2022.10.24.

Bernát:

Ma voltunk a Kormányablakban, ahol nyilatkozatot tettünk a gyerekeinkről, hogy igen, elfogadjuk őket. Valahogy az volt az érzésem, hogy még mindig volna lehetőség nemet mondani.
Nem értem meddig van még kiskapu????
Letettük a szándékunkat ez a két gyerek mellett, akkor hacsak nincs valami világ vége, vagy valami hasonló, de még akkor is… ők már a mieink!
A megbeszélésen az adatok ellenőrzése után kicsit meséltünk a mindennapokról, amit a fura néni jegyzetelt, és végül kinyomtatta, mi meg alá írtuk. Most várunk, hogy végre már tegyünk egy kurvan n..y pontot az ügy végére.

Ma dolgoztam egy kicsit, majd hazajöttem és a gyerekekkel csavarogtunk, ettünk egy lángost, majd elmentünk a tüzépre, ahol a markolós bácsi természetesen munkavédelmi okokból nem engedte, hogy Jancsi felmásszon a markolóra, és onnan nézze végig az egész rakodást. Tehát nem a fülkében állt, mert az nem biztonságos! :P
Sok felelőtlen szülő van, aki pl. kamerázza a gyerekét, miközben az egy kb. vele egy méretű láncfűrészzel darabolja a fát némi nagybácsi közreműködésével. Természetesen én ezt a gyerekemnek nem engedném, én egy felelősségteljes apa vagyok! :)

Bianka

Igen, nagyon vártam már ezt a napot, mert ez egy mérföldkő. Amíg nem nyilatkozunk, bármi lehet. Most már hivatalosan is letettük a szándéknyilatkozatunkat, így elvileg már nincs visszaút.
Mi nem is akarnánk élni a visszaút lehetőségével, mert bármilyen nehéz is, bármennyi vitánk is van, ezeket most meg kell harcolni, de a gyémánt sem lesz csak úgy gyémánt… Hát nekünk is kell a csiszolódás, és hát nagy mellénnyel hangoztattam én is annó, hogy szeretünk veszélyesen élni, legyen azonnal kettő, és meg is kaptuk, és még a nehezebb pillanatokban is azt mondom, hogy semmiképp nem csinálnám vissza, nem lépnék vissza. Ők már a mi gyerekeink. Együtt leszünk, jóban-rosszban. A kötődésünk is alakul egyre jobbak vagyunk családként, és egyre jobbak leszünk, tudom, hiszem.

Nekem egyébként kötődésből van pár példám, ami nekem nagyon meghatározó és tanító volt. Előre is elnézést, már megint az állatok, de nem tudok mit tenni, Bernáttal közös életünk első 10 évében csak kutyáink és macskáink voltak (vannak), de nekünk Ők is családtagok.
Az első kutyám egy csiszolatlan gyémánt volt. Nagyon jó ösztönökkel rendelkező, hihetetlenül rosszul szocializált kutya volt, aki az első sétán összetörte az összes álmomat, amit vele kapcsolatban dédelgettem. Anno voltak kutyáim, akik mindig sokat verekedtek más kutyákkal. Én rettegtem ezektől és nem szerettem ezeket a szituációkat. És mikor az első kutyám hozzánk került, azt gondoltam, tiszta lappal indulunk, na őt aztán vihetem majd bárhova… na nem. Irtó nagy baj volt vele.. De nem volt számomra akadály, suliba mentünk és megoldottuk a gondot. Számomra Ő egy etalon kutya lett. Ha össze kellene rakni egy kutyát elemekből, Őt raknám össze újra.
És hiszem, ha Ő nem hozzánk kerül, ha nem fektetnek energiát és időt a szocializálatlansága megoldására, akkor Ő ma egy 2x2-es kennelben, vagy láncra kötözve élné az életét, pedig Ő egy csodálatos, okos, fantasztikus ösztönökkel bíró, kiváló jellemű kutya, csak foglalkozni kellett vele. Számomra ez sorsszerű. Mi kellettünk neki, (nekem meg Ő)

A másik kutyánk annyira de annyira fura és különleges jellemű volt, hogy hónapokig nem tudtam vele mit kezdeni. Az első kutyánk ellentéte volt, semmit nem úgy csinált. Aztán valahogy megértettem a kis érzékeny lelkét, a félelmeit, az álarcát, és felismertem Benne azt a csodálatos lényt, akit a bunda rejt. Nem adnám semmi pénzért. Imádok elveszni azokban a hűséges barna szemekben, kizárni mindent és mindenkit, és hagyni, hogy akkor egy percre megszűnjön körülöttünk a világ. Számomra az Ő bizalma hihetetlen nagy ajándék.
Ha Ő nem hozzánk kerül, nem tudom, hogy más vajon megértette volna? Akarta volna megérteni, vagy csak megbélyegezte volna, hogy reménytelen eset? Neki mi kellettünk, és nekünk Ő.

A harmadik kutyánkat nem akartam. Mindig is nagy kutyás voltam, és soha nem ugráltam a kis méretű kutyákért. Kutyasuliban is ha lehetett, nagyobb méretű kutyás csoportba kértem magam, mikor már oktatótanulóként tanfolyamokon voltam. És akkor Bernát elkezdett ugrálni, hogy neki tacsi kell. Na hát ha volt csúcsa annak, hogy a kiskutyákat nem szerettem… akkor a tacsi volt a csúcspont… De annyira akarta, annyira kellett, hogy belementem… mondtam, jól van, azt a tizenpár évet elszenvedem…. És akkor elmentünk az ország másik felére egy fajtamentéshez, ahonnan megkaptuk a 8 hónapos, nem tudjuk, milyen előéletű tacsit. Bernát kutyája lett hivatalosan. Ő töltötte ki a papírt a koromsötét udvaron a kocsi ülésén. Addig a csaj a kezembe nyomta a – november lévén éppen megfagyni készülő, előző nap ivartalanított, friss hasi sebbel rendelkező, egyébként is kicsit lassan barátkozó – kutyát… Na, mondom, ha ez harapni kezd, úgy elhajítom, de akkor hogy találjuk meg? Jaj…. Nem szóltunk egy szót se, megköszöntünk mindent és irány haza. Bernát vezetett, én az anyósülésen, ölemben az új jövevénnyel. És akkor ez a kis k*rva kutya belefúrta magát a nyakamba, és kiszusszant az első 10 km-en…. Na ott rabolta el a szívem egy pillanat alatt és lett egy tacsim, aki áááááállandóan a s*ggemben van. Csodálatos, imádom, lenyűgöz a jelleme, az okossága, a kommunikációja. Nekem nagyon kellett Ő, és neki is én.

Mindegyik kutya-kapcsolatomban olyan sorsszerűséget látok, hogy egyszerűen ezek nem lehettek volna másképp. És itt jön a fura párhuzam, a gyerekek esetében is ezt érzem, főleg Julissal. Sorsszerű. Ő egy csodálatos kis emberke, akihez nagyon sok türelem kell. És ha hiszed, ha nem, nekem egyébként birka türelmem van… Jaaaa, hogy ez az eddigi írásokból nem mindig így jön le? Na igen… Egy birkányi türelem is el tud fogyni. De akkor képzeljük el, mi lenne, ha Ő nem ide kerül? Agyonverik? Vagy csak simán visszaadják? Lilla nagyon sokszor mondta, hogy ez vlt az egyik legnagyobb félelme, hogy Juliskát vissza fogják adni, mert annyira borzasztó jelleme van.
Cáfolom. Nincs rossz jelleme. Szeretetre és megértésre van szüksége. Szabályokra és rendszerre van szüksége. Biztonságra és bizalomra van szüksége. És igen, Lilla jól gondolta, hogy Juliskához nem lesz jó akárki. De nem azért, hogy az az akárki a hisztijeit elfogadja. Hanem pont azért, hogy tudjon, merjen, akarjon beletenni annyi energiát, fáradtságot, hogy mire oda kerül, ne vessék el, ne írják le. Ezen dolgozunk most. De nem reménytelen a helyzet, nyilván lényegesen bonyolultabb a rendszer, mint egy kutyánál, nyilván ezeket nem lehet pár kutyasuli alkalommal helyre tenni, de alakul.

Juliskának például meg kell értenie, tanulnia, éreznie, hogy az, hogy Jancsit is szeretem, hogy Jancsit is megölelem, az nem jelenti azt, hogy Őt ezzel kevésbé szeretem.
Ma délután, este szinte folyamatosan az ölemben volt. Hogy most ez mi volt, nem tudom, de nagyon rám volt akadva. Időnként Jancsi Is becsatlakozott, de Juliska nem tágított egy pillanatra sem. Ha csináltam valamit a konyhában, azt leste, mikor végzek, hogy jöhessen újra az ölembe. És ha nem alkalmas az időpont, mert épp megyek A-ból B-be, vagy haladnék, stb, akkor megharagszik. Ma este már megvolta fürdés, pizsi, mese, tejcsi, irány az ágy,… jön az öleljél meg. Odaültam a mi ágyun szélére, hogy akkor lehet jönni ölelgetni egymást. És Jancsi is élt az ajánlattal, hát hogy a viharba ne élt volna, és ahogy odapattant mellém… na azt a fejet, amit Julis vágott egy pillanat alatt. Abban minden düh, féltékenység, értetlenség, csalódottság benne volt. Nem sírt, de láttam rajta, hogy brutál nem tetszik neki. Nem is jött akkor oda. Lerendeztem Jancsit, majd hívtam Juliskát, hogy akkor jöjjön… És kicsit megtárgyaltuk ezt a féltékenység dolgot is. Tudom, hogy ezt 4 éves fejjel nagyon nehéz lehet megérteni, még 44 évesen is azt gondolom néha, hogy körülöttem forog a világ, és nehéz megérteni, hogy nem, de 4 évesen meg szerintem kb lehetetlen, de azért én megpróbálkoztam elmondani Neki, hogy ketten vannak, és ahogy reggelit is kap Jancsi és Ő is, ahogy este tejcsit kap Jancsi és Ő is, ahogy pelenkát kapnak, ahogy felöltöztetjük és Jancsi is kimehet az udvarra és Ő is, ez az öleléssel és a puszikkal is így van, hogy ez mindkettejüknek kell és nagyon fontos, és nem lehet belőle kihagyni senkit.
És nem tudom, hogy ez az ölben levés, meg ölelésmánia csökken-e majd valamikor, de ezen a ponton brutál hálás vagyok az ölelésmániás Sógornőmért, aki évek óta szocializál engem arra, hogy az ölelés kell és jó és hasznos, és megmutatta, mennyire sokat tud adni. Ha most ez a pár év ölelgetés nem lenne – márpedig nélküle nem lenne, mert én aztán magamtól nem nagyon ölelgetnék Bernáton kívül senkit – akkor most kb megőrülnék ennyi testi közelségtől.

No szóval visszatérve a Kormányhivatalos körre, nem mondanánk nemet, eszünkbe sem jutott.
De én értem, hogy vannak ezek a nemet mondásra alkalmas kiskapuk még itt a végén is. Mert ez az egész durvább, mint egy házasság. Ott is együtt jársz, aztán eljegyzés, még akkor is lehet azt mondani, hogy csá… de aztán jön az esküvőszervezés, meg a jegyes felkészítés, még ott is kiderülhet, hogy én nem ezt a lovat akarom… aztán az oltár előtt, vagy a polgárin… és még ott is mondhatsz nemet, még ott is kiszaladhatsz, mint Julia Roberts az Oltári nőben… És oké, én hívő vagyok, szóval nálam azért eléggé játszik ez a holtomiglan-holtodiglan téma, de azért láttunk már karón varjút, léteznek már olyan olyan felnőtt emberek, akik aztán valahogy mégsem passzolnak és esküvő ide, lagzi oda, egy idő után kiderül, hogy nem azt a lovat akarták és akkor mennek egyik erre, másik arra. Na de kérem… azok felnőtt emberek. Keresnek más párt és ha minden jól megy, „boldogan élnek, amíg meg nem”. (Shrek)
De hát ezek a gyerekeink… a gyerekeddel ezt nem csinálod meg. Ott ha most azt nyilatkoztad, hogy oké, megértettem, jöhet a buli, akkor ott eldöntötted konkrétan egy életre, hogy ezt az utad választottad. Ott nincs az 5, 8, vagy 15 év után, hogy jaaa… hát izééé… váljunk el. Nem rakhatod ki, nem viheted vissza Lilláéknak, hogy Te figyu, ez mégiscsak hisztis….
Szóval igen, itt sokszor mondhatsz nemet. Gyakorlatilag az iratbetekintés első betűjétől mostanáig mondhatsz nemet. Utána Ők a vérszerinti gyerekeink lesznek, és ha innentől nemet mondunk, az olyan, mintha valaki a vérszerinti, kórházban megszült gyerekét beadná az árvaházba, hogy bocs, nem kell. (És félreértés ne essék, biztos van az a helyzet, amikor az élet ezt hozza, de az alap nem az, hogy az ember ilyet csinál, lehetőség szerint a gyerekeünket nem adogatjuk be árvaházba)
Sorsszerű ez az egész, Isten ajándéka, terve, lehetőség mindannyiunknak, amivel igyekszünk is élni :)

Egy szó, mint száz, nem mondtunk nemet. Jól körülírtam, mi? :D

Bernát:

Tegnap sok ráérő időm maradt, ezért pucoltam egy kis téglát, építkezünk ugye. A gyerekek mellém ültek, és nézték, érdekelte őket. Magyaráztam, hogy ebből épül a fal, ebből lesz a ház, de láttam, hogy bár bekerül az infó a fejükbe, az rögtön az alagsorba kerül az egyéb mappába, de nem baj, szokjanak hozzá, hogy apa dolgozik, koszos és remélhetőleg nem fogják megvetni a munkát. Bár az egyetem mellett nem sok idejük lesz dolgozni! :)
Ma sódert lapátoltam le a futóról és a gyerekek ott ültek és játszottak, persze koszosak lettek, ami nem zavar, de van bennem némi frász, mondtam, hogy nekünk különösen oda kell figyelni, hogy a gyerekek ne legyenek slamposak. Vigyáznunk kell, hogy ne érje őket negatív dikszrimináció (vagy legyen is az bármi…) :) Az egyik boltban két bunkó raktáros hangosan röhögött és osztott valakit, hogy büdös cigány, és az én agyam azonnal jelzett, meghallottam a szövegfoszlányt, megálltam és már indult is a dühdobozból a balhé, de még épp időben kapcsoltam, hogy alapvetően nem tudom miről beszélnek, és nem az én gyerekeimet szapulják. Ez most ugye műbalhézás, de egy két hét után már az agyam átállt anti-rassztista üzemmódba, fura, de ez van.

 

Bernát:

Napról napra foglaljuk vissza a házat a gyerekektől. Amikor megjöttek a gyerekek, amit lehet, behordtunk a lakásba. Ha volt neki helye, ha nem. Sok új dolog kapott helyet, mit pl. a létrás vécé magasító, amit 3 hétig kerülgettünk, amíg ki nem derült, hogy Juliska úgy ül a vécén mint Magyarszki a lovon! Tehát nem kő pisis, kakis, létrás akadály, az amúgy is kicsi fürdőnkbe, hála az égnek.
És már végre esténként nézünk egy főzősműsort, vagy egy cölöp vagyok agyá béként.
A tegnapi adásba a paraszt mini lovat vitt a csöcsinek, hogy legyen kufirc! Nézem azt a mini pacit, hogy kövér, lehet hogy vemhes, vagy van teje, akkor azt fejhetik, lesz innike, de látom ám, hogy a lába közt csak egy tőgye van, azt meg ugye nem fejik! Mondom, hogy „háát… úgy nézem ezt még fejni se lehet…. vagyis hát lehet, csak kevés a hozam…” Erre Bi Anka megszólal, hogy „de jobban örül”…. :) ÁÁÁááá úgy felröhögtem, azt hittem, be pisilok, egy bolond lányt vettem el!!!

De bezzeg arról nem írhogy össze keni a lányom haját mustárral, …

Bianka

Nem, nem akartam erről írni, mert tudom, hogy nem mindenkinek azonos a nevelési stratégiája, ráadásul azért vannak profik, kettő, három, vagy sok-sok gyerekkel, aztán ott vannak a mindenféle irányzatok, meg gyereknevelési tanácsadók, és már önmagában ezeken jól el lehet vitatkozgatni, és én vitatkozni nem szeretek. Magyarázkodni meg semmiképp nem akarok, főleg olyan dologban, ami már megtörtént.

De oké, ezt elmondom. Igen, mustárt kentem a hajára. Sőt… hagytam, hogy megsüsse a kaja a száját, meg hagytam, hogy vizesen kimenjen a fürdőszobából és fázzon.

Az egésznek annyi előzménye van, hogy azt ugye már írtam, hogy Juliska eddig úgy élt, hogy Ő volt a világ közepe. Mindent megkapott, mindent megtehetett, néha kapott talán egy kis legyintést, de agyon nem verték, ez 100%. Ahogy mi tapasztaltuk, keret, szabály nem sok volt, nálunk meg ugye van.
Van a fejemben, (fejünkben) egy szint, amit elképzelünk, és próbálunk erre törekedni. Én nem gondolok sokat, nem várom el, hogy valaki 4 évesen atomfizikus legyen, de az alapokat igen, mert szeretném, ha nem lennénk a négy fal közé, vagy az udvarra zárva, hanem mehetnénk rokonokhoz, bulikba, étterembe, és még azt is szeretném, ha ezeken az eseményeken nem égne a pofám a „neveletlen cigány kölkeim” miatt.
Alapvető illem, köszönünk, kérünk, megköszönünk valamit, ha kérdeznek, normálisan válaszolunk, az igen, az nem aha…, a nem az nem áá-áá… , illedelmesen beszélünk egy felnőttel.
Az asztalnál pedig nem játszunk, nem tekergünk, nem csámcsogunk, nem tesszük a lábunkat az asztalra, nem köpködünk, nem eszünk nyitott szájjal, hogy a gyomrunkig lássanak, nem követelünk, hanem kérünk, ha nem tetszik valami, akkor nem woáááá, meg fúúúj, meg hányást imitálunk, hanem azt mondjuk, köszönöm, nem kérem, vagy nekem ez nem ízlik. Nem veszekszünk, nem hisztizünk az asztalnál, nem hadonászunk a villával, az asztalhoz hajolunk és nem a földre lapátoljuk a kaját. ha nem tetszik valami, nem az asztal közepére tesszük félig összerágva, hanem a szalvétába, vagy a tányér szélére…Nem fingunk az asztalnál, a böfögni kell, azt halkan tesszük, nem jelentjük be, és nem kezdjük el erőltetni, hogy még öt-hat hangosan böfögjünk… Nem rohangálunk el, a wc-t a kaja előtt, vagy után intézzük, és ha végeztünk, megvárjuk egymást….
És ez csak az étkezés. Sok. Tudom. Rengeteg. Elsőre…. Örülök, hogy jól, önállóan esznek, sok mindent szeretnek, de ezek a dolgok nem mentek az elején. Amiket írtam, azt nem kitaláltam, fantáziáltam, hogy lehetne ez is, hanem ezek így mentek minden étkezésnél. És oké, mondhatjuk, hogy gyerekek még, nem tudják… de majd oviban mi lesz? Kinevetik? Kicsúfolják? Vagy egy karácsonyi ebéden ha hadonászik a villával és kiszúrja a szemét a mellette ülőnek? Vagy az összerágott falatját, ami mondjuk egy hagymakocka miatt nem ízlik, a tányérod mellé rakja?
És most ez így sok, és biztos nehéz is, de ha el akarunk majd menni étterembe, mert miért ne akarnánk, vagy majd lesz családi buli, ahol sokan ülünk egy asztalnál, akkor azért nem lenne hátrány, ha nem menne el mindenki étvágya pusztán attól, ahogy a gyerekeink esznek. Mert az enyém az ilyenek nagy részétől elmegy.
És akkor ott van a kérek még szitu, amire alapvetően az a stratégiám, hogy eleve nem sokat adok, inkább szedjünk kétszer-háromszor és együk meg jóízűen, mint egyszer sokat és túrkáljuk. Eleve figyelek, hogy ebéd környékén már nincs nasi, és amiről még nem tudom, hogy szeretik-e, abból nem szedek sokat, van lehetőség kóstolni, nemet mondani, kérni még, de a finnyázást, a kajaturkálást, a pazarlást borzasztóan nem szeretem. Egyrészt mi sem pazaroltunk soha, de ilyen árak mellett nem is engedhetjük meg, hogy pazaroljunk. És szerintem ezeket ilyenkor már el kell kezdeni megtanulni, hogy nem dobunk a kukába öntünk ki dolgokat, mert épp máshoz van gusztusunk.
Vagy amikor már össze van csócsálva valami, azt már más nem eszi meg jóízűen, legalábbis mi nem. Szóval szedjünk, kérjünk keveset, majd kérjünk még, ez az alap irány.

És mikor megmutatom, hogy kell a mustárt mártogatni, hogy kell szépen kitörölni, és nagyon szépen meg is csinálja egy-kettő-három alkalommal, kimártogatja a kenyérrel, virslivel, stb, és aztán negyedik alkalommal a mustárt 10 cm szélesen szanaszét keni és azt mondja, „kell még”, akkor mondom neki, hogy egyrészt „kérek még”, másrészt az még ott elég sok, mártogassa ki még.
Aztán húz még egy falatot a mustárba, még jobban szétkeni és jön a kell még… Mondom neki, hogy „kérek még”, és az még ott mindig nagyon sok, mártogassa ki. „De elfogyott, kell még…” egy pöttyet eldurran az agyam. Mert egy, már pontosan tudja, hogy nem „kell még” van, hanem kérek még, pontosan tudja, hogy kell kimártogatni, szóval ez most nem az a kategória, hogy szegény szerencsétlen kislány még olyan pici, nem tudja, hanem az van, hogy ez a kis HP direkt húzza az agyam…. és akkor mondom neki harmadjára is, hogy az ott még sok mustár. „De elfogyott.” Mondom, oké, ami ott van a tányérodon, azt belekenhetem a hajadba?
Erre belehúz még egy falat virslit, de nem sok változik, teljesen látszik, hogy direkt nem törli ki normálisan. Ekkor még egyszer megkérdezem, hogy akkor ami ott maradt a tányérodon mehet a hajadra? És azt mondta, igen. Én meg erre fogtam a tányért, leborítottam róla a fél virslit, meg a darab kenyeret és jól belekentem a hajába a mustárt…
Na mondom, most már tiszta, lehet enni tovább… Párszor megfogta a haját, hogy biztos, mustáros-e… az volt… És aznap hajat mostunk.

És nem a mustár mennyisége volt a lényeg, mert nem egy kanálnyi mustáron fogunk tönkremenni. Hanem a határfeszegetésen, a felesleges műbalhén, hogy vélhetően vele eddig soha nem csinálták meg azt, amit ígértek neki. Ha verést ígértek, nem kapott, ha azt mondták, nem kap édességet, végül mégis kapott, ha azt mondták, nem jössz velünk, végül mégis ment, mert minden igyekezet ellenére nem voltak következetesek és nem voltak hitelesek. És szerintem most Juliska ezért is feszeget határt. Nem csak azért, hogy az én rendszeremet kitapasztalja, hanem pont ezek miatt. Hogy amikor azt mondom, hogy ez, vagy az történik, akkor az valóban megtörténik-e? Egyáltalán milyen az, ha megtörténik?
És igen, megtörténik, mert igyekszem olyan következményt alkalmazni, amibe senki nem fog belehalni, de azt meg is teszem. Mert így leszek hiteles. És igen ebbe belefér az, hogy egyszer kellemetlenebbül érzi magát.

Én nem fenyegetek feleslegesen. Összességében nem fenyegetek, mert szerintem nem jó félelemben élni. Észreveszem a jót, megdicsérem, sőt, nagyon megdicsérem, ha valamit sikerül megcsinálni, vagy valamit megtanult. Nem fenyegetek, de határt szabok, mert a végletekig nem csinálhatja mindenki a saját hülyeségét. Elmondom, mi történik, ha ezt, vagy azt tovább folytatja. Nem mondok olyat, amit nem tennék meg. Nem fogom azt mondani, hogy kihajítalak az utcára, vagy agyoncsaplak, vagy durva dolgokat, vagy amit logikátlan lenne teljesíteni. De ha azt mondom, hogy ezt hagyd abba, mert elveszem, vagy hagyd abba, különben elzavarlak az asztaltól, akkor igen, adott esetben tényleg elveszem azt a valamit, vagy tényleg elzavarom. És bevállalom, hogy akkor ez kellemetlen lesz, de ha az ígéret üres ígéret marad, akkor nálam is csak azt tanulja meg, hogy bármeddig feszítheti a húrt, úgy sem történik semmi, mert majd megsajnálom.

Számomra fontos, hogy hiteles legyek. Összességében fontos, de a gyerekeknél különösen. Ha dühös vagyok, az is hiteles, ha szeretek, ölelek, az is hiteles. Szerintem ezt nagyon fontos tudnia. Soha nem mondok neik olyat, hogy nem szeretlek… főleg, mikor még épp az adrenalin szintem az egekben és Julis megszólal, Bianka imádlak… (ilyenkor azért eszembe jut a muterja… ) de olyankor sem mondanék olyat, hogy én meg nem. Persze, hogy szeretem, de azt is elmondom, hogy most dühös vagyok ezért, vagy azért. Nem játszom meg magam, hogy minden oké, és gyere, agyonpuszilgatlak… nem… ha dühös vagyok, akkor nem puszilgatom agyon. Kell pár perc, hogy lenyugodjak és megbeszéljük az adott dolgot, és utána megpuszilgatom. Mert így hiteles.

Szerintem nem hatékony, mikor valaki üresen ígérget. „ha még egyszer csinálod, hazamegyünk” – miközben tudjuk mindannyian, hogy úgy sem mennek haza… És akkor jön az új próbálgatás, mire logikusan ugyebár indulni kellene haza… de mindannyian tudjuk, hogy nem mennének haza… és ezt a gyerek is tudja. És akkor jön a szánalmas rész: „na jó, de most aztán ha még egyszer megcsinálod, tényleg megyünk haza….” és pontosan tudja mindenki, hogy nem fognak menni. Üres, súlytalan az egész. Mint amikor „háromig számolok…” és szintén olyan ígéret van mögötte (vagy csak valami húúú, de veszélyesnek hangzó dolog) amiről szintén tudjuk, hogy nem fog megtörténni. Nem fogja agyonverni, nem fognak hazamenni, nem fognak mindent visszapakolni, nem fognak a buszról leszállni…. Ez nem hiteles. És akkor számolhatsz… mi lesz, ha kimondod a hármat? Semmi…

Szóval igen, mustárt kenek a hajára, ha épp azt tesztelgeti, meddig mehet el. De hiteles vagyok. Ezt ígértem, megteszem.

Most nálunk ez az időszak van még, hogy még nem tiszta neki, hogy egy csapat vagyunk, jót akarok neki. Ezért néha hagyom, hogy kicsit falnak menjen, ha nem veszélyes az ügy, főleg, mikor jobban tudja és sokkal okosabb, mint én.
Mikor mondom neki, hogy gyere törölközzünk meg… nem, Ő ilyen vizesen akar kimenni. De hideg van kint, fázni fogsz. Nem, Ő így akar kimenni a fürdőszobából… Persze… nagy volt a mellénye, miután a fürdőszobában ment a szárítógép és kellemesen meleg volt tőle… Szóval nagyon menni akart, készenlétben tartottam egy törölközőt, majd kitártam az ajtót, hogy akkor menjél… A küszöbig jutott… „Nem tán fázol?” – kérdeztem… „Deeee” :D mondta nevetve… „Akkor esetleg megtörölközhetünk?”

Vagy mikor (épp felcseszi valami mással az agyam és közben) elzárom a gázt a kaja alatt, kiszedem nekik a tányérba, kavarom, fújom, hűtögetem, és bejelenti, hogy ő olyan melegen akarja enni. De, mondom ez nagyon forró… nem baj úgy akarja enni. Odatettem hát elé… „Forró, fújjad”…. Erre be egy falat…. visszaköpte… „ez nagyon meleg” mondom, igen… mondtam, hogy nagyon meleg, szerinted, miért hűtögetem azóta is Jancsiét?

Igen, hagyom kicsit ezeket is. Ezekből nincs katasztrófa, de ha ezeket kicsiben nem tapasztalja meg, nem tudja, mitől óvom, és nem tudja, hogy igazam van. Szerintem ezek fontos megtapasztalások, , mint ahogy az is fontos rész, hogy ezek után soha nem nevetem ki, nem állok neki nagy hegyibeszédeknek, csak megy tovább a dolog, ahogy terveztük.