2022.11.07.

2022.11.07.

Ma pszichológusnál jártam. 

Ma volt az az alkalom, amit annyira vártam!
(ez meg még rímelt is, mekkora király :D ) 

Három kérdéskört írtam fel, az altatást, az ölelős témát és a játékok kidobását, valamint azt, hogy nagyon sokszor eszköztelennek érzem magam. 

Összességében azt kell mondjam, jó úton haladunk, megerősítést kaptam pár dologban, hogy kifejezetten jól csináljuk / csináltuk.

Az alap információk után bele is csaptunk a közepébe, vázoltam az esti altatás nehézségeit. Szemfüleseknek feltűnhet, hogy kiemeltem, hogy "esti" altatás, merthogy van különbség a déli és az esti altatás között, nem kevés.

Ezek után félig tudtam elmondani az ölelős témát, mert itt meg is állított a pszichológus hölgy... 

Azt mondta, hogy a gyerekeknél minden oda vezethető vissza, hogy a biztonságot keresik.

Minden gondunk ebből fakad.

A gyereknek kell az, hogy kontaktáljanak vele, hogy lereagálják a dolgait, válaszoljanak neki, hogy feladata legyen, hogy érezze, amikor szüksége van ránk, akkor ott vagyunk neki. Ha ezek megvannak, akkor érzi, hogy fontos, hogy szeretve van, hogy neki helye van a családban, hogy nem fogják elhagyni, lecserélni, túladni rajta. 

Elmondta, hogy a pici babáknál is ez kezdettől így van, és ez az igényünk később sem változik, nem csökken, csak megtanuljuk ezeket az igényeinket késleltetni, nem azonnal hisztizni, hogy ezeket valaki betöltse, hanem megvárni, amíg alkalom nyílik rá. Ehhez viszont az szükséges, hogy már pici korban a szülő válaszkész legyen, hogy a baba valóban azt tanulja meg, hogy ha szüksége van, akkor ott vagyunk. Így tudjuk aztán egyre kintebb tolni a válasz idejét, mert a gyereknek van elég tudása, tapasztalata, bizalma, hogy tudja, lesz válasz, csak nem azonnal, de tutira lesz. 

Na Juliskának ez utóbbi nincs. Ő most visszament picibaba szintre. 
Minden nehézségünk ebből fakad, napszaktól föggetlenül. A téma, a helyzet mindegy, lehet napközben a "Bianka, öleljél meg", lehet este a fürdés, a töketlenkedés a zippzárral induláskor, az állandó, értelmetlen, összefüggéstelen szövegelés a kocsiban... Teljesen mindegy, hogy mit mond, mert a beszéd tartalma kb egyáltalán nem számít. Egy a lényeg, az állandó jelenlét számára és az állandó reakció, mert Ő ebből tudja csak, hogy ha figyelnek rá, akkor szeretik, fontos, és biztonságban van, és nem mellesleg a mostani jelenlétünkkel, reakcióinkkal tudjuk feltölteni azt a tartályt, amiből majd később tud táplálkozni, amikor időben ki tudjuk tolni a reakció idejét.

Addig meg ezt ki kell bírni, mert a jó hír, hogy ezek szerint ez nem lesz mindig ilyen. 

Praktikus tanácsként mondta, hogy ha a reakció érintéssel is jár, az bónuszpont. (ide teszem a szemkontaktust is, bár ezt nem mondta a pszichológus, de valahogy nekem ez is fontos, hogy nem fél vállról odavetni, hogy oké, ügyes vagy, hanem tényleg jól reagálni a dolgokat. 

Ez most nehéz lesz, és fárasztó, de megéri. 

Az öleléses dologgal kapcsolatban azt mondta, hogy kicsit lehetne lazítani a dolgokon, kicsit jobb kedvűen, poénosabban hozzáállni, és tényleg azon lenni, hogy amint lehet, kontaktusba kerüljek vele. 

Ezen egyértelműen nekem kell változtatnom. 
És bár kaptam egyik nap egy kérdést, hogy ezzel a sok kiakadással, meg panaszkodással melyik kutyát is etetem? A kérdés némiképp jogos, hiszen már megint a problémára fókuszálunk, de mentségünkre szolgáljon, hogy ez tényleg gond, amire megoldás kell, és ha nem foglalkozunk vele, azzal nem lesz jobb, csak telik az idő és lehet, hogy rossz irányba megyünk. 
És ezt a kutyaetetős kérdést azért szúrtam ide be, mert a pszichológus is említette a könnyedebb, viccesebb hozzáállást, aminek viszont kulcseleme a pihenés.... nem tud könnyed és vicces lenni az, aki kimerült és fáradt. 
És határozottan mondta, hogy nem csak a fizikai pihenés a fontos, nem csak az kell, hogy a napi óra alvás meglegyen, hanem a lelkünknek, agyunknak is kell a kikapcsolódás, ami gyerekmentes. Keressünk énidőt, akár külön, akár együtt. 

Beszéltünk az érzelmi fejlesztésről is, hogy esélyes, hogy Juliska nem tudja kifejezni az érzéseit. Megfogalmazni sem és kifejezni sem, amire tanítani, nevelni kell. És nagyon örültem, hogy a pszichológus hölgy megdicsérte azt, amit eddig csináltam ezügyben. 
Én sokszor beszélek az érzésekről. Nem szeretek meghasonulni, nem szeretek hazudni és képtelen vagyok azt játszani, hogy valami rendben van, mikor nincs rendben. Így pl, amikor mérges, dühös, csalódott vagyok, azt elmondom Nekik, ahogy azt is, ha valaminek örülök, ha büszke vagyok, ha meglepett vagyok, vagy épp meghatódom. És amikor Julissal összezörrenünk, és összevont szemöldökkel olyan csúnyán néz rám, hogy épp a lézerszemeivel gyilkol meg, akkor szoktam neki mondani, hogy most mérges / dühös vagy, mert nem tetszik az adott helyzet. És biztosítom afelől, hogy ez rendben van, hogy dühös, szabad dühösnek lenni és adok megoldási verziókat, mit tehet, hogy ez könnyebben elmúljon. 
És jó érzés volt, hogy a pszichológus azt mondta, hogy az érzelmek tanításának (aminek van egy szakszava, csak most nem jut eszembe) pont ilyen a metódusa. 

Mondott még egy nagyon jót, hogy amikor megy a hiszti, hogy ezt , vagy azt nem akarja, nem eszi meg, stb, akkor is azt mondani, hogy Tudom, megértem, hogy ezt vagy azt nem akarod nem szereted, stb, de tudod, hogy este mindig fürödni szoktunk (például) 

Javasolta azt is, hogy amikor megy fel a pumpa, akkor ha van lehetőség, vonuljunk el, és aki nyugodtabb, az vegye át a szituációt, ha egy mód van rá, ne jussunk el odáig, hogy kijöjjön a Hulk. Nem csak azért, mert ilyenkor olyan dolog is történhet, ami nem jó, és utólag bánjuk, de azért sem kell ezt hagyni, mert egyrészt hiszti téren sajnos Juliskának jóval nagyobb az eszköztára, mint nekünk és alul maradunk, de ami még fontosabb, hogy bizonyos érzelmi szint felett az információnak az információtartalma nem megy át. Nem azért, mert a gyereket nem érdekli a dolog, hanem azért, mert az agynak az a része, ami ezért felelős, nem engedi át az infót. Szóval a gyerek semmit nem fog fel a mondandóm tartalmából, nem is fog rá emlékezni, csak arra, hogy mérges voltam, kiabáltam, tehát nem szerettem akkor. Ez meg ugye bizonytalanabbá teszi és akkor még távolabb kerülünk attól, hogy valaha is megszűnjön a hárompercenkénti "Bianka, öleljél meg".
Egy szó, mint száz, ordítva nem nevelünk.

A biztonságérzet növelésére szolgál a kialakított és szigorúan betartott napirend is, mert arra tud támaszkodni, illetve ide tartoznak azok a rutinok is, amik egy-egy eseményhez, napszakhoz köthetők, pl este vacsi, fürdés, ölelés, puszi, mese, alvás. És ha mindig ez a sorrend, mindig kb ugyanakkor, mindig ugyanannyi ideig tart, akkor az is nagyban hozzájárul a biztonságérzete kialakulásához. 

És ezért írtam az elején, hogy kiemeltem aesti alvás nehézségeit, mert bár mi nem bonyolítjuk túl a dolgokat, mégis lényegesen több lépés van este, mint délben és 10-ből 8 esetben a déli elalvás kb 5 perc alatt megoldódik, míg az estinél azért futjuk a köröket. 
De az is hozzá tartozik az összképhez, hogy az esti alvás hosszabb, mások a fényviszonyok, stb, szóval ott azért is nehezebb a dolog. 

Viszont itt is kiemelte, hogy a jelenlét a legfontosabb. Arra nagyokat bólogatott, hogy amikor lemegy egy sikeresnek gondolt kör, ami után bejelenti, hogy pisilni kell, utána már nincs újabb kör. Tehát amit bevezettem, hogy megvan A mese, AZ ölelés, A puszik, A betakaróztatás, utána már bármi történik, nincs ismétlőjel.... onnantól már csak a jelenlét van. Azt jó megtenni, hogy odaülök mellé, de nem kell lereagálni már a dolgokat, mert minden csak és kizárólag a kapcsolódásról szól, és azzal, hogy ott vagyok fizikailag, elérhető vagyok, azzal Neki a válasza megvan. 
- erre egyébként kiváló példa, hogy mennyire nem releváns itt sem a beszéd tartalma, hogy ma az elalváskor az egyébként full laza copfja is gond volt egy idő után, majd este az utolsó mozzanatnál, mikor már mászott be az ágyba, még vicceltünk is, hogy megfogtam a copfját, hogy kivegyem a gumit belőle, Ő meg mászott tovább, de én meg fogtam a copfot és ezen nevettünk... erre amikor már megvolt minden lépés és már csak az alvás volt hátra, még mentek a "de nem adtam puszit", " de nem is öleltelek meg", "de fáj itt, meg ott, be akarom kenni", majd mikor már mindent bevetett és semmi nem jött be, halál komolyan megszólal, hogy rosszul áll a copfja.... Na ott majdnem felröhögtem. Csak Bernátnak írtam át messengeren, hogy "nincs is copfod, cseszd meg :D"

A játékkidobásra Ő is azt mondta, hogy Juliska a saját helyzetét jeleníthette meg ebben. Hogy megválunk attól, amire (akire) nincs szükségünk. 
Viszont nagyon megdicsért, ( és a vasárnapi barátos találkozón is mondták) hogy az a babás megmentős sztori, ahogy a nagybaba (Babuci) visszakerült, az példaértékű volt. És mondta, hogy igen, ezzel a megmentett babával lehet most még erősíteni a helyzetet, elmondani, hogy a Babucit szeretjük, vigyázunk rá, biztonságban van. 

Ééééés még azt is megkérdeztem, mi várható el egy négyévestől...? Van-e valahol valami leírás? Mit kell tudnia, mit nem kell még tudnia? 

Röviden azt mondta, hogy elvárni semmit sem kell. Mert (Vekerdy Tamás szerint) a gyereknek első sorban az érzelmi stabilitását kell megteremteni, mert az érzelmileg stabil gyerek lesz nyitott, érdeklődő, terhelhető.

Szóval: 
Biztonságérzet, reakció, jelenlét, érintés. értő figyelem. 
Hulkmentes övezet, nem ordít, ordítva nem nevel, nincs elvárás.

Amiket ajánlott nekünk hallgatni, olvasni: 

- Friderikusz podcast - Kocsis Krisztiános interjú, 
- Patrice Karst - A láthatatlan fonal 

- Reflektív nevelés

- és hivatkozott Vekerdy Tamásra, akinek már akartam nézni írásait.

És ezt most gyorsan meg is osztom és akkor beértem magunkat :)