2022.11.04-05.
Béke, nyugalom, jókedv.
És nem vicc…
Tényleg ilyen volt a délutánom, az estém.
Az enyém igen, Bernáté nem annyira.
Szerintem én délutánra bevettem a lesz*rom tablettát, de vélhetően az egész
dobozzal megettem. Vagy volt valami abban a csokipudingos csigában, amit a
vendégségben ettem.
Na de ne rohanjunk ennyire az elejére, merthogy a legutóbbi bejegyzésem óta
azért történt pár dolog, volt benne szokásos sírás, emelt hangon szólás,
kiakadás, megint sírás, veszekedés, hiszti, még jobban kiakadás.
Kezdem az elején.
Elértük a mélypontot, amiből azt gondolom, csak kifelé van
már. De kb mindig úgy képzelem el az egész életünket, mint amikor a tőzsdei
grafikonon nézem az egyik részvény árfolyamát. Ha a sokéves nézetet nézem,
akkor juhéjj! Felfelé tart! – Ha az éveset, vagy havit nézem, akkor azért ott
már vannak szép nagy hullámok… - ha meg a hetit, vagy a napit, akkor meg aztán
vannak csúcsok, meg mélységek, megy a cikkcakk mindenfelé….
Szóval éves szinten halad a grafikonunk felfelé, a napi
nézetben meg beledöglök az érzelmi hullámokba.
Most így utólag látva nem is bánom, hogy nem írok napi
szinten, mert sokszor zörrenünk össze – kivel mással, mint Julissal, - de
sokszor már délutánra nem is emlékszem, min vitatkoztunk, és nyilván nem is
lényeges. Sokkal érdekesebb, hogy honnan hová jutok, jutunk.
Nekem most az elmúlt pár napban volt minden. Juliska most már szándékosan
trollkodik bele a legtöbb dologba. Annyira felháborító dolgokat csinál, -
számomra felháborítót - hogy néha csak nézek, és reménykedem, hogy álmodom.
Beszélgettem több emberrel is, és alapvető problémának látom
azt, hogy míg a vérszerinti gyereknél mire 4 éves lesz, addigra azért a
kapcsolatban, tapasztalatban, tanulásban, összeszokásban ott van 4 év
tapasztalat, és jó esetben az úgy van egalapozva, ahogy az anya, apa akarta, de
ha meg nem, akkor is legalább tudják, mikor mi történt, vagy mit ronthattak el,
hiszen ott voltak. Mi meg készen kaptunk két csomagot, de alapvetően gőzünk
sincs arról a 3, és négy évről, ami ezekbe a gyerekekbe beletöltődött.
És ugyanekkora probléma, hogy nem vagyunk gyermeknevelési szakemberek, vagy
gyermepszchológusok, akik minden korosztály sajátosságait kisujjból vágják,
hanem laikusok vagyunk, józan paraszti ésszel. Nem tudjuk, mit tudhat egy
ekkora gyerek, mi várható el tőle. Amit eddig hallottam, ott meg széles volt a
skála. Az egyik véglet: nem várható el semmi, mert 4 évesen még nem érti, nem
tudja, nem is kell tudnia… A másik véglet, hogy igenis tud, ért már sok mindent
és igenis elvárhatók dolgok.
Én úgy voltam vele, hogy nulláról, tiszta lappak indulok mindkettőnél, és
felkészültem az elején arra, hogy semmit nem tudnak, mindent majd csinálnunk,
tanítanunk kell. És ami közben kiderült, hogy tudják, arra mindig őszintén
rácsodálkoztam, hogy milyen ügyes vagy!! Te már ezt is tudod?
Ezek mellé jött aztán, hogy mi is tanítottunk dolgokat, mi is mutattunk már
számtalan dolgot. Elvárásom az elején semmi nem volt, de ahogy haladtunk időben
és tanulásban, azért láttam, mik azok, amiket már stabilan tudnak, és ezeket meg
már elvárjuk, hogy megtegyék.
Nem azt kérem tőlük, hogy holnapra doktoráljanak le, de azért azt, hogy ebédnél
Juliska ne tegye az asztalra a lábát, szerintem nem nagy elvárás, pláne úgy,
hogy nem hiszem, hogy anno Lilla ezt engedte volna. Szóval ezt és az ehhez
hasonló dolgokat elvárom. Amiben látom, hogy még nem tudja, nem érti, vagy a
keze nem elég ügyes hozzá, abban segítek, de amikor direkt bénázik, csak azért,
hogy akkor is ő legyen a középpontban, azt nehezen viselem. És tudom, hogy
gyerek, meg tudom, hogy ösztön, és tudom, hogy örökbefogadás, igen…. de akkor
is nehezen viselem. Még mindig kell edződnöm ehhez.
Mindezek mellett biztosan adni kellene egy kicsit lejjebb az elvárásaimból,
csak az is fura, hogy egyik oldalról ő már nagy akar lenni, neki már munka
kell, feladat kell, ő mondhatni elvárja, hogy számítson a véleménye, neki már
igényei vannak, szóval ott vegyem komolyan, de amikor meg neki kellene
komolyabban állni a dologhoz, az már nem megy. Igazságtalannak érzem. És persze
tudom, hogy egy négyévessel kapcsolatban nem kell igazságosságot keresni, ezen
már rég túl is vagyok, nem kérem, hogy minden reggel a vörös szőnyeget terítse
bárki is elém, hogy mi mindent megteszek én, a hős anya, de basszus, amit már
tudnak, azt azért tegyék már meg.
Na de ugye a mélypontom… Szóval Juliska azért rendesen
trollkodik, szándékosan „nem tud” megtenni dolgokat, szándékosan nem talál
dolgokat, amik ott vannak az orra előtt és rá is néz, majd mondja, hogy nem
találja. És van különbség abban, hogy mondjuk fáradt, vagy látszik, hogy valami
nem kerek és akkor összeakad egy zippzár, vagy nem oda mennek a kezei a
pulcsiban, ahova szeretné és ezen felmérgeli magát, akkor segítek,
megnyugtatom, és megyünk tovább. De mikor szándékosan bénázik, az számomra
dühítő.
És most már még durvább dolgokat is csinál… Egyik este még
totál ébren volt, égett a lámpa, még mindenki fent volt, mikor bejelenti, hogy
bepisilt…..
Neki még estére kell a pelenka, ezt egyelőre tudomásul vettem, nem a kedvencem,
de éjszakára kell, ez van, majd elmúlik, ha biztonságosabban érzi magát. De
számomra erőteljes különbség van aközött, hogy éjszaka történik a dolog, öntudatlan
állapotban, vagy ébren, direkt. Mert ha éjszaka, akkor ahogy az előbb is írtam,
majd elmúlik. De basszus!!! Letesszük őket este, tök normálisan lemegy minden,
nem veszünk össze, jó a kedv, stb, és akkor 10 perc múlva megszólal, hogy
bepisiltem….
MI VAAAAAAANNNN??????? Nincs szád, hogy szóljál? Nincs lábad, hogy
kimenjél????? Ott a bili a szobában, ott a wc, égett még a villany, még fent
voltunk mindketten Bernáttal, még csak az sem lehet, hogy félt a sötétben… Na
ott kész voltam.
A másik meg kaki téma, másfél hónapnyi rendes kakilás, és
normális fenéktörlés után most két alkalommal olyan szinten kente össze magát
kakival, hogy csak néztem, hogy ezt hogy sikerült kivitelezni???? És elsőre
sajnos túl jóra sikerült a műsor, amint megvolt a proléma, én nem akadtam ki,
csak azért úgy hangot adtam, hogy na azért ez nem túl jó, de aztán szépen
megtörölgettem…. na a csaj vérszemet kapott, hogy ha jól összekakizza magát,
akkor nyer velem + 3 percet, ami csak az övé, kettesben velem a fürdőszobában,
így második alkalommal is eljátszotta. Na és akkor azért ott az már egy pöttyet
rosszul esett.
Azt érzem, bármit kitalál, mindig pengeélen táncolok. Ha tényleg
gond van, nyilván meg kell oldani, ha tényleg baja van, segíteni kell, ha tényleg
beteg, gyógyítani kell, de mivel Ő a 24 órából mind a 24 órámat magának
szeretné, amit ugye fizikai képtelenség, hogy megkapjon, de azért Ő törekszik
erre, ezért állandóan megy a műsor: bejelenti, hogy fáj a pocija, ami két perc
múlva nem fáj, majd valamelyik nap elkezdett köhögni, amit az elején direkt
csinált, de aztán tényleg elkezdett már köhögni… És ezekben is… ha tényleg gond
van, de nem segítek, az nettó parasztság, ha segítek, de kicsit is túltolom a
dolgot, képes lesz hypochondernek lenni, és tényleg lebetegíteni magát, mert
élvezi, hogy akkor vele foglalkoznak. Nyilván ez meg nem cél.. Tehát valahogy
igyekszem az arany közép utat megtalálva lavírozni.
És most biztos felmerül a kérdés, vajon egyébként mennyit
ölelem? Mert szemmel lálthatólag nem elég neki. Sokat. Nagyon sokat. Bármikor
ha szembejön, ha mellém áll valahol, ha dolgozom és mellém áll, az étkező
asztalnál vagyunk és elmegy mellettem, ha az udvarra kimegyek, ha bemegyek, ha
elindulok, ha hazaérek…. szóval sokszor. de nem elég. Neki semmi nem elég.
Aznap este borzasztóan éreztem magam, majd reggel is
ugyanezzel a rossz érzéssel keltem. Bármennyire is szerettem volna, hogy az
éjszaka elmossa ezt a rossz érzést, nem tette. Sírva keltem fel. Odabújtam
Bernáthoz és borzalmasan éreztem agam lelkileg. Képes voltam megállapítani,
hogy annyira, de annyira kiakaszt Juliska, hogy most ki tudom mondani, hogy nem
szeretem.
Na ettől meg aztán totál kész voltam. Totális kudarc anyaként… Milyen anya az
ilyen? Hogy képes valaki kimondani ilyet, hogy nem szereti a gyereket? Egy négy
éves gyereket? A szívtelenség netovábbja. De még hogy milyen anya? Milyen ember
az ilyen? Milyen ember az, aki nem tud megszánni egy ngyéves kislányt, akinek a
„Bianka öleljél meg”-re nem a szíve dobban meg, hanem a gyomra rándul össze. És
akkor villantak be a dolgok…. milyen ember vagyok… totális kudarc… Isten
ajándéka, a szülinapi ajéndékom… Szeretethimnusz…. Istenem, mit csináljak? Hogy
szeressem?
A reggelünk még ennek fényében nem telt jól… Fel is
dühítettek valamivel, felemeltem a hangom is rendesen, elmondtam, mennyire dühös
vagyok, csaptam az asztalra is. Jó volt kimondani ezeket, de az nem volt jó,
hogy felemeltem a hangom. Nem szeretem, nem kellemes dolog, és nem értem, hogy
nekik ez miért nem áll össze, hogy mindenki jobban jár, ha egy csapat vagyunk
és megcsinálják, amit kérek. Na mindegy.
Mindezek után filmet indítottam, és még ők rajzolgattak, meg
nézték néha a filmet is, én tudtam kicsit dolgozni is. Juliska többször
odajött, nézte, mit csinálok és elég nagy volt a szerelem… A déli alvásnál aztán
egy döbbenetes érzés csapott meg. Gyerekkel szemben még soha életemben nem volt
ilyen érzésem, hogy néztem, ahogy fekszik az ágyon hallgattam, ahogy szuszog,
és olyan szeretetet éreztem iránta, hogy legszívesebben felkeltettem volna,
hogy megöleljem. Na ezen aztán jül meglepődtem, de nagyon örültem neki.
A következő jelentőségteljes pont az volt, mikor másnap
vendégségbe indultunk. Előtte a barátnőmmel épp az elvárásokról beszéltünk,
amin kicsit elgondolkodtam…. és Julis
persze, hogy felcseszett a zippzárral, meg a készülődéssel. Már megint bikaként
fújtatva ültem a kocsiba és azon bosszankodtam, miért kell állandóan csinálni a
fesztivált. A bolthoz értünk, ahová be kellett szaladnom, Juliska mondta, hogy
bejönne velem, - „Nem!” – hangzott a válaszom reflexből… nem érdemled meg –
gondoltam magamban… de aztán… „Végülis… miért ne?... De akkor gyorsan kiszállás”
– mondtam végül. Mert ott egy kicsit bevillant az elvárásos cucc, amirpl
beszélgettünk és úgy voltam vele, hogy meg kell előlegeznem ezeket, mert
ilyenkor tudok tenni a Juliskával való kapcsolatomért, hát akkor hajrá… És
valahogy olyan jól alakult minden, hogy az egész délután is szuperkirály volt,
de még az egész este is olyan békés volt, hogy magam is csodálkoztam, vajon a
kávémban volt-e nyugtató, vagy a sütiben?
Bernát:
Szoktam túlélő táborokban oktatni, felügyelni, fegyelmezni. Kb.
10-től 20 éves korig, néha van egy vén diák… és mindig én vagyok a morgós, ordibálós,
nagyon fegyelmezett, de a tábor végére sokat segítő, vicces, sokat tanító. Általában
a tábor végén van egy forrószék, ahol valaki kiül és a tábortűz mellett elmondja
mindenki a véleményét arról az egy emberről, és az illető a végén mondhat pár
szót, de csak tényleg párat. Itt néha meglepetés ér, mikor előkerülnek olyan
jellemzések, hogy: kedves, segítőkész, okos, jófej és egyéb dícsérő szavak, és
van a rangidős öreg, aki elmondja, hogy köszöni, hogy mióta én vagyok, nem neki
kell vinni a rosz zsaru szerepet. Persze ilyenkor mindenkinek leesik az álla,
hogy ez csak egy szerep, persze kedves, nekem álló szerep, de mégis csak szerep.
És van egy másnap, amkikor tábort bontunk, mindenki pakol és én is próbálok
látványosan kedves és türelmes lenni a minél nagyobb kontraszt miatt. Szóval
egész jól megy az oktatás, fegyelmezés, és minden feladat.
Ezért nem értem, hogy hogy a fenébe nem tudok elbánni egy
kis szaros négyévessel??????? Velem van negyvenévnyi tapasztalat, a családi
tanácsok, az internet, a különböző csoportok, pszichológusok, még a TEGYESZ-es
szakik is. Ez kb. 40 ember, ennyien egy ellen! És kb 100/0-ra vezet a kis
mocsok. Nem tudom, hogy ezt a rengeteg felsülést, pofára esést, és egyéb játékot,
meddig viselem még el. A „mindent megoldok”, férfi önérzetem a béka segge alá
tiporva, és nem is látok kiutat. Csak a rettegés, ha nem foglalkozom vele,
akkor pár hét hónap, vagy év, és a fejünkre fog tojni. Látok elég sok rosz
példát, és tudom, hogy ezt így nem fogom hagyni. Vicces helyzet, hogy most kaptuk meg a
véglegesítő papirokat, mikor épp a pokolban vagyunk, és a gyereket is oda
kívánjuk. Ha a mostani írásunk olvasná a
„szichologus” vagy bárki, nem kapnánk még egy teknőst se, nemhogy gyereket.
Kudarc ez most, nem kicsi, és nem látom a kiutat, csak reménykedek, hogy lassan
javulni kezd a dolog és minden helyre áll.
Bianka
Közben Bernáttal szóban is beszélgettünk, és
megállapítottuk, hogy amellett, hogy nem tudjuk az előéletet, egyrészt most a
gyerekek nálunk bekerültek egy tök más rendszerbe, amit tanulni kell és másfél
hónap még nagyon kevés idő.
A másik, amit még beszéltünk, hogy még mindig nem vagyunk AZ
apa és AZ anya, még mi sem érezzük magunkat annak, csak tesszük a dolgunkat,
itt van két gyerek, akikről gondoskodunk, etetjük, fürdetjük őket, de sokszor
nekem még megoldandó feladat az Ő logisztikájuk, és valahogy olyan, mintha
egymás mellett akarnám futtatni ezt a két projektet: a saját életünket a
gyerekekével, és nem pedig integrálni a kettőt. Mert nekem is el kellene jutnom
oda, hogy nem elkülönülten e gyerekek nélkül akarjak mindent megoldani és őket
csak félreállítani, mint zavaró körülményeket, akik csak összetapossák a frissen
felmosott padlót, vagy miattuk lassabban haladok a bevásárlással, hanem ugenis
belekalkulálni, hogy bizony gyerekkel kell menni vásárolni, postára, meg főzni,
meg minden…
Bernát:
Ma öcséméknél voltunk, hogy Bianka tudjon kicsit dolgozni,
és igazából semmi gond nem volt egész nap!!! Szépen játszott a négy gyerek,
Jancsi és Juliska, illetve Timi és Tomi. Szinte egy hangosszó nélkül, persze kisebb
civakodások voltak, ki játszik azzal a játékkal, nekem az kell, de ezzel most
én játszok, de semmi extra.
Volt egy kis sütögetés, pizzát sütöttek és mindenki maga rakta fel a feltétet,
még én is. Kimaradt a délutáni alvás,
aminek kb semmi hatását nem láttam. Boldogan feküdtem az ágyon a lányom adogatta a
számba a ropit, hol egész szálat, hol leharapott egy kicsit, de jól elvoltunk. A
gyerekek öcsémmel és párjával is nagyon jól elvoltak, idilli pillanatok sora!
És egésszen délután négyig nem is volt semmi extra. Bár Julis néha kiszökött a
konyhába és bele harapott pár kókuszgolyóba, majd visszatette őket a dobozba,
de mivel finom volt, vett egy másikat és abba is beleharapott, kb 8x… ez vicces
sztori, bár én akkor leszidtam érte, hogy ilyet nem szabad. Szóval egyszer csak
Julis közli, hogy most már mehetünk haza, ez nem tudom miből jött, de az időt
nézve gondoltam én is, hogy lassan mehetünk is. Hazaérve a kocsiba kicsit elaludtak,
és csak itthon ébresztettem fel őket, hogy kiszállás a kocsiból. És a házba
érve már kezdődött is a baromkodás, az ajtót nem csukták be, nem akartak
levetkőzni, levenni a cipőt, csak jött az idióta kérdés Biankának hogy MEGÖLELSZ??????
Bernát:
Jancsi már második alkalommal nem pisil bele a pelusba, és
mi ennek nagyon örülünk, de sajnos Julis újra be pisil, ami nem jó hír. Bár ma
megmutattam neki lefekvéskor a nyalókát, hogy itt van a polcon, reggel azonnal
adom, csak legyen száraz a bugyi. Hátha ez az eszében marad reggelig.
És ma be papásodtam, látom magam előtt nagyapámat, ahogy
klotgatyában megy a fürdőbe, ott be kapcsolja a szokolrádiót, és elkezdi
pamacsolni az arcát, hogy megborotválkozzon. Ma bementem a fürdőbe, el
idítottam egy podcast-et, és közben levágtam a szakállam és megborotválkoztam.
Bár ez senkit nem érdekel se a családból, se az olvasókból!
Bianka
… engem igen :)