2022.11.16.

Bernát:

Egy újabb szép nap, reggeli kelés, öltözés, KÁVÉ A KÁVÉZOMBIKNAK, aki nem én vagyok, de újabban Jancsi rászokott… illetve leszokott a kakaóról, mert ugye kidobta a cumisüvegét, ezért pár napig nem is ittak kakaót. De most hiánya lett és elkezd kiabálni, hogy KÁÁÁÁVVVEEEÉÉÉJJJJ!!!  és akkor vinni kell :)
Elmentem dolgozni, kb. délig, mert aztán jönnöm kell haza, váltani anyucit, így tudunk mindketten dolgozni. Mikor hazaértem, a gyerekek ugráltak a trambulinon és kiabáltak, hogy Apuuuccciii!!! én gyorsan beálltam a kocsival és odamentem kérni egy puszit. És a zsebemből előkerült egy egy kókusz rúd, Juliska azonnal mondja, hogy megérdemlik, ez kb. arra válasz, hogy nem érdemlik meg a csokit, vagy szörpöt, mert nem fogadtak szót. Lehet, hogy túl sok az elvárásunk velük szemben. Próbálom most őket túl szeretni, hogy hátha jobb lesz a helyzet.

Bianka

Nagyon bántott a tegnap este… Annak ellenére, hogy ésszel tudom, normális dolog dühösnek lenni, nem elégszem meg azzal, hogy nekünk minden napunknak ilyennek kell lennie. Igenis akarom a családi idillt, nem fogadom el, hogy nem tudunk békésen, megélni egy napot.
Bántott az is, hogy így elfordultam Juliskától. Bár ahogy említettem, már az esti rutin pont ott tartott, hogy a gyerekek levonulnak a színről, így annyira nem volt feltűnő, de én tudtam, hogy ez részemről egy teljes hátatfordítás volt, és azt gondolom, egy anya nem csinál ilyet.
Azon gondolkodtam este, hogy tudtam ezt megtenni? Miért? Hogy tudok egyáltalán ennyire haragudni egy négyéves kislányra? Hogy vagyok képes annyira csak a saját álláspontomat nézni, hogy ilyen szinten ki tud billenteni a komfortzónámból egy négyéves kislány?

Este arra jutottam, hogy a feltétel nélküli szeretet a válasz.

A nagybetűs életben általában mi van? Lehet, hogy egy kezdeti bizalmunk van mindenki felé, de alapvetően gyorsan beáll a rendszer mindenkivel: ha jót teszel velem, én is jót teszek. Ha jó fej vagy, én is jó fej vagyok, ha szeretsz, én is szeretlek. És visszafelé is. Ha jót teszek, azt várom, hogy jót tegyél, vagy velem, vagy mással, de minimum legyél hálás. Ha jó fej vagyok, azt várom, hogy te is legyél az. Ha szeretetet adok, örülök, ha viszont szeretsz… És oké, az ember tud önzetlen lenni, meg segítünk a rászorulókon, de most nem erről beszélek, hanem általánosan. A világban pozitív és negtív oldalon is megvan ez a szemet szemért alapelv. És bármennyire is vagyok hívő, bármennyire is vagyok jószívű, segtőkész, türelmes, számomra is úgy kerek a világ (még ha nem is elvárom, de örülök, ha így van, ahogy fent mondtam. Ha jót tesznek velem, viszonzom, ha szeretnek, könnyebb szeretni… nagyon jó érzés szeretetet kapni és viszont érezni, hogy szeretnek, de ha ezek nincsenek egyensúlyban, abba belefáradok, egy idő után kevesebbet adok, és aki állandóan csak kihasznál, azt egy idő után leépítem, elkerülöm.
Na és akkor ezt írja felül a feltétel nélküli szeretet.
Feltétel nélküli. Azaz nem vár semmit cserébe. Nem azért szeret, mert őt is szereteik, nem azért tesz jót, mert neki is jót tesznek… sőt… ha semmit nem tesznek, akkor is szeret…. sőt… ha neki kifejezetten rosszat tesznek, akkor is szeret, mert ennek a szeretetnek nincs feltétele. Így szerintem csak Isten tud szeretni, de az anyák közel állnak ehhez, ha a gyerekükről van szó.
Ebben nem kevés ösztön, hormon is segíti őket. Biztos van ebben is kivétel, de a legtöbb anya, ha a fia embert öl, a szíve szakad meg, de akkor is szereti… No és mi erre a feladatra vállalkoztunk, hogy szeretjük ezt a két gyereket így, anyai, apai szeretettel, feltétel nélkül.
Ebben van most még anomália.
Papír szerint már anya és apa vagyunk, hiszen már van határozatunk is, meg annak a véglegesítése is. De az ösztönök (esetleg hormonális behatások) még alakulóban vannak. Így bármennyire is akarok jól szeretni, az én szeretetem még nem feltétel nélküli. Még nem tudom teljesen hátrahagyni a szemet szemért dolgot, pedig tudom, hogy így lenne jó, így lenne helyes, ez lenne a célravezető, na meg hát hívő ember is vagyok, magammal szemben is feladat ez…. de még nem tudom. Szeretem, kinyalom a seggét, éjjel-nappal vele vagyok, és napról napra estére megsemmisülök a fáradtságtól, az idegtől, a magammalvaló harcoktól, majd minden reggel megújulok és feltámadok a hamvaimból, mint a főnixmadár, hogy újrakezdjem, újra szeressem, új esélyt adjak egy vidám, kedves, szeretettel teli napnak, és cserébe azt várom, hogy fogadjon szót, ne menjen az agyamra.

És ahogy ezeken agyalgattam így reggel félálomban, akkor belegondoltam Juliska helyzetébe. 4 éves.
4 évesen én oviba jártam, hajnalonként anya ölében utaztam a buszon, télen a kabátjába bújva. Annyit voltam az ölében, amennyit csak akartam, ha bármi bajom volt, ott volt a biztonság, hogy anya ott lesz, megvéd, segít. Tanított, bíztatott, szeretett. 4 évesen szerintem én brutálisan elveszett lettem volna, ha Anya kikerül a képből, és soha többé nincs. Nincsenek a megszokott ajtók, falak, bútorok, játékok, hangok, illatok…
Ma is emlékszem, hogy még kiscsoportos voltam, mikor egyszer úgy alakult, hogy nem anya jött értem, de ainek jönnie kellett volna, nem jött. Én akkor emlékeim szerint nem ijedtem meg, de ez mégis akkora trauma volt, hogy hetekig úgy alakult a napirendem az oviban, hogy ment a jéták, ebéd, alvás rendben, majd amikor az első gyerekért megjött az első szülő, belém hasított, hogy értem nem fognak jönni… Behúztam egy széket a csoport közepére és ott sírtam. Nem tudom, hány napig, vagy hétig tarthatott ez, de nagyon sokáig féltem. Ma is emlékszem erre az érzésre.

És akkor mi ez ahhoz képest, hogy jön két ember, barátkozunk két hetet, azt hopp, már nem is  megyek haza soha többet, mert egyik nap elrabolnak… Oké, persze, a jó nevelőszülő felkészíti a gyereket erre, de erről nem sokat tudok. Jelenlegi információm erről az, hogy Juliska ezt nem akarta.

És akármit is csinál, akármit is mond, én arra vállalkoztam, hogy anyja helyett anyja leszek. Az leszek, akihez jöhet egy ölelésre, jöhet panaszkodni, ha elvették a játékát, az leszek, aki feltétel nélkül szereti, és cserébe nem vár semmit. Én meg mit csinálok? Jól megharagszom, meg jól megsértődöm, mert egy négyéves valamit nem úgy csinál,ahogy képzeltem.

És ebben most lehet, hogy az én érzéseim is még helyénvalók, de most nem ezt kellene nézni, hanem azt, hogy ez a kislány, amikor felébred, amikor játszik, amikor elalszik, akkor ott legyek neki. Legyek számára a világ közepe, a biztonsága, az origója, a kályhája, aki szereti és elfogadja őt úgy, ahogy van.
És belegondolok, mennyire elveszett lehet, amikor dühös vagyok rá, és nem tud hozzám úgy közeledni, ahogy szeretne. És menne panaszkodni, keresné a biztonságot, de elvileg én kellene , hogy legyek neki az… de akkor nem vagyok. Jajjjj…. de nehéz ez..

Szóval nekem kell a lépéseket megtennem. Nekem meglátnom azt a négyéves ártatlan kis gyereket, aki ott bújik a hazugságok, idegesítő hülyeségek, bepisilések, és minden más mögött.
Szóval reggel, miután ezt a rövid kis agymenésemet ráöntöttem Bernátra, felfokozódott bennem a vágy, hogy a tegnap esti baromságokat megint dobjam a kukába, támadjak fel ismét a hamvaimból, és a kis négyévesem saját hülyeségei miatti hibáztatás helyett csak simán hívjam fel a nagyágyra, és öleljem meg pusztán csal azért, mert szeretem.

Így is lett. Mondjam, hogy bőgtem? Minek? Úgy is tudható:D
„Csak meghatódtam” –mondtam – „minden oké…. nagyon szeretlek”
Szótlanul bújt hozzám, öleltük egymást, megpusziltam a kis fejét és néztem a barna szemeibe. Talán most először voltunk „Anya és lánya”.

A napunk ezután viszonylag jól és békésen telt, amiből azt emelném ki, hogy nagyon örülök, hogy a déli alvásra minden összejött: hazaért Bernát, együtt ebédeltünk, a gyerekek időben ágyba is kerültek, kint meg eléggé béna idő volt, így mit volt mit tenni, ha már van szabad két óránk??? ;-)
Igen, elővettük…
A Carcassonne-t … :D
Másra gondoltál, mi? Kis huncut….
Szóval játszottunk egy kört és szénné vertem Bernátot :D Közben óriási táblás csokit ettünk, és kávét ittunk :)

Bernát:

DR. Mengele nyomdokaiban.
Este pakolás és ágyrendezés közben megtaláltam a NYUNYÓT. Gyorsan összenéztünk az asszonnyal, hogy rakjuk oda Jancsi ágyára. Konkrétan gyerek-kisérletbe kezdtünk, hogy vajon hogy fog a gyerek reagálni. Nem volt nagy hiszti, mikor eltűnt, és most, amikor reggel megtalálta, már a nevét se tudta. Az egyetlen dolog az volt, hogy keresni kezdte a cumiját, de gyorsan megbeszéltük, hogy csak a kicsi babáknak kell cumi, és ő már nem az.

Ezzel kb. vége is a kisérletnek, a nyunyó marad még egy pár napot, és végül megy a kis dobozba, ami egy idő kapszula lesz, a múlt egy lezárása és eltemetése a padláson. Azon agyalok, hogy a nyunyókon, macikon, és cumikon kívűl mit tegyek még bele??.

Bianka

Jancsi nyunyója, cumija és Juliska két plüsse volt a szent grál, amiről elhittem, hogy katasztrófa történik, ha nem lesznek. Ehhez képest az összes úgy került ki a látóterünkből, hogy különösebb veszteségélményt nem mutattak a gyerekek. És én is azt gondoltam, hogy ha most a nyunyó elő kerül, és Jancsi örül neki, hátha Juliskában is történik valami kibeszélés, vagy valami a régi dolgokkal kapcsolatban, de nem volt semmi ilyen.

Ma viszont, amíg én nem voltam itthon, ők nézegettek régi képeket, amik délutánra generáltak egy mini beszélgetést. Azt hiszem, ezen a nyomon jó lesz, ha elindulunk, és a fő témáink közé bekerülnek a régi dolgok, jöjjenek csak felszínre a dolgok, amikkel majd tudunk talán kezdeni valamit.

Viszont majd megint egyeztetnem kell valakivel.
Ma beszélgettem Julissal, és kiderült, hogy nagyon nincs képben alapdolgokkal. Persze azt nem várom, hogy értelmező kéziszótár módjára fogalmazza meg, mi a hazugság, vagy az igazmondás, de az most megint egy megtévesztő dolog, hogy gyakran mondja, a kezdetektől, hogy „megérdemelem”, vagy megérdemeltem, de gyakorlatilag fogalma sincs arról, hogy ez mit jelent, nem tudja, mi az, hogy jutalom, mi az, hogy büntetés. A „megérdemeltem” – ezt olyankor mondja, mikor összeveszünk valamin és mondjuk leültetem kicsit gondolkodni, majd jön az egyezedés, hogy ő jó lesz, szót fogad, majd jön a „megérdemeltem”… amit szerintem anno Lillától sokat hallhatott… Viszont most olyan szitációkban használta, amiről számomra kiderült, fogalma sincs ezekről. Így meg aztán várhatjuk a rendet, ha totál nincs mire építkezni. Szóval most azt gondolom, nullára vissza kell mennünk, letisztázni pár alapdolgot.

Plusz egyik nap fény derült számomra arra is, hogy miért ilyen könnyelmű, miért vigyorog a szemembe, miért nem veszi komolyabban a dolgokat. Beszéltem Lillával. Volt büntetve a nagylány, sokszor. Amikor rossz volt a szekrény mellé kellett állnia. Ez kb 3 perc volt, de nem azért, mert Lilla azt mondta, hogy 3 percig kell ott állni, hanem, mert a kisasszonynak hirtelen nagyon wc-re kellett mennie. Ha kiengedte wc-re, már nem ment vissza… (MIVAAAAN???? Mi az, hogy nem megy vissza????? Hát ki szabja ki a büntetést? A gyerek, vagy én????) De olyan is volt, hogy nem engedte ki, akkor összepisilta magát… Amire most biztosan sokan felszisszennek, hogy jajj, szegény gyerek, micsoda kínzás, hát szegény, még be is pisil olyan sokat szenved, de a nagy lósz*rt… Juliska művésznő király manipulátor, és mint korábban írtam, eszköztára végtelen, ha a célját kell elérnie, szóval igen, ha kell, akkor bizony, hogy kisajtol magából 5 csepp pisit, csak azért, hogy igaza legyen. És sajnos Lilla szépen be is dőlt ennek. (vagy a másik 4 mellett energiája nem volt tovább vinni a dolgokat)
De Juliska művésznő bennem emberére talált, az én eszköztáram is végtelen…