2022.11.06.
2022.11.06.
Azért vannak a jóbarátok…
A vasárnapunk egészen jóra sikerült, a reggeli készülődés
után egész jó hangulatban indultunk Eszti mamához, akinél ott is ebédeltünk,
mert nekünk délután Házas Hétvégés csoporttalálkozónk volt. Számunkra már több
alkalom kimaradt a barátkozás idején, így hiányoltak minket és nekünk is
hiányzott ez a csapat, akiket bátran mondhatunk barátainknak.
Ezalkalommal mi meséltünk az új életünkről. Az elején még
arra törekedtem, hogy úgy meséljek, meséljünk, hogy az ne tömény panaszkodás
legyen, hiszen összességében egy nagy dolog, hogy gyerekeink lettek, hogy
család lettünk, hogy anya és apa lettünk, bár ezt még csak inkább a papír
hirdeti, mi még nem vagyunk a saját szemünkben ízig-vérig anya és apa.
Eléggé belendültünk a beszámolóba, és a végén döbbenten
hallgattam az elismerő szavakat, ami nagyon jól esett, főleg azért, mert
számítottam rá. Jó volt egyrészt azt meglátni, hogy nem vagyok földönkívüli,
hogy néha belőlem is kijön a Hulk, illetve, hogy azok az esti műsorok, amikkel
Juliska szórakoztat minket minden este, az nem csak nálunk fordul elő, így ez
kicsit úgy tűnik, hogy ha már nekem rossz, legalább legyen rossz a másiknak is,
de nem ilyen értelemben volt jó érzés ezeket hallani, hanem azért, mert ebben
sem érzem magunkat egyedül. Valahogy ennek is olyan közösség érzete van, hogy
ezen mások is keresztül mennek, másoknak is megvannak az ilyen problémáik és
nem mi vagyunk fura szerzetek ezekkel a nehézségekkel.
Szintén itt ebben a körben próbáltuk fejtegetni a
játékkidobásos esetet, mire vonatkozhat, mihez köthető, és újabb verzió
hangzott el, aminek megintcsak nagyon örültem, hogy a játékok kidobása is az
elszakadás jele lehet és az otthonról hozott játékok egyfajta átmenetként
szolgáltak, a régi érzéseket, biztosították, és mivel elszakadt Tőlük Juliska, (vagy
épp folyamatban van) így ezekre sincs már szükség. (Ha jól értelmeztem)
Aztán elhangzott egy érdekes kérdés, aminek meg azért
örültem, mert azóta is gondolkodom ezen, bár erre akkor nem adtam választ és
olyan volt, mintha el is siklottunk volna efelett, de nagyon jogos… Az ölelést
meséltem, hogy sokszor teher nekem ez a „Bianka, öleljél meg!”, amit egyébként
új szintre emeltünk… Mert most már úgy működik, hogy „Bianka, megölelsz? /
Bianka, megölelhetlek?” és akkor odafordulok, hogy gyere, de megáll tőlem
minimum egy méterre, kéreti magát. Én várok, ő meg nem jön közelebb… Aztán
mondom, hogy „oké, nem muszáj, de akkor én megyek, dolgom van” és akkor azonnal
jön a válasz, hogy „de én akarlak megölelni” – „Hát akkor gyere, öleljél meg”-
válaszolom, de nem jön, nem ölel, nem akarja. Aztán kifordulok az egészből,
hogy oké, szevasz, én mentem, és kezdődik a könnyekkel teli műsor, hogy „de én
meg akartalak ölelni” és ennek két kifutása van, ha visszafordulok, hogy oké,
de akkor gyere,… akkor sem jön, vagy ráhagyom, nem érdekel tovább, mert tényleg
dolgom van, akkor meg ezt hallgatom negyed óráig, hogy „de én meg akartalak
ölelni…” Na és akkor a kérdés, ami jogos és elgondolkodtató, és már nem emlékszem,
hogy szólt pontosan, de már én is továbbgondoltam, hogy egyébként mi történik,
ha nem ölelem meg? Miért tartok attól, hogy ne öleljem meg?
És igen, ezen érdemes lenne elgondolkodnom.
Illetve még ehhez kapcsolódik, hogy bár érezhetően Bernáttal
nem ilyen a kapcsolata Julisnak, de az simán látszik, hogy ez a műsor csak
nekem szól, vele ezt nem játsza el. Vagy nem meri.
Viszont azt hiszem, Eszti mama zseniális és kategorikus
kijelentése az ebédlőasztalnál hozhat valami megoldást… Juliska az asztal egyik
végén, én a másik végén ülök, ettük a levest, és akkor is bekérdezi, hogy
megölelem-e…. Persze, majd átmászok mindenen, gondoltam, mire Eszti mama
megszólalt, hogy „Ebéd közben nem ölelkezünk!” És mivel Juliska rendszeresen
lehetetlen helyzetekben kérdezi meg ezt az ölelgetős dolgot, simán hozhatok
ilyen kijelentéseket, hogy Vezetés közben nem ölelkezünk, főzés közben nem
ölelkezünk, stb…
Éééés még mindig ehhez a témához jött az a feltételezés,
megállapítás, hogy ezek az idegesítő kérdések szűnni fognak Juliska
biztonságérzetének növekedésével, mert ő a pontos határokat, szabályokat
keresi, és neki pontosan kell tudnia, mikor, hol, meddig mehet el. Most ezeket
tesztelgeti, de ha ezeket feltérképezi, talán könnyebb lesz. Ebben is talán
segíthetnek az Eszti mama féle kategorikus kijelentések, amik egyfajta
szabályok lehetnek.
Azt beszéltük egyébként, hogy túl sokat beszélek. Ezt én is
így látom. Sok az infó. Bennem van, hogy szeretném, ha megértené. Juliskától
sem szeretem hallani azt a választ, hogy „Mert.” Utálom, dühít. Ha engem
érdekel valaminek az oka, indítéka, stb, akkor ne mondja azt, hogy „Mert.” És
mivel engem kicsinek is dühített, a „Mert csak!” válasz, ezért fontosnak
tartom, hogy én adjak infót, de én meg vélhetően túl sok infót adok, és elvesz
a lényeg. Ő még nem tudja kiszűrni ennyi mindenből, hogy mit akarok és akkor
pláne nem érti. Szóval Eszti mama szabálya, hogy evés közben nem ölelkezünk,
egyszerű, kristálytiszta, érthető, betartható. Szóval ebben fejlődnöm kell.
Összességében nagyon jó volt egy kicsit társasági életet
élni, kicsit felnőttekkel találkozni, úgy beszélgetni, hogy nem szólnak közbe
három másodpercenként és nagy segítség volt, hogy Eszti mamára rábízhattuk a
gyerekeket erre az időre.
Bernát:
Nagyon ritkán válunk el a gyerekeinktől és akkor is csak
dolgozunk, vagy ügyet intézünk, kb. Most volt az első alkalom, amikor
szórakozni mentünk el a barátainkhoz. Mivel nagyrészt mi beszéltünk, és nagy
részt Bianka el is mondott mindent erről a napról, én inkább egy esti beszélgetésről
írnék. Lassan lefeküdtünk az ágyba és Bianka keze átcsusszant a takaróm alá és
én á á ÁÁÁÁÁ na mind egy úgy is álmos voltam :)
Akkor írok mást.
Mi, amikor csak a kutyáinkkal éltünk, mikor megszemélyesítettük /
szinkronizáltuk egy egy kutya viselkedését, simán hívtuk egymást anyának meg
apának, ez kb most is így megy, pl. Anyaaaa, én még azt a morzsát lenyalogatnám
az asztalról…- mondá tacsim. De valahogy, gondolom tudat alatt most a
gyerekeknél nem tudjuk, nem merjük. Ment a Bernát apu, Bianka anyu de ez nagyon
modoros, nyögve nyelős. Aztán már nem tudom, ki javaslatára jött az Apuci,
Anyuci, ami főnyeremény volt, a gyerekek elkezdték mondogatni tetszet nekik,
vicces volt, és kedvesen hangzott idegenben is, és jó úton voltunk. Az Anya,
Apa neveket nem mertük erőltetni, de szépen lassan Károly-Aput már csak Károlynak
hívtuk, és Lilla-Anyut is már csak Lillának, és elkezdtük lassan az Apa, Anya
neveket használni, főleg mi egymáson, és aztán kijavítva a gyerekeket, őket is
erre terelni. Ez kicsit lassan megy, de kb egy-két hét és szerintem átállunk
erre, és kb Lilla és Károly emléke megy a homályba.
De! Dá Dán DÁÁN. Arra jöttem rá, hogy bár mi szeretjük a gyerekek keresztnevét
és bár adtunk második nevet a gyerekeknek, amit ők is szeretnek, (bár csak
ritkán használjuk, inkább csak akkor, ha a teljes nevet gyakoroljuk), DE! ugye nem
mondjuk ki, hogy kisfiam, kislányom, az én fiam, az én lányom. ÉS ez nagyon
nagy baj szerintem! Mert elvárom, hogy ő idővel úgy hívjon és úgy is érezzen és
minden, de közben meg én feszélyezve vagyok és nem merem kimondani ezeket a
fontos, megerősítő szavakat, ami bár egyszerűen hangzik, nagyon jelentős
kifejezése a szeretetünknek és gondolom ezt hallani nagy biztonságot is ad, adhat
nekik. És bár ma már holnap van, és írom a mát, de ma majd írjuk a mát is, ahol
már történtek dolgok. …