2022.12.30.
Bianka
Meg kell állapítanom pár dolgot.
Korábban azt gondoltam, hálátlan és kirekesztő dolog a gyerekeket kis asztalnál
etetni, külön…
Most azt gondolom, nem, nem az. Lehet tréningezni őket a közös étkezésekre, lehet
tanítani őket, hogy ne hadonásszanak a villával, stb, de teljesen más a
ritmusuk, korukból kifolyólag más nekik fontos, más az érdekes, minden érdekli
őket, kell nekik a figyelem és folyamatosan ők akarnak középpontban lenni,
amivel nincs gond,csak ha szeretnénk néha három értelmes mondatot megbeszélni,
vagy idegeskedés nélkül megenni egy reggelit, akkor ők ahhoz nem kellenek. Szoktunk
együtt is enni, de amióta külön esznek, nagyobb a béke is, ami ezekben az
időkben azért fontos, mert szerintem minden alkalmat meg kell ragadni, amikor
nem leszünk idegesek, és igyekezni kellmindent kiiktatni, amitől viszont igen….
Pár éve olvastam egy cikket, ott a régimódi, de akkor modern feleség
teendőit és a férjéhez való viszonyulást írta le. Feleségként is egyetértettem
a cikk pár pontjával, de akkor azt gondoltam néhány pontra, hogy a jó édes
anyukáját annak, aki ezt leírta, kitalálta… Volt azonban benne egy pont, amit
viszont már akkor is értettem,de nem éreztem át mostanáig. (…mire a férjed hazaér…) „Készítsd
fel a gyerekeket. Mosd meg a gyerekek kezét és arcát, fésüld meg a hajukat
és ha kell, öltöztesd át őket. Kis kincsek ők, akiket a férjed békés játék
közben szeretne látni. Minimalizáld a zajt. Mire hazaér, addigra már ne menjen
a mosógép vagy a porszívó. Kérd meg a gyerekeket, hogy maradjanak csendben.”
Tegnap festeni voltam, a több réteg miatt kicsit hosszabb lett az egész,
mint elsőre számoltam. Mivel nem számítottam ennyi időre, reggel még indulás
előtt betoltam egy üres kiflit, és vittem magammal egy másfél literes
innivalót, egy kávét, meg egy kis csokit, gondolván, hogy pár óra múlva úgy is hazaérek…
18:30-ra fejeztem be, hullafáradtan, farkaséhesen ültem a kocsiba. Mire
hazaértem, a gyerekek (igaz, épp bünti miatt, de) síri csendben, meleg kávé az
asztalon, leves, második kikészítve, megmelegítve. Nem tudom megmondani, hogy
ez a csendes, nyugodt fogadtatás esett jobban, vagy maga az étel, ital. És nem
arról van szó,cukik, hogy jönnek, mesélnek, de hogy nem tudokbelépni az
ajtón,akkor sem, ha a fülemen is szatyor van és három szót nem tudunk Bernáttal
beszélni, mert csak ők zengik a magukét… nem hagynak megérkezni, és nem tudom ez
majd idővel átbillen-e abba, hogy imádom, hogy jönnek és majd alig várom, hogy
hazaérjek pont ez miatt, jelenleg még egyelőre ez zavar.
Juliska furcsaságai
Nem tudom, hogy korábban mik voltak a szokások kaja téren náluk, de
nagyon szívesen visszamennék és megnézném, ha tehetném. Kíváncsi lennék arra,
hogy miért, hogyan lesz az, hogy egy négyéves gyerek, ha elé kerül egy olyan
kaja, amit határozottan nem kedvel, mégis gondol egyet, összeszedi minden
erejét, és mint a katonaságnál, ahol nagyapám mesélte, hogy nem nagyon volt
módi válogatni, meg kényeskedni, nameg idő sem volt ott finnyáskodni, szóval
amit eléjük tettek, belapátolták, mindegy volt, hogy hideg, vagy meleg, ízlett,
vagy nem…. Na hát Juliska dettó… erőt vesz magán, és belapátolja… Nyeli befelé
és látom, hogy kényszer neki. És nem értem, miért tesz ilyet egy gyerek. Duplán
rossz, mert nem kellene kajával így tennie, és ráadásul súlyban sem rossz a
lány, szóval nem kellenek a plusz falatok, mert abból lesznek a plusz kilók….
Számomra valahol ez szomorű is, mert oké, hogy sokmindent megeszik, de azért ha
legalább magának bevallaná,mi az, amit szeret és mit nem, azért az neki is jobb
lenne. Harapófogóval kell kihúzni belőle, hogy valami nem ízlik.
Odáig már végre eljutottunk, hogy a mákos tésztát nem szereti, és ezt kész is
kimondani, hogy olyat nem kér… De ehhez kellett, hogy egyszer túl húzzam a
dolgot és megegyen pár kellemetlen falatot, mire ki tudta mondani, hogy nem
ízlik.
Az öngerjesztő negatív spirál.
Egyik este egy nagyon kellemetlen helyzetbe kerültem Julissal….
Amit már szerintem több, mint egy hónappal ezelőtt írtam, hogy erőszakosan
jött, hogy öleljem meg, az már egy sokkal élhetőbb mederben van. Talán az is
segítette a dolgot, hogy kap figyelmet, de a lényeg, hogy már nem kéri, hogy
lehetetlen helyzetekben öleljem meg, de arra még mindig nagyon jó érzéke van,
hogy akkor kér ölelést, mikor érzelmileg a legtávolabb vagyok tőle, pl mikor
felcseszi az agyam a hülyeségeivel, én épp a robbanás határán küzdök saját
magammal és akkor mondja, hogy meg aar ölelni. Az egyik lehetséges válasz és a
legtökéletesebb az lenne, ha én egy pillanat töredéke alatt le tudnék nyugodni
és a világ legtermészetesebb őszinteségévelvonnám a karjaimba az egyetlen szem
lányomat. Na ja… ha robot lennék… vagy skizofrén… vagy pszichopata… vagy
nárcisztikus…. de tudtommalegyik semm vagyok. Szóval marad az egyel rosszabb
megoldás, hogy bár szétrobbanni készülök,de erőt veszek magamon és belül azt
mantrázom, hogy essünk túl rajta, és közben kelletlenül megölelem az egyetlen
szem lányomat… Ennek hátránya, hogy bár a lányomnak pillanatnyilag jót teszek,
nem azt adom neki, amire vágyik és ráadásul totálisan meghasonulok magammal és
szerintem ezzelhosszú távon egyikünknek sem teszek jót, mert nem őszinte az,
amit csinálok.
A harmadik verzió, hogy nem, nem ölelem meg,
mert nem tudom. Mert emberileg, agyilag, érzelmileg, lelkileg és
mindenhogy annyira távol vagyok tőle, hogy ennél távolabb már nem lehetnénk
egymástól és akkor azt mondom neki, nem, most nem ölellek meg. Ezzel nem teszek
a kérésének eleget, elutasítom, amit akkor biztos nehéz megélnie, de a jó
része, hogy bár maga az esemény nem jó, legalább nem hasonulok meg magammal…
Szóval egyikeste ez történt. Nagyon, nagyon felmérgelt, kiakadtam, hogy
leszarja, amit mondok, nem érdekli, amit mondok, nem fogad szót, és még
aképembe is vigyorog. Piszkosil mérges voltam és rászóltam keményebben, hogy
most már elég legyen, mire elsőre jött a „Mérges vagyok” műsorszám, majd a „meg
akarlak ölelni” fejezet…
És én akkor a harmadik esetet választottam, biztosan önző és egoista dolog, de
megmondtam neki, hogy nem tudom megölelni, mert annyira mérges vagyok. Először
rosszul esett neki jött a nyávogás, stb, ami mindig az atuális műsor része, így
nem is nagyon foglalkozom vele, de utána jött megint, hogy meg akar ölelni.
Nálam meg még tartott az előtte két perccel sem zajlott vitánk, így megint
elhajtottam, hogy nem ölelem meg. Ezt még vagy 5-6 körben játszottuk és láttam
rajta, hogy egyre jobban kétségbe esik, az már nem műsor volt, ott már őszinte
könnyek voltak, és én minden körnél egyre idegesebb voltam. Vártam volna, hogy
legyen legalább egyetlen perc, amíg csenden van és nem idegel tovább, amikor
lehetőségem van egy kicsit kiszusszanni és nagy levegőt venni, és erőt venni
magamon, de nem tudott eltlni 20 násodperc sem, már jött a következő kör, amivel
még jobban felhúzott.
Borzasztóan rosszul éreztem magam, mert tudtam, hogy most számára megváltás
lenne egy ölelés, de addigra már annyira ideges voltam, hogy ránézni sem
akartam, a közelembe sem akartam engedni, és nemhogy szeretni nem tudtam,
egyenesen herótom volt tőle és egyetlen porcikám sem kívánta, hogy hozzá érjek,
megöleljem. Csak arra vágytam, hogy csak egyetlen percet hagyjon már, hogy én
is le tudjak nyugodni kicsit… nem teljesen, arról már nem is álmodom, csak
legalább annyira, hogy ne utáljam….
Az asztalomon pakolásztam, és végre hagyott nekem időt. Eltelt kb két perc,
odaszivárgott mellém, nézte, ahogy a bilétákat rendezem. Odahajtotta a fejét,
én meg átöleltem, addigra már nem utáltam, hanem szerettem. Nem egyszerű az
élet….
Kommunikációs problémáink
Ülök az asztalnál, épp bőrt vágok a körmeim mellől, Julis
nézi, Jancsi még az imént kapott szaloncukrot majszolja, Bernát a konyhában
tesz-vesz.
Párbeszédünk:
Bernát: Vannak kérdéseim
Bianka: Mondjad
Bernát: A mai napra vonatkozóan vannak kérdéseim.
Bianka: Végezzük ki őket.
Bernát: Őőőőőőőő……
Bianka: Jaaaa, én a kérdésekre gondoltam…
Bernát: Jaaaa… Oké….. Úgy érzem, kicsit elbeszélünk egymás mellett :D
Bernát:
Apának idő kell…
És hát gondolom, anyának is !
Eszti mama idő előtt elvitte a gyerekeket szilveszterezni, bár a mi bulinkat lemondták,
attól mi még külön bulizunk egy nagyot.
Volt most pár szép nap, meg is voltam lepődve, hogy végre a gyerekek semmi rosszat
nem csináltak, nyugi volt, minden helyre állt. Persze szeretnéd, te barom…., de
szépen visszatért minden a régi kerékvágásba, most már Jancsi is egyre többet
rosszalkodik, és Juliska is hozza a maga okoskodó visszadumáló, de nem értem
stílusát. Ha úgy nézzük tök jó mert ez ugye aztjelenti hogy meg szoktak itt és
egyre nyugodtabbak és egyre gyerekebbek. Jancsi napok óta nem pisilt be, bár ma
reggel igen. De Julcsa minden nap ütem terv szerint pisil be.
Beteg vagyok, mondtam már? Pár napja volt egy kis zsabálásom ami kikészítette
az epém és beleim, és ez azért lefárasztott, mellé kicsit meg is fáztam,
köhögök, és bár nem dolgozom a két ünnep közt, de a gyerekek ellátása ugye most
már alap. És bár az asszony most többet mozog a malomkerékben mármint a
termelési osztályon: szenyes, kaja, kaki, és komunikáció. De azért nekem is
kell, kellene a gyerekekkel foglalkozni. Kicsit mosott szar vagyok, fekszem az
ágyban pihenek, belealszom a telefonba, és arra ébredek, hogy „apuci, apuci,
kitörlöd a fenekemet, apuci” És kelek, kitörlöm és vissza, aztán valami más, és
jönnek az általános, fogalmamsincs rosszaságok: Kiborít egy doboz játékot, ami
egész a konyháig repül, ami még nem is lenne gond, de az, hogy mindez nem
zavarja, simán leül játszani úgy, hogy a játék fele a ház másik felében van, az
azért nem jó…. letépi az ágyról a lepedőből csinált sátrat az ágy fölül, és
mikor hallja, hogy már szakad, odanéz, majd rugózik még párat…. néha a semmiből
kiröppennek csúnya szavak, vagy hangos puffanással verik a vadi új, karácsonyra
kapott kulaccsal az asztalt… majd hatalmasat esünk, mert már megint felmásztunk
a székre,- ami tilos, - és megütjük
magunkat…. no ezt gyorsan kezeltem, megbeszéltem vele nem tudom, hanyadjára,
hogy nem megyünk a székre, be zavartam az ágyába és a székeket kivittem az
udvarra és szétvertem. Hulk egy kicsit játszot... (aztán basz szét az ideg,
hogy ezeket a székeket, meg asztalkát öcsémtől kaptuk, és nem is voltak olcsók,
én meg szétbasztam egy perc alatt, pedig kirakhattam volna a műhelybe, akkor
anyagilag is és későbbi pofaégésben is jobban járok. Bár szerintem össze tudom
rakni őket, csak azért mert a kölkök hülyék, attól még apának lehetne némi esze…
ezt tanítod a gyerekeknek, te barom???) Na ez megvolt irány vissza veszekedni.
A lepedőt is, ha jól megnézzük, nem csináltam valami atombiztosra, tehát ha jól
megvizsgáljuk apa munkáját, inkább látszati, ideiglenes munka, amit kicsit
hanyag és egyszerű módszerekkel gyorsan látványosan raktam össze (hogy apa
mutassa a gyerekeknek mekkora szaki) (basszaki! )
Bianka
Eddig nem tudtam beleszólni, mert Bernát mg levegőt is alig
vett, úgy írt….
Ezekben látszik jó pár hiba. Még nem vagyunk tisztában egy
három és egy négyéves szintjével. Még mindig nem. + az életterünk elég kicsi,
ami eddig teljesen elég volt nekünk, de bejött a két gyerek és nekik nem elég. Téli
estéken bent vagyunk mindannyian a szobában, ami 5x3,5 méteres, benne a
szekrények, az ágyak, az asztalom, így a gyerekeknek „placc” marad kb 4 nm2,
ami borzalmasan brutálisan kevés. Innen járkálnak ki az étkező-előtérbe, mikor
mennek „bevásárolni” és oda-vissza húzzák-vonják egymást, róják a
kilómétereket, de összességében akkor is kevés.
De egyelőre még kicsik, hogy egyedül felmenjenek, Jancsi a lépcsőn kb második
alkalommal törné ki a nyakát, mert konkrétan úgy megy, szalad, lépcsőzik, hogy
közben mutatja,hogy az égen ott megy a repülő… Ráadásul amit mondtak korábban,
hogy 24 órás felügyelet, az kicsit durván hangzott, de kb tényleg így van. Ez
persze nem azt jelenti, 24 órában ülök a székben és minden idegszálammal és
figyelmemmel őket lesem és soha nem nézhetek máshova, de tény, hogy amint kikerülnek
a látóterünkből, mennek a tiltott dolgok, megy a susmus, dolgok eldugása,
eltörése, elszakítása, és minden olyan, amire azt gondolja – főleg Julis – hogy
leszidnánk érte, legyen az Jancsi kukacának nézegetése, vagy a homokozóban
egymás szemébe homok dobása… Szóval nem, nem mehetnek fel egyedül az emeletre,
így nincs más lehetőség, minthogy lent boldogítjuk egymást ezen a kis
területen.
Máshol, ahol van gyerekszoba, ott kiborít a gyerek egy játékot, fel sem tűnik,
mert rendszerint egy gyerekszoba úgy néz ki, mintha most robbantottak volna egy
bombát… Szóval az, hogy szétrepülnek a játékok, gond-e, az nézőpnt kérdése,
nálunk kicsi a hely, szóval nálunk gond.
A jó hír, hogy hamarosan lesz megoldás! :) Az év elején
kicsit átrendezzük az életterünket, így a gyerekek nagyobb helyet és több
polcot kapnak, ezáltal remélhetőleg megint kiveszünk kicsit a méregfogakból.
A székeket sajnálom, bár nem a fa részek lettek eltörve,
hanem amit a gyerekek már egyébként is kilazítottak, ott jöttek szét az
illesztések többnyire. És szerintem jobb, hogy Bernát a székeken töltötte ki a
haragját, mintha a gyerekeken tette volna.
Harmadrészt pedig most ez kiváló alkalom arra, hogy rájöjjenek, szék nélkül
mennyire kényelmetlen, szóval remélhetőelg, ha a székeket visszakapják, talán
jobban becsülik…
Apropó, becsülik…
nekem személy szerint rosszul esik, hogy nem vigyáznak
semmire, nem becsülnek semmit. Akármi lekerül a polcról, minden a földön
landol, taposnak rajta, eltörik – még az a jobbik eset, ha véletlen, de sokszor
direkt törnek a dolgok. Szanaszét szórnak mindent és nem zavarja őket, hogy
nincsenek meg a játék részei, legyen az építős játék, vagy kirakó…. És azért
esik rosszul, mert tudom, hogy azért a pénzért, amiből a sok játék van (de ide
értendő a változatos étel, a szörpike, a ruhájuk, … minden) tudom, hogy ezért
mennyit dolgoztunk, vagy mi, vagy más, de dolgoztunk érte, van, aki a kis
nyugdíjából adja oda ezt a pénzt, veszi nekik a ruhát, cipőt, játékot, és mi a
vége? „Hm… eltört, nem baj, mehet a kukába, vigyel el a kukásautó….” – Julis…
És ilyenkor megint jön a meghasonulás. Ezeket hallani borzasztóan rosszul esik…
De tudom, ez nem egy négyéves gyerek hibája… de akkor jön a kérdés Lilláék
felé: Miééééért? Hogy a francba nem tudnak ezek a gyerekek semmit sem
értékelni? Semmire sem vigyázni? És mikor ezeket kimondja, mérges vagyok
Julisra is, és úgy az orra alá dörgölném, hogy cseszd meg de könnyen dobálod ki
a sokezres játékaidat, tán a te körmöd kopott érte? De nem mondom, mert minek mondanám?
Egyrészt nem kell ezt egy kisgyerek orra aládörgölni másrészt meg nem is értené,
ha meg félreérti, magyarázhatom… szóval nem mondom, de akkor is rssz ezt
hallani. És ugye azt mondják, sokszor kell mondani nekik, mostanában minden
alkalommalmegkérdezem, vagy visszakérdezem, hogyakkor nézzük, hogyan kell
vigyázni a játékokra? Julis már mond fejből párat, a többiben segítek nekik: „Hogy
vigyázunk a játékokra? Eldobáljuk?” – „Neeeeem!” – mondják kánonban. „Úúúgy
van! És taposunk rajta?” – „Neeeeeem!” – „És elszakítjuk? Eltörjük?” – Neeeeem!”
Bízom abban,hogy egyszer ez át is megy… Ismétlés a tudás anyja, ugyebár….
Bernát:
Addig szerintem nem tudhatod, hogy jó apa vagy-e, míg a
kamasz 18-20 éves fiad, lányod, nem vágja egyszer a pofádba! De szerintem az
már egy jó jel, ha a döntéseidet, viselkedéseidet, utólag elemzed. Mert bár rájössz,
hogy mekkora barom vagy, vagy voltál, de akkor legalább tudsz változtatni, és
nem így megy el az élet melletted.
Szóval apa fáradt, és ha nem fogod vissza percenként a gyerek forgatagot, akkor
kezd beindulni a lassúörvény, (hangosan kiabálnak és dübögnek, meg csapkodnak,
pedig két méter a szoba!!!) Majd az örvény felkap és indul a hurrikán, és csak
úgy törnek a játékok, pogyognak a könyv lapok, fecnik, és három perc alatt
semmi nem marad épen, (bár ők nagyon jól mulatnak)
És ekkor apa is elkezd forogni, ordítani, csapkodni, és jön a Hulk! (ami nem jó,
de jön!)
Nincs megoldóképletem kisgyerekekre, elmondom 4-szer, 5-ször,
de nem jegyzik meg, és pár nap, és újra kezdik a dolgokat. Néha úgy érzem, hogy
nekem kéne lenni 10 másodperces Tomnak, aki mindent elfelejt és kezdi előről,
leszidom és skizó módon beszélek velük tovább, mintha semmi nem történ volna.
Ezt én simán eljátszom, csak akkor az egy szerep és nem én leszek…
1000 tervem van velük, ide menni, oda menni, ezt-azt csinálni, tervek, tervek,
rengeteg!!.
Most meg van egy kis nyugtunk, sokat beszélünk a gyerekekről, viselkedésről,
tervekről.
Bernát:
WC story…
Julis = Be fogok este pisilni!
Jancsi= déli alvásnál halkan nyöszörög, és mikor oda megyek és megkérdem, mi a
baj akkor halkan mondja, hogy pisilnie kell, mondom neki, kelj fel és ott a
bili. Felkel, gyorsan pisil, én addig simogatom az ágyat, nézem a nadrágját,
egy csöpp se ment mellé! Csak nem mert felkelni, nem tiszta még neki, hogy
pisilni mindig szabad és nem kell engedélyt kérni, de ez a mi hibánk is, nem
mondjuk el az egyértelmű dolgokat.
Másik eset hajnali kettő, halk nyüszögés, szipogás, nézem,
Jancsi felült, felkelek, kérdem, mi a baj? Mutatja a ruháját hogy vizes… hiába,
a pelus valahogy elmozdult és véletlen kiszivárgott egy kis pisi, de a pelusba
se sok van. Gyorsan a bilire, kicsit pisil, átöltöztet, új pelus, vígasztalás,
betakarás, hátsimi. Szerencsétlen szégyelli, vagy fél a szidástól, hogy bepisilt,
pedig a nővérét sem szoktuk leszidni a bepisilés miatt. igaz, megdicsérni sem.
De ő még nincs 3 éves, ő még kicsi, ha leül a bilire fogja a body végét, hogy ne
legyen pisi, közben az ÁGASKODÓ HATALMAS KOLBÁSZT igazítja, hogy ne kifelé
pisiljon, hanem a bilibe, egyébként a nagy wc-n is szűkítő nélkül ül, bár még
nem elengedet kézzel. Szóval látom rajta a küzdelmet és az akaratot, és ha néha
jön is egy két baki, hát ez van, pl. be kakilni szinte sose szokott, max. ha
hasmenése van, és beszalad. Tehát nagyon szerencsések vagyunk Vele.
Julis meg a „szarik bele” kategória, neki jó a pelus, akár
egész nap, nem szivesen törli meg pisi után a dolgokat, pedig rendszeresen
készítem neki oda a papírt. Tekercset már nem kap, mert abból több is beleesett
„véletlen” a wc-be.
Bernát:
Hülye villágban élünk…
Engem arra neveltek, hogy ha elvégzed a munkád jön érte a dicséret, vagy a
jutalom, vagy legalábbis a kialkudott fizetés. Én is ezt várom el mindenkitől!
Megcsinálok bármit, javítás, vagy házi munka, és kérem érte a fülvakarást, a
simit ! :) És úgy gondolom, hogy ha a gyerekek csinálnak valami nekem tetsző
bármi akármi apróságot, akár két lebaszás között, akkor én szívesen adom a
csokit, kávét, játékot, mesét, bármit!!! De a gyerekek még ezt a rendszert nem
értik, ők csak léteznek, és le se szarnak minket (a hálátlan kis dögök.) És
bármennyire is értem, bánt, hogy nincs meg az elismerés, a jutalmam!!! Nem
mondják, hogy apa, egy hős, vagy! Azta apa, ezt hogy csináltad? Kell még pár év,
hogy felnőve rá jöjjenek, hogy hány lúzer van a világon, aki egy kilincset nem
tud megjavítani, egy égőt kicserélni stb.. És majd a lányom kis pattanásos haverjainak jól
feladom a leckét, mert apa ezt is meg tudná csinálni, meg azt is, te mért nem?
Szóljak apámnak?! :) Legalább is remélem.
Bianka
Ez sokszor bennem is felmerül, igaz,női vonalon. Én pl jól
főzök, de a kreatívkodásban is egész jó vagyok. A munkámnak két fő vonala van,
mindkettő kreatív, és egyik izgalmasabb, mint a másik – főleg egy gyerek
számára. Csak ők még kicsik ehhez. Nem fogják fel, mekkora érték van „kezükben”,
hogy az, ami nekik természetes lesz, mire oviba mennek, az másnak csak álom. A
minap épp egy ovinak a falát dekoráltam. Nem tudm, hány gyerek mondhat ilyet,
hogy az én anyukám festette a falra azokat… Még nem értik, nem is tudják, ha
tudnák, sem érdekelné még őket ez… majd egyszer. Talán. Az biztos, hogy
párválasztásnál nem lesz Julisnakkönnyű dolga, mert Bernát által elég magasan
lesz a mércéje.
Bernát:
És vigyázni kell…
Nagyon oda kell figyelnem hogy drága öreg anyám szavait nagyon el felejtsem, miszerint
a kisfiú - 3 hónap és egy karácsony után
talán Jancsi, bazdmeg…- tehát a kisfiú nagyon aranyos, de a kislány nem annyira…
És tény Jancsi kicsi, cuki, simulékony, kevés problémával, Julis meg: HISZTIS,
MAKACS, OKOSKODÓ, 4 ÉVES, TELE MINDEN MEGÉLT PROBLÉMÁVAL, ÉS VISSZAHÚZÓDÓ
IS. De mondom az asszonynak Tibi….., 12
évesen Jancsival is lesz majd baj, mikor a lopott crossmotorral száguldozik a
kertben ide-oda!!! Ez most egy élet helyzet, pillanatnyi állapot, hogy épp ki
rossz, és ki nem… Intelligens ember nem von le ilyen következtetést két, kicsit
sem kifejlett gyerekről, akik épp a világukat vesztik el, és új életet kezdenek
egy messzi idegenben… tudod, ELMENNI ÖRÖKBE!!!