2022.11.06.

2022.11.06.

Azért vannak a jóbarátok…

A vasárnapunk egészen jóra sikerült, a reggeli készülődés után egész jó hangulatban indultunk Eszti mamához, akinél ott is ebédeltünk, mert nekünk délután Házas Hétvégés csoporttalálkozónk volt. Számunkra már több alkalom kimaradt a barátkozás idején, így hiányoltak minket és nekünk is hiányzott ez a csapat, akiket bátran mondhatunk barátainknak.

Ezalkalommal mi meséltünk az új életünkről. Az elején még arra törekedtem, hogy úgy meséljek, meséljünk, hogy az ne tömény panaszkodás legyen, hiszen összességében egy nagy dolog, hogy gyerekeink lettek, hogy család lettünk, hogy anya és apa lettünk, bár ezt még csak inkább a papír hirdeti, mi még nem vagyunk a saját szemünkben ízig-vérig anya és apa.

Eléggé belendültünk a beszámolóba, és a végén döbbenten hallgattam az elismerő szavakat, ami nagyon jól esett, főleg azért, mert számítottam rá. Jó volt egyrészt azt meglátni, hogy nem vagyok földönkívüli, hogy néha belőlem is kijön a Hulk, illetve, hogy azok az esti műsorok, amikkel Juliska szórakoztat minket minden este, az nem csak nálunk fordul elő, így ez kicsit úgy tűnik, hogy ha már nekem rossz, legalább legyen rossz a másiknak is, de nem ilyen értelemben volt jó érzés ezeket hallani, hanem azért, mert ebben sem érzem magunkat egyedül. Valahogy ennek is olyan közösség érzete van, hogy ezen mások is keresztül mennek, másoknak is megvannak az ilyen problémáik és nem mi vagyunk fura szerzetek ezekkel a nehézségekkel.

Szintén itt ebben a körben próbáltuk fejtegetni a játékkidobásos esetet, mire vonatkozhat, mihez köthető, és újabb verzió hangzott el, aminek megintcsak nagyon örültem, hogy a játékok kidobása is az elszakadás jele lehet és az otthonról hozott játékok egyfajta átmenetként szolgáltak, a régi érzéseket, biztosították, és mivel elszakadt Tőlük Juliska, (vagy épp folyamatban van) így ezekre sincs már szükség. (Ha jól értelmeztem)

Aztán elhangzott egy érdekes kérdés, aminek meg azért örültem, mert azóta is gondolkodom ezen, bár erre akkor nem adtam választ és olyan volt, mintha el is siklottunk volna efelett, de nagyon jogos… Az ölelést meséltem, hogy sokszor teher nekem ez a „Bianka, öleljél meg!”, amit egyébként új szintre emeltünk… Mert most már úgy működik, hogy „Bianka, megölelsz? / Bianka, megölelhetlek?” és akkor odafordulok, hogy gyere, de megáll tőlem minimum egy méterre, kéreti magát. Én várok, ő meg nem jön közelebb… Aztán mondom, hogy „oké, nem muszáj, de akkor én megyek, dolgom van” és akkor azonnal jön a válasz, hogy „de én akarlak megölelni” – „Hát akkor gyere, öleljél meg”- válaszolom, de nem jön, nem ölel, nem akarja. Aztán kifordulok az egészből, hogy oké, szevasz, én mentem, és kezdődik a könnyekkel teli műsor, hogy „de én meg akartalak ölelni” és ennek két kifutása van, ha visszafordulok, hogy oké, de akkor gyere,… akkor sem jön, vagy ráhagyom, nem érdekel tovább, mert tényleg dolgom van, akkor meg ezt hallgatom negyed óráig, hogy „de én meg akartalak ölelni…” Na és akkor a kérdés, ami jogos és elgondolkodtató, és már nem emlékszem, hogy szólt pontosan, de már én is továbbgondoltam, hogy egyébként mi történik, ha nem ölelem meg? Miért tartok attól, hogy ne öleljem meg?
És igen, ezen érdemes lenne elgondolkodnom.

Illetve még ehhez kapcsolódik, hogy bár érezhetően Bernáttal nem ilyen a kapcsolata Julisnak, de az simán látszik, hogy ez a műsor csak nekem szól, vele ezt nem játsza el. Vagy nem meri.

Viszont azt hiszem, Eszti mama zseniális és kategorikus kijelentése az ebédlőasztalnál hozhat valami megoldást… Juliska az asztal egyik végén, én a másik végén ülök, ettük a levest, és akkor is bekérdezi, hogy megölelem-e…. Persze, majd átmászok mindenen, gondoltam, mire Eszti mama megszólalt, hogy „Ebéd közben nem ölelkezünk!” És mivel Juliska rendszeresen lehetetlen helyzetekben kérdezi meg ezt az ölelgetős dolgot, simán hozhatok ilyen kijelentéseket, hogy Vezetés közben nem ölelkezünk, főzés közben nem ölelkezünk, stb…

Éééés még mindig ehhez a témához jött az a feltételezés, megállapítás, hogy ezek az idegesítő kérdések szűnni fognak Juliska biztonságérzetének növekedésével, mert ő a pontos határokat, szabályokat keresi, és neki pontosan kell tudnia, mikor, hol, meddig mehet el. Most ezeket tesztelgeti, de ha ezeket feltérképezi, talán könnyebb lesz. Ebben is talán segíthetnek az Eszti mama féle kategorikus kijelentések, amik egyfajta szabályok lehetnek.

Azt beszéltük egyébként, hogy túl sokat beszélek. Ezt én is így látom. Sok az infó. Bennem van, hogy szeretném, ha megértené. Juliskától sem szeretem hallani azt a választ, hogy „Mert.” Utálom, dühít. Ha engem érdekel valaminek az oka, indítéka, stb, akkor ne mondja azt, hogy „Mert.” És mivel engem kicsinek is dühített, a „Mert csak!” válasz, ezért fontosnak tartom, hogy én adjak infót, de én meg vélhetően túl sok infót adok, és elvesz a lényeg. Ő még nem tudja kiszűrni ennyi mindenből, hogy mit akarok és akkor pláne nem érti. Szóval Eszti mama szabálya, hogy evés közben nem ölelkezünk, egyszerű, kristálytiszta, érthető, betartható. Szóval ebben fejlődnöm kell.

Összességében nagyon jó volt egy kicsit társasági életet élni, kicsit felnőttekkel találkozni, úgy beszélgetni, hogy nem szólnak közbe három másodpercenként és nagy segítség volt, hogy Eszti mamára rábízhattuk a gyerekeket erre az időre.

Bernát:

Nagyon ritkán válunk el a gyerekeinktől és akkor is csak dolgozunk, vagy ügyet intézünk, kb. Most volt az első alkalom, amikor szórakozni mentünk el a barátainkhoz. Mivel nagyrészt mi beszéltünk, és nagy részt Bianka el is mondott mindent erről a napról, én inkább egy esti beszélgetésről írnék. Lassan lefeküdtünk az ágyba és Bianka keze átcsusszant a takaróm alá és én á á ÁÁÁÁÁ na mind egy úgy is álmos voltam :)
Akkor írok mást.
Mi, amikor csak a kutyáinkkal éltünk, mikor megszemélyesítettük / szinkronizáltuk egy egy kutya viselkedését, simán hívtuk egymást anyának meg apának, ez kb most is így megy, pl. Anyaaaa, én még azt a morzsát lenyalogatnám az asztalról…- mondá tacsim. De valahogy, gondolom tudat alatt most a gyerekeknél nem tudjuk, nem merjük. Ment a Bernát apu, Bianka anyu de ez nagyon modoros, nyögve nyelős. Aztán már nem tudom, ki javaslatára jött az Apuci, Anyuci, ami főnyeremény volt, a gyerekek elkezdték mondogatni tetszet nekik, vicces volt, és kedvesen hangzott idegenben is, és jó úton voltunk. Az Anya, Apa neveket nem mertük erőltetni, de szépen lassan Károly-Aput már csak Károlynak hívtuk, és Lilla-Anyut is már csak Lillának, és elkezdtük lassan az Apa, Anya neveket használni, főleg mi egymáson, és aztán kijavítva a gyerekeket, őket is erre terelni. Ez kicsit lassan megy, de kb egy-két hét és szerintem átállunk erre, és kb Lilla és Károly emléke megy a homályba.
De! Dá Dán DÁÁN. Arra jöttem rá, hogy bár mi szeretjük a gyerekek keresztnevét és bár adtunk második nevet a gyerekeknek, amit ők is szeretnek, (bár csak ritkán használjuk, inkább csak akkor, ha a teljes nevet gyakoroljuk), DE! ugye nem mondjuk ki, hogy kisfiam, kislányom, az én fiam, az én lányom. ÉS ez nagyon nagy baj szerintem! Mert elvárom, hogy ő idővel úgy hívjon és úgy is érezzen és minden, de közben meg én feszélyezve vagyok és nem merem kimondani ezeket a fontos, megerősítő szavakat, ami bár egyszerűen hangzik, nagyon jelentős kifejezése a szeretetünknek és gondolom ezt hallani nagy biztonságot is ad, adhat nekik. És bár ma már holnap van, és írom a mát, de ma majd írjuk a mát is, ahol már történtek dolgok. …