2022.11.30.

Bernát:

Nehéz napok egy Föld nevű bolygón…
A tegnapi átlagos nap végén volt egy kis sírás, és hogy mentsem a menthetőt, ráírtam Bianka egyik barátnőjére, hogy „ugye el akarja hívni kávézni délelőtt hogy egy kicsit gyerek mentes legyen?”. Mert ugye ő egy Super vumen, de egész nap kriptonitot melenget a keblein, és estére már van, hogy lyukat üt a pajzson, és az ember sebeket szerez. De amikor kiderült, hogy én adtam meg a kegyelem döfést, akkor nagyot néztem.

Hisztis, veszekedős, kötelező körös esti altatás közben, mikor a mesének vége, mindeni fordul a fal felé és alszik. Elméletben…., de mindenki fészkelődik, forog, felkel, takaró kitakar, takaró betakar, közbe némi duma.
Nekem meg a napi bevitel után kiadásaim keletkeznek, és miközbe mentem kifelé a lerakodó helyre, odamentem a gyerekekhez, megigazitottam a takaróikat, és kicsit megsimogattam a hátaikat, majd mint aki jól végezte dolgát kimentem jól végezni a dolgomat. Jövök vissza és látom, Bianka szipog a gépnél és dolgozik, próbál úgy tenni, mint akinek semmi baja. De én látom a kis ovison, hogy csillog a szeme, megsimogatom a vállát és indul a a pára… hozok neki egy zsepit, simogatom, kérdezem, mi a gond? Semmi, de már megint indul a pára, hozok még egy zsepit, mert még szipog az orra is.
Később, mikor már feküdtünk, elmesélte, hogy azért sírta el magát, mert ő már tiszta ideg és teljesen kivan, és akkor én a legnagyobb szeretettel odamegyek betakarni őket, és még meg is simogatom a hátukat. Miközben neki kéne az ölében elringatni őket, de neki ehhez már semmi lelkiereje. Igen, egy hős apa mindent gond nélkül megold, sok szeretettel! :)

A FASZT! Ha egész nap én is a kis teroristákkal volnék, sőt még melletük kéne dolgozni, én is kiakadnék és estére már fojtogatóst játszanék velük. De így, hogy délelőtt még a megyét is elhagyhatom és emberekkel találkozom, történéseim vannak, zajlik az élet és nincs körülöttem gyerek zsivaj, így estére marad némi energiám. És valahogy észreveszem az emberek szükségleteit, mármint látom, hogy Juliska küzd a takaróval, mert rajta fekszik, be is takarózna, de melege is van, és így nem fog tudni aludni. Megigazítottam, és mikor láttam, hogy befeszül, hogy most mi van, én megsimogattam a takaró alól kilógó hatalmas orrát, és simogatni kezdtem a hátát, hogy aludjon. Közbe Jancsi gúsba kötötte magát a takaróval, ezért őt is kibontottam és betakartam, ment ott is a hátsimi, és igen látom Biankán, hogy négy felé kell szakadnia. Nappal anya, és háztartás beli, és ha tud dolgozni, akkor fest és szerkeszt két állásban gyakran este tizen egyig! És közben megy benne az önmarcangolás mert minden fontos és mindent kéne csinálni, de nincs ideje mindenre. Én próbálok nagyon sokat segíteni itthon, de persze mindent én se győzök. Pihennünk kell! El kell szakadni a gyerekek okozta felfokozott inger álapottól. Be is terveztük hogy hétvégén egy napig Karika mama vigyáz a gyerekekre, mi meg elmegyünk barátokhoz aludni, pihenni. De ma még csak csütörtök, és a szombat túl messze van, addig meg ölöm magam. :) Nem lehetett halogatni, tehát most Bianka épp barátnőzik és kutyázik, meg macskázik, és nagyon remélem, hogy kap egy kis töltöttséget, hogy könnyebben bírja ezt a hajtós egy hónapot. Januártól megszűnik a karácsonyi hajtás, és már csak három felé kell szakadnia! :)

Bianka

Nem akartam félbeszakítani, ha már Bernát így belejött az írásba.
Tegnap este az eddigi legmélyebb lelkiállapotot éltem át, amióta gyerekezünk.
Elsőre azt mondtam, kész, én itt fejezte be a blogírást is, ennyi volt.
De  mára persze tisztult az agyam, és naná, hogy megírom ezt is, kendőzetlenül, és bizom a tőzsdei görbénk emelkedő irányában, és ezzel együtt abban, hogy ha utólag olvassa majd ezt valaki, akkor már legyen egy biztató jel arra, hogy igen, lesz ez jobb is.

Na de repüljünk vissza tegnapra.
Felfelé indult a görbénk az elmúlt pár nap alatt, voltam szerető anya, büszke anya, meg türelmes anya, de minden igyekezetem ellenére Juliska olyan szinten tud kiakasztani, hogy arra nincsenek szavak. Úgy tudtam, nekem birka türelmem van, és két dolgot tudok elképzelni, vagy nincs birka türelmem, csak eddig ebben a tévhitben éltem, vagy de, az van, és akkor Juliska élete szerencséje, hogy nálunk van, mert más már kitekerte volna a nyakát.
A lényeg, hogy tegnap is viszonylag normálisan ment a nap, csak párszor akasztott ki a Juliska színház, és azt gondoltam, majd türelmes leszek, nézünk egy mesét, és repkednekapillangók, meg minden. De mikor lefekvéselőtt megkérem, hogy az autót tegye a helyére a polcra, és a másodperc törtrésze alatt pillantok oda, hogy igen, ott a helye, csak fel kell tenni, tehát nem kérek lehetetlent. Juliska odanéz, végignézi a polcot, megnézi az autó helyét,majd nyávogni kezd, hogy niiiiiiincs helyeeeeeee….. Ez önmagában nem nagy dolog, hiszen csak egy autóról van szó, de egész napos nyávogás, meg felesleges körök után annyira dühös voltam már, hogy legszívesebben a fejét odatoltam volna a polcba, hogy nem látod cseszd meg, hogy ott van a kurva helye annak kicseszett autónak???????
És akkor visszafogom magam, lenyelem a dühömet, problémát megoldjuk, megbeszéljük, de ettől még dühös vagyok…. Várom, hogy aludjanak, majd szét robbanok… Tudom, hogy ha elalszanak, jön végre a csend, a nyugalom, a béke, előjönnek a macskáim, bejönnek a kutyáim, akik nap közben menekülnek ettől az egésztől.

És miközben én épp szétrobbanni készülök és képtelen vagyok a legkisebb gyengédségre is, egyszer csak megjelenik Bernát és a legnagyobb gondossággal és szeretettel betakargatja őket és a hátukat simogatja…. Na itt kerültem teljesen padlóra, mert ez a mozdulat és az a gyengédség, ami ezekből a mozdulatokból áradt, szembesített az én pillanatnyi gyengeségemmel és hiányaimmal. Tudtam, nekem kellene ezeket megtenni. Nekem kellene betakarnom, megsimogatni őket, (vagy legalábbis nekem is) Nemhogy sztrobbannom kellene, hanem elringatnom őket, de képtelen vagyok erre most. És felmerül a kérdés bennem, hogy mi van, ha soha nem leszek alkalmas erre? Mi van, ha tényleg alkalmatlan vagyok erre? Mi van, ha ezzel a szétrobbanásaimmal pont én vagyok a béke és a boldogság útjában? Nem vagyok még anya, csak papír szerint. Mondom, hogy szeretem őket, ezzel emlékeztetem őket és magamat is, de ez a szeretet még mindig csak döntés, felelősségvállalás. Reménykedem abban, hogy az idő, a közös élmények meghozzák a mélyebb érzéseket is, de mi van ha nem? Mi van, ha én nem leszek anya?

Ezekben a kérdésekben elmélyedve az merült fel bennem, hogy lehet, hogy jobb megoldás lenne, ha nem is lennék itt, ha simán összeszedném a cókmókomat és eltűnnék innen, és nem állnék a gyerekek boldogságának útjába, főleg, ha csak ennyi telik tőlem, hogy esténként szétrobbanok.

Józan ésszel végig gondolva persze nem ez a megoldás, de ettől még nem érem magam alalmasabbnak és jobb anyának és végtelenül elkeserített ez a gondolat, hogy minden, amit felépítettünk, amiért küzdöttünk, amit együtt átéltünk, az elillanhat egy pillanat alatt, mert én nem vagyok anyának való. Persze Bernát megnyugatott, hogy hülye vagyok és ezt a f*szságot most hagyjam abba, nincs semmi gond és ha Ő lenne velük ennyi időt, akkor Ő is ezt érezné. Fura, de ettől tényleg megnyugodtam, persze kicsit még bőgtem a vállán, de ezt már szerintem igényli.

Összegezvén az egészet így egy nappal az akció után, azt gondolom, hogy a legnagyobb szerencse, hogy semennyire nem látunk az időben előre. Mert ha eddig például előre látnánk, és a jelenlegi állapotomban látnám magamat, magunkat, akkor azt gondolnám, nincs az a pénz, amiért én ezt vállalnám. Méghogy önként!!! Méghogy még én áldozzak erre!!! (nem is keveset, mert ezek esznek ám, mint „vött malac”)
De azt gondolom, ezt az egészet egyben kell nézni. Ez egy folyamat, amiből hiba lenne kiemelni egy-két külön eseményt. Ez most a küzdelem ideje, kb. mint egy foghúzás, egy sebkezelés,vagy kilépni egy egyébként rossz kapcsolatból. Ezek fájdalmasak, de túl kell esni rajta, túl kell élni, mert utána jobb lesz. Csak bízni, reménykedni tudok abban, hogy még pár hónap, egy év, vagy sok év távlatában azt mondjuk majd, ez mind megérte.

Eszembe jut két esemény. Az egyik egy munkahelyemhez kötődik. Vágytam oda bekerülni, de borzalmasan nagyot csalódtam. Nem tudtam behódolni az igazgató egyszemélyes királyságának és mikor ezt felismerte, egy mondvacsinált dologba belekötve egyik nap munka után olyan szinten alázott porig, hogy egész életemben azóta sem éreztem annyira megsemmisülve magamat. Bernátnak elmesélve Bernát csak azt kérdezte: Oké, akkor Te mész be holnap felmondani, vagy én borítsam rájuk az asztalt? És bár tartottam a következményektől, a bizonytalanságtól, felmondtam másnap és az, hogy kiálltam magamért, ez olyan erőt adott, amiből azóta is tudok meríteni. És azt kell mondjam, utólag hálás vagyok azért, hogy az az ember így beszélt velem, mert olyan tapasztalást kaptam általa, ami nekem nagyon kellett. Pedig az akkor nagyon rossz érzés volt, emlékszem, végig sírtam az utat hazáig…
A másik hogy anno, mikor még 20 év körül voltam, Anyával elértünk az anyagi csőd szélére. El akarták a lakásunkat árverezni. Addigra rengeteg adósságunk volt, ne volt hűtőnk, mikrónk, tárcsás mosógéppel mostunk, és a gáztűzhelyen csak egy lángot tudtunk használni, azt is csak úgy, ha a partvissal kitámasztottuk…. Villámgyorsan kellett munkát vállalnom, és a dolgozós éveim legelején az összes fizetésem minden hónapban arra ment, hogy az addósságainkat törlesszük. Míg a fiatal kollégáim minden hónapban új táskát, farmert, telefont vettek és éttermekbe, meg bulizni jártak, nekem a nettó 66.000 Ft (ami akkor egyébként jónak számított) fizetésemből egy 2700 Ft-os utalvány maradt, amit szabadon költhettem el. Elég nehéz 2-3 év volt, már nem emlékszem pontosan, hogy mennyi, de 2 év biztosan. Addig nem láttam a fizetésem…. Aztán egyszercsak kiment az összes adósságunk és elkezdtünk talpra állni. Berendezéseket, bútorokat vettünk, és egyenesbe jöttünk.
Azt az időszakot nem szeretném újra élni, de sokmindenre megtanított az is, és azt gondolom, sokat adott abban, hogy hova helyezzem el magam, ha valamiért küzdeni kell, és utólag nem bánom ezt a megtapasztalást.

Hát ebben reménykedem, hogy ezzel  is hasonlóan leszek, leszünk, hogy utólag viszatekintva azt mondjuk majd, kemény volt, de megérte.

Azt mindenek előtt kiemelném, hogy támogató közeg nélkül szerintem ezt kb lehetetlen megcsinálni. Nekem hatalmas nagy áldás, hogy Bernát ilyen szinten gondot visel rám, ránk, de itt vannak a barátaim, akikből egyből hárman ugrottak, azonnal, egyikre Bernát írt rá, hogy baj van a toronyban :D, a másik kettő eg szerintem ráérzett, hogy valami nem oké, és biztos vagyok abban, hogy még van sok barátom, barátnőm, akikre számíthatok, na és persze a rokonaim, legfőképp anyukám, akivel nai szinten beszéljük meg az aktuális baromságokat.

Hogy hogyan tovább? Mindenek előtt most elkezdem megvalósítani,amit a pszchológus javasolt nekem. AZ ÉN IDŐMET. Kiszakadni innen, mással, másokkal, és persze magammal foglalkozni.