, egy, kettő, vagy három.
El is engedtem én már ezt a versenyt, nem is érdekelt, én tudtam, hogy valahogy lesz nekem is gyerekem! És lett is! És nagy a boldogság végre, az én életem is a megfelelő vágányra állt!

De egy gondolat bánt engemet… Szerettem volna, ha a nagyszülők még láthatnák az én gyerekeimet is, hogy lássák, velem is minden renben van. Lett családom, és boldogulunk. És ez részben sikerült is, részben. Sajnos édesapám már nem élte meg ezt a boldog pillanatot. Pedig látom lelki szemeim előtt, hogy boldogan szaladgálnak Jancsival a nyakában és nevetgélnek. Ami sajnos nem teljesült, de egy vígasztal, hogy azt viszont láthattam, ahogy hosszú évek után bóldogan nevetgélve büszkén játszott öcsém gyerekeivel, Tomival és Timivel. Láttam a boldogságot az arcán, és tudom, hogy valahol odafent …..