2022.11.13.

2022.11.13.

Napok óta nem írtunk, de haladunk szépen.
A legnagyobb változás az, hogy Jancsi a semmiből elkezdett apucit / anyucit mondani, de egész nap, és már nem mond sem Bernátot, sem Biankát, csak nagyon ritkán, kb egy nap egy-két alkalommal, de az összes többi az apuci, anyuci, sőt, apa, anya! Nem tudom, Neki mennyi van még meg Lilláékból, de szerintm Ő megérkezett hozzánk.

A tőlünk kapott neveket is előszeretettel mondják, Juliska a kezdetektől szerette azt a keresztnevet, amit kapott pluszban tőlünk, a vezetékneve kicsit gépies volt még az elején, sokszor kellett javítani, de a javítást is mindig szépen vette. Ma már Bernát nagynénjének az új nevén mutatkozott be, aminek nagyon örültem :)
Jancsi a kezdetektől tiltakozott az új keresztneve ellen, de ez inkább szerintem a megszokásnak tudható be, viszont Juliskának rendszeresen mondja az új teljes nevét, vagy a keresztneveit. Ilyenkor mindig elismételjük, hogy Juliskának mi a neve, majd mondjuk az Ő teljes nevét is, amire a válasz mindig „Nem!” bár ez mostanában kezdett inkább viccelődésbe átmenni. Ma reggel viszont már nyitottabb volt erre az egészre, így az újonnan megismert rokonnak már Ő is mondta az új nevet.

Juliska még keresztnevünkön szólít minket legtöbbször, de szerintem ahogy Jancsinak egyre természetesebb lesz, hogy mi vagyunk anya és apa, úgy Juliska is beleszokik hamarosan.

Az elmúlt napok nem lettek sokkal könnyebbek számomra, amit eddig nehezen viseltem Julistól, az most sem könnyebb, de ennek ellenére masszívan tartom magam a tőzsdei grafikonos hasonlatomhoz: a napi árfolyamok erősen ingadoznak, de éves szinten emelkedést mutat. Haladunk szépen lassan. Ha visszatekintek a két hónappal ezelőtti eseményekre, helyzetekre, viselkedésekre, akkor a mostani állapot erősen hihetetlennek tűnt. Akkor még nem ismertek senkit, még igazából mi sem őket és Ők sem minket, és annyira távolinak tűnt minden. Most meg már rutinjaink vannak, napirendünk van, szokásaink vannak, ismerik a közelebbi rokonokat, rendszeresen találkoznak sokukkal, sorolják a neveiket.
Az elmúlt napokat tudatosabban próbáltam megélni. A pszichológussal való beszélgetés rávilágított pár dologra, aminek hatására már néhány dologhoz tudtam úgy hozzáállni, hogy nem csesződött fel az agyam egy pillanat alatt.
Megnyugtató érzés volt megtapasztalni, hogy nem kell nagy szellemi hadjáratot vívni, nem kell azon gondolkodni, hogy puszta kézzel üssem agyon, vagy válasszak valami eszközt, mert egész egyszerűen nem kell agyonütni, de még csak meglegyinteni sem, mert az, hogy valahová jöhet velem, vagy pont, hogy nem jöhet, az épp elég jutalom, vagy böntetés.

Juliska ettől függetlenül nem könnyíti meg a dolgomat, rendszeresen az agyamra megy, hazudik, szart kavar, bemószerolja Jancsit, ellenkezik, sok esetben nem tudja, hol a határ, de sokszor van, hogy pontosan tudja, de direkt nem tartja be, őszintén szólva néha felrúgnám. Sok prolémás helyzetet már megoldottunk, vagy normális mederbe tereltünk, soknak látva az okát, jobban értem a miérteket, sőt, már sokkal tisztábban látom, mikor kezdődik a műsor és mikor van tényleg valami helyzet, de ettől még ugyanolyan idegesítő, még annak fényében is, hogy tudjuk, nem könnyű időszak van mögöttük.  

Számára „Színház az egész világ...”

Mostanában már másodszor volt Anyukám is kint nálunk, egész napra, segített a gyerekeket lefoglalni, míg mi próbáltunk egybefüggően dolgozni is. Ő látta, hogy miket meccselünk Juliskával. Néha megy is az eszmecsere, hogy mit háborgok ennyit ezen a lányon, hiszen egy ártatlan kicsi négyéveske, akit tanítani kell, kézenfogni és megmutatni Neki a dolgokat… Amit én is így gondolok, csak sok résznél már túl vagyok a századik körön, már pontosan tudom, mit tud mire képes, már látom a játszmákat, a színházat, amit meg már nem tudok olyan nagy türelemmel venni mindig. Abban maximálisan egyetértünk Anyával, hogy amikor tanulási folyamat van, akkor akár százszor is el kell mondani, meg kell mutatni valamit, ezzel nekem nincs gondom. A direkt színházzal, a direkt bénázásokkal, a direkt nyávogásokkal viszont van gondom, és ezeket sokszor nehezen tolerálom.
Bírom, ahogy Juliska adja a műsort Anyukámnak, aki pedig naivan hisz, és futja ugyanazokat a köröket, amikkel én is kezdtem egy-két hónapja.
Ebben a folyamatban az a jó, hogy Anya kb ugyanúgy csinálja, mint én, ugyanazokkal próbálkozik, szóval annyira rosszul nem csinálom. (már ha abból a szerény tényből indulok ki, hogy én magam nem tartom egy elcseszett lénynek magam, engem viszont Anya nevelt. És bár az Ő nevelésének a 100%át megtapasztaltam első kézből, nyilván mindenre nem emlékszem, szóval hoztam, amit hoztam, persze egy csomó  mindent megbeszéltünk, de ott vannak az ösztönök, meg a józan paraszti ész is.)
Na de! Ezeknek a helyzetenek a vicces része meg az, hogy Ő (mármint Anyukám) még türelmesen áll ezekhez a színielőadásokhoz, és kicst talán az is benne van, hogy megmutatja, mit hogy kell. Juliska meg kiváló színész, az oscar díjas alakításait hihetetlenül könnyű bevenni, és oltja is anyám fejét rendesen. Néha szólok is anyának, hogy ugye tudod hogy ez is műsor…. :D
Kicsit vártam, (de nem vagyok gonosz) és örültem is annak, (de tényleg nem vagyok gonosz) mikor anyámnál is elszakadt a cérna, és Ő is komolyabbra vette már a figurát, mert így azért láthattuk, hogy nem mi vagyunk a balf*szok, hanem Julis taktikázik jól.

Meg hát mondjuk Anya kicsit torz képet kapott a mindennapokról, mert ahogy az elején mondtam, már van napirend, amihez tartjuk magunkat, mert ha nem tartjuk, abból valahol, valahogy szívás lesz, és ráadásul ebbe a keretbe még az én munkámat is bele kell kalkulálnom.

Nem sok keret van, de a reggeli, ebéd, ebéd utáni alvás, vacsi, fürdés, alvás időket nem szeretem tologatni, mert nem jövünk ki jól. Ahhoz viszont, hogy ezt én tartsam, egy elég kemény tempót kell diktáljak már reggeltől, amiben nem nagyon fér bele sok tyütyögés. És annak mondjuk kifejezetten örülök, hogy Jancsi három és fél évesen olyan hibátlanul pucolt meg egy krumplit, hogy csak néztem, meg, hogy Juliska négy évesen zöldséget pucol és répát karikáz,…. meg összeraktak egy komplett erdélyi rakott káposztát…. ezekre kifejezetten büszke vagyok, és ezekre nagyon jó, hogy sor került, csak mondjuk ezek miatt, hogy 3 perc helyett egy óráig pucolásszuk a zöldségeket, meg 20 perc helyett másfél óráig rakjuk össze a tepsibe a kaját, az ebéd épp csak egy órát csúszott, így az alvás is, és így meg szívunk az esti altatásnál. Ezt a hétköznapokban nem engedhetem meg, szóval ezek a + dolgok kifejezetten mamás bulik.

Az a gond, hogy nagyon szépen hangzik ez, hogy ne menjen a gyerek fél évig oviba, csak közben megmondaná valaki, hogy addig miből éljünk?
Mert így, hogy mi vállalkozók vagyunk, tudunk időben jobban alkalmazkodni. De akinek normál munkahelye van, az mit csinál? Hova megy? Hogy vesz ki ennyi szabit? Miből él?

Na mindegy, vissza Anyához… Egyik este, mikor hazafelé kocsikáztunk Anyával, akkor összegeztük a dolgot.
Nekünk Bernáttal még mindig nehéz. Sokat dolgozunk, állandóan gyerekezünk, és ez sok. Fizikailag is, agyilag is, lelkileg is. Erre viszont már kezdjük felállítani a haditervet. Kértünk két szabadnapot amikor csak ketten el tudunk menni valamerre, a gyerekek nélkül... És hálás vagyok, hogy a mi anyukáink nagyon segítőkészek és pertenerek ebben. Szükségünk van erre, mert most még sok a szívás... És megint leszögezem, hogy nagyon sokat köszönhetünk Lilláéknak, hiszen ezek a gyerekek amit elértek eddig, amiket most tudnak, amilyen testi, lelki állapotban vannak, annak a legnagyobb részét Lilláék biztosították, és lehet, hogy sok dolog genetika is, de pl az, hogy Juliska ennyire érdekldődő, állandóan kíváncsi, kérdez, mindent tudni akar, segíteni akar, mindent meg akar szagolni, kóstolni, csomó mindenben önálló, Jancsival kifejezetten gondoskodó, segítőkész, és csodaszépen beszél, ez mind Lilláéknak köszönhető. Meg aztán a szívások, kellemetlenségek is.
És amit az elején mondtam, hogy mi nagy mellénnyel mondtuk, hogy ide nekünk két gyereket is, meg, hogy inkább a szeretet legyen meg, nem baj, ha a nevelésben elrontottak valamit… Ezt most is így gondolom, 100%-ig… csak még most szívjuk az elrontott dolgokat. És ezt is tudom, hogy ez csak most ennyire nehéz. (később majd lesz más nehézség), de hogy az elején kell ezt a csapást kitaposni, aztán már haladunk, csak most még sok a dolog vele.
És amikor beszélünk valakivel, esetleg panaszkodunk is valakinek, az a jéghegy csúcsa, aztán jönnek hozzánk és látnak két vidám, érdeklődő, cserfes kis angyalt, akik tudnak köszönni, kérnek, és megköszönnek dolgokat, akkor csak néznek, hogy oké, és mi a gond????  És oké, szerintem most már a gond egyre kevesebb, mert már csomó minden megy, megtanulták, letisztáztuk, ezeket már csak fenn kell tartani, de hogy ezek miatt hányszor másztam falra, (pókmalac! Pókmalac! – Homer Simpson) az meg már a múlt :D Már csak a blogunk egyes bejegyzései árulkodnak majd róla.

Hejj, Julis, ha majd ezt olvasod, remélem, megölelsz :D

Bernát:

A fél Isten… Ma reggel a pizsamában ülő gyerekek megkérdezték, hogy kimehetnek-e játszani, de a kérdés úgy hangzott hogy kimehetünk az udvarra neeemm???!!!! Szegények nem látják még az összefüggéseket, kint tíz fok van és ők még pizsamában vannak, tehát nem, nem mehetnek ki. De nem én vagyok Fél Isten, csak sajnos mindent nem lehet, és ezt sűrűn én döntöm el. Fura ez, felelősnek lenni, és ezért rossznak, gonosznak lenni a gyereked szemében.

Bernát:

13:00 Híreket mondunk…
A hétvégén elmentünk meglátogatni a dédi mamát, és egy jót ebédelni. A gyerekek végre bent a házban is játszottak, mert eddig szinte csak az udvaron motoroztak. Kirakóztak, kocsikat tologattak, én is segítettem. Volt két szinte egyforma kis kocsi, és Jancsi mindig azzal akart játszani, ami nálam volt és kivette a ezemből, de gondoltam egyet és nem adtam oda a kis kocsit, mondván, hogy ezzel én játszok. Az első pár percben ment is a civakodás, hogy neki az kell, meg hogy enyém, de mikor látta, hogy nem adom, egyre nyavajgósabban kérte, végül berágott és ott hagyott. Nem árt ha a gyerek tanul egy kis ovi-szabályt. És most megyek, mert a szomszédunk hozott egy kis játékot nekem, meg az asszonynak :)

Az ebéd és a  játék után kimentünk motorozni az udvarra és jót játszottak a gyerekek. De egyszer, a nagy hirtelenben, Jancsi leült egy székre, és mintha pukkadna, nem mozdult, és nem szólt semmit. Odamentem, felvettem és kérdeztem tőle, hogy na mi van? De semmi válasz, elkezdtem vele bolondozni, de semmi vigyor, semmi reakció, kérdezem tőle, hogy elfáradtál? Erre nem mond semmit, de elkezdi dörgölni a szemét, na nézem az órát, 13:00 fellőték a pizsit, lefagyott a gép, alvás várható. Gyorsan hazajöttünk és pisilés, fekvés. Mindenki durmol, csak én írom itt a napit.

Ma az ebéden ott volt a nagy néném, akivel még nem találkoztak a gyerekek, gond nélkül zajlott a találkozó, mivel mama és anyám is ott volt, akiket már ismertek, és így nem volt akkora kizökkenés nekik. El is kezdtem mérlegelni, mikor megöleltem valamelyik gyereket, hogy vajon most mit lát rajtunk? (az esti fennforgások és a reggeli - mondjuk feszült - készülődés után). Vajon látszik rajtunk az ideg, vagy azt látja boldogok vagyunk? Nem szoktam szinészkedni, de azért most egy kicsit jobban ölelgettem a gyerekeket és egy kis csiki is bele fért.

Bianka

Ez a kérdés az én fejemben is végig futott, mikor hozzám is odajött egy gyerek és összevigyorogtunk. De szerintem mi azért jól alakulunk. Néha jó egyébként tapasztaltabb asszonyokkal, anyákkal is beszélni, vagy kifejezetten idősebbekkel, mert nekem sokszor megerősítőek ezek, ha az alapelveimre gondolok. Bár nem akarnék 50-60 évvel ezelőttre, vagy még korábbra visszamenni nevelésügyben, mert hálás vagyok azért a rengeteg tudásért, ami már a mi rendelkezésünkre áll, de azt gondolom, az alapelveim inkább a régi alapelvekhez húznak. Szerintem ha oviba mennek majd a gyerekek, lesz még majd meglepetésem… A suliba meg bele sem merek gondolni…

Bernát:

Tegnap este megnéztünk egy Friderikusz podcast-et, ami egy 35 éves örökbefogadott cigány fiúról szólt, és az Ő életéről, aki a nehézségek ellenére jelenleg agykutató a Szegedi egyetemen.
Bár az Ő élete nagyon sanyarú volt, míg örökbe nem fogadták, a mi fiunk meg igazából hercegi bánásmódot élvezett, ennek ellenére nem tudtam nem párhuzamot vonni a két élet között, és csak bízom abban, hogy Jancsi fiam is egész az egyetemig, vagy doktorátusig viszi majd, ha már az apja ennyire tulok.

Link:  https://youtu.be/77W_EXH9CNM

Bianka:

Ez volt az a rész, amit a pszichológus is ajánlott (és még nagyon sokan!!!!, amit nagyon köszönünk, hogy gondolok ránk ilyen téren is!!)
És igen, én is párhuzamot vontam. Reménykedem abban, hogy a mi gyerekeinknek nincsenek és nem lesznek ilyen rossz emlékeik. De nagyon kíváncsi lennék, hogy mi jár a fejükben és hogy élik meg ezt a hihetetlen nagy változást.
Nagyon örülök, hogy az értelmükkel nincs gond, gyorsan tanulnak, nyitottak az új dolgokra. Ennek ellenére nincsenek elvárásaim, hogy mit tanuljanak, milyen szakmát szerezzenek, milyen karriert építsenek. Abban nagyon reménykedem, hogy azzal, hogy nálunk vannak, jó irányt adunk nekik és esélyt kapnak Ők is egy jobb életre.

 

Bernát:

Tegnap meg akartam váltani a világot, és hát sajnos semmi akadálya nem volt… volt anyag, volt munka, jó volt az idő, csak valahogy a munkakedvem nem akart megjönni. Lehet azért, mert a bal forgóm kicsit beállt, elfeküdtem, vagy nem tom, de egy kis méregetésen, meg téglapakoláson kívül nem volt erőm semmire. PEDIG KÖZELEG A TÉL!!! Sajnos néha azt érzem, hogy öreg vagyok én már a gyerekes pörgéshez, Negyven lettem. Lehet, hogy a problémák, a betegség, és a fáradtság mondatja velem, meg esetleg a kialvatlanságom is, de most úgy érzem, a munkára sincs erőm, a gyerekek játékára se. Persze ezt nem hagyom, mert nekem kell egy fitt apukának lenni, akit majd irigyelnek a kis fiatal anyucik, és nekem bizony még sokat kell még futni a gyerekkel! Lehet, hogy őszi fáradságom van, vagy legalábbis vitamin hiányom, mert nagyon fáradt vagyok, de lehet, hogy egy jó erős kávé és a világ meg menekül.

Bianka:

Nekem a mindennapokban most a kis apróságok adnak hihetetlen nagy lendületet. Apróság… nem is tudom, mt nevezzek annak.
Nekem pl pár hete karácsonyi hangulatom van. Az is lehet, hogy ez a ködös, párás idő miatt, az esti fények miatt, vagy a gyerekek jelenléte miatt, de szinte minden este úgy hajtom a párnára a fejem, hogy az az érzés van bennem, mint mikor december 24-én, vagy 25-én hazajövünk Eszti mamától, a családi ünneplés, ajándékozás, boldog órák után, és akkor este rájövök, hogy „ez most az” Erre az estére vártam kb 360 napja…. és ez az a békés karácsony, a maga hűvös levegőjével, a csillanó fényeivel, fenyőillatával, amit annyira vártam….
Na és ez a hangulat jár át egy ideje minden este. És nem, ez nem összekeverendő a bolti hangulattal. Én pont, hogy nem szeretem elsietni a dolgokat, én pont, hogy szeretem megélni a várakozást, az Adventet. Hangolódom decemberben, hallgatunk olyan zenét, ami már karácsonyra hangol, ott az adventi koszorú, ajádékok, csomagolás… sőt, én a munkám miatt már szeptemberben kezdem a karácsonyi szezont, de pl fát díszíteni én szigorúan december 24-én szeretek. De valahogy most a szívemben más a hangulat.
És ezt mondtam Bernátnak.
Erre most hétvégén egyszercsak elmegy, hogy dolga van… Majd hazaér, látszólag semmi extra… És mikor kimegyek, ott van az asztalon egy karácsonyi hangulatba hajló asztali dísz, két gyertyával. Annyira, de annyira örültem neki!!! Maga a kompozíció is tetszik, de az, hogy a férjem ennyire kedvesen reagált az érzésemre, és nem engedte el a füle mellett, hanem azonnal megragadta az alkalmat egy kis kedveskedésre, ez annyira jól esett, hogy erre alig találok szavakat!

És még egy dologért nagyon hálás vagyok Neki. Ma is a vendégségben hagyott beszélgetni. Mi asszonyok: a dédimama, Eszti mama, Bernát nagynénje és én, kicsit beszélgettünk a gyerekezős élet nagy dolgairól, és addig Bernát a gyerekekkel előbb bent, majd az udvaron játszott. Nagyon jó érzés, hogy számíthatok rá ebben.
Korábban nem nagy félelmem volt, hogy ha lesz gyerekünk, akkor mindez rám marad, hogy majd mindig én fogok a gyerekkel / gyerekekkel foglalkozni, de nagyon jó, hogy Bernát ennyire kiveszi a részét ebből, aminek a feladatmegosztás miatt is örülök, meg azért is, mert az igazi élmények, tapasztalások akkor vannak, amikor a gyerekekkel vagyunk.

Bernát:

Most írás közben kaptunk egy kakast a szomszédtól. A madár már nem él, de még nincs felpucolva. Beraktam a zuhanykabinba és rácsuktam az ajtót, nehogy elrepüljön. Vagy nehogy közelebbi barátságba kerüljön valamelyik kutyával, mert a mi kutyáink nagyon barátkozósak. :)
Amikor odakerült az idő, hogy kezdődhet a felpucolás, kihoztam a konyhába, ahol a gyerekek játszottak, és.. (ez olyan mint a sörivás csecsemőként: vagy tetszik, vagy nem) amikor Jancsi meglátta odaszaladt és megragadta hogy „Kakas!”, és már szorította is, kb. mint aki már tépné is. Julcsa kicsit óvatosabb volt, ő kérdezte, hogy mi az, és tisztes távolból nézegette, de miután mondtuk neki, hogy simogassa meg, mert szép a tolla és milyen selymes, bátortalanul ugyan, de megsimogadta. Julisnak kell némi idő, míg jól megfigyeli a dolgokat és összeszedi a bátorságát, hogy kipróbáljon valamit. De ezzel semmi gond, ezt mi tudjuk, rászánjuk az időt, és szépen lassan, kicsit bíztatva, de nem erőltetve kipróbálunk mindent.

Bianka:

Kifejezetten örültem ennek a szépséges madárkának! Direkt úgy helyezkedtem, hogy egy szép két oldalára tudjanak állni a gyerekek, mert biztos voltam abban, hogy nézni akarják majd. Nagyon jól jött Jancsi nyitottsága és érdeklődése, a félelem legkisebb sziksrája nélkül túrt bele a madár tollába, simogatta, nézegette. Juliska nagyon uzgatott volt, ideges nevetéssel próbálta a feszültségét leplezni. Miután megnyugtattam, hogy ez a jószág már nem tudja bántani, Ő is megsimizte és közösen csodáltuk, ahogy a fényben a tollak árnyalata változik. Megnéztük a csőrét, sarkantyúját, és gyakorlatilag a megtisztítás végéig ott asszisztált nekem a két gyerek :D Azon már meg sem lepődtem, hogy Juliska meg akarta kóstolni azonnal, de aztán meggyőztem, hogy jobb lesz, ha előbb megfőzzük, végül kiegyeztünk egy megszagolásban :D Hihetetlen ez a nő… :D

 

 

Bernát: VIGYÁZAT SÍRÓS RÉSZ!!!
Ülök a gép előtt és nézek egy kis Kiss Ádámot és Jancsi könyörög, hogy az ölembe üljön, és bevet minden cukiságot és nézést, hogy megzabálom, és igen győzött, felült. És én átöleltem és idebújt hozzám és mosolygott és meghitt pillanat, és már könnyes a szemem, és mondom neki, meghatódva, hogy szeretlek fiam… és Jancsi megszólal: „az ott egy légycsapó???” ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ J