100. bejegyzés! :)
2023.01.31.
100. bejegyzés
140 napja együtt
Bianka
Kicsit több, mint 140 napja volt az, hogy elkezdtük a
barátkozást. Elmentünk a családhoz és majd kiugrott a szívem a helyéből, hogy
ha minden jól megy, megismerjük a leendő gyermeikeinket. Aztán eljött 2022.
szeptember 14. és az életünk örökre megváltozott. Ez volt 140. napja.
Hihetetlen, hogy mennyi minden történt ebben a 140 napban.
Maga a 140 annyira kevésnek tűnik… Gyorsan el is lehet számolni addig. 140
Ft-ért már semmit nem kapsz. A 140-es vérnyomás kb jó, 140-nel elég jól haladsz
az úton. De 140 másodperc durván kevés, kivéve, ha a levegőt kell addig visszatartani…
A 140 nap is relatív. Ha ez jó munkahelyen vagy, egy hétnek tűnik, de ha az
esküvőjére készül az ember, akkor meg rengeteg.
Nekünk ez a 140 nap alatt megváltozott az életünk. (Bernát: Egy nap alatt
változott meg az életünk!)
Emlékszem, a célhelytől fél órányi útra volt a szállásunk,
és amikor elkezdtük a barátkozást, örültem, hogy egy ilyen nyugis helyet
találtunk. Jó volt oda visszatérni minden nap. És emlékszem, hogy volt egy
olyan érzésem, mikor a szálláshoz közelítettünk délutánonként, hogy lesz majd
egy nap, amikor már nem ide jövünk haza, hanem haza-haza. És akkor már az egy
olyan pont lesz, amikortól örökre megváltozik az életünk. És fura kettős érzés
volt bennem, hogy egyrészt úgy mentünk már barátkozni is, hogy mi már addigra
hivatalosan háromszor mondtunk igent a gyerekekre, nem hivatalosan százszor
mondtunk igent magunkban – sajátmagunknak és egymásnak is. Talán győzködtük
magunkat? Nem tudom. Lehet. Elég elképzelhető, hiszen életünk egy olyan
lépésére készültünk, amiből nem sok van. De nem is győzködés volt az, mert már
igent mondtunk, hanem inkább kerestük az igenünkre az igazolásokat, amikkel
megerősítjük magunkat és egymást is, hogy jól döntöttünk.
Ez a döntés annyira 100% volt, hogy soha egy fél ellenérv
nem jött fel a gyerekekkel kapcsolatban. Semmire. Akkor is azt gondoltuk és
magam nevében biztosan, de Bernát nevében is szerintem mondhatom, hogy azóta is
ésszel nézve, logikus dolgokat figyelembe véve (és azóta már teljes szívünkkel
is) nincs és nem is volt semmi olyan indok, ami miatt nemet mondtunk volna. (Bernát:
JÓ A SZÓ TESÓ!)
De akkor, ott, amikor a barátkozás elején voltunk, volt
bennem egy olyan érzés, gondolat, hogy ha még valami nagyon nem stimmel, most
még lehet nemet mondani. De ha most sorra minden nap kimondjuk az igeneket,
akkor hazahozzuk őket és onnantól viszlát addigi élet. Jó, izgalmas, rejtélyes,
és egyben félelmetes érzés volt elképzelni azt, hogy miként fog megváltozni az
életünk.
Nagyon jó írni a blogot. Az életünk részévé vált. Az elején
azt gondoltam, majd elkopik. Ha hazaérünk és beindul AZ ÉLET, akkor majd nem
annyi történés, nem tudunk majd mit írni… Jajj, de naiv gondolatok :D Azt
gondoltuk, nem írjuk majd egy idő után, mert nem lesz hozzá lelkesedésünk. De
megszerettük. Így is kommunikálunk, így is ventillálunk, és halmozzuk az emlékeket,
amik jó eséllyes feledésbe merülnének.
És most még „csak” tizenpár ember van, aki napi
rendszerességgel olvassa, de basszus!!! Tizenpár ember minden nap velünk van,
minden nap olvassa a történéseinket, a küzdelmeinket. És bár nincs oda-vissza
kommunikáció, csak ritkán esetleg egy-egy üzeneteben, de ez számomra, számunkra
annyira jó, annyira megerősítő, olyan, mintha minden nap kapnánk egy virtuális
ölelést, egy virtuális pacsit, hogy jóvan, gyerekek, jó lesz ez! Kicsit
bénáztok még, de alakultok, haladtok! Néha késő éjjel felteszünk egy írást, és
reggel 6 körül Bernát ránéz, és már van két megtekintés! Ilyenkor mindig
mondjuk, hogy ki ez a két elvetemült, aki éjjel olvas???? :D
Olyan jó tudni, hogy velünk vagytok!
Bernát:
Átgondolva az életünket, van egy kördiagramm, amiben a kör
az életünk, és akkor jönnek a torta szeletek, evés, ivás, alvás, munka, SZEX,
kutyázás, hobbi, és egyéb kis vackok, és most kb. jött két torta szelet, ami
nem túl nagy, de a kettő együtt egy negyed… no pár szőke itt már elvesztette a
fonalat! (milyen fonalat Tortáról volt szó!) No ez a sárga és piros torta beékelte
magát a munka és a szórakozás közé, az nem annyira zavarna, hogy kevesebb idő
marad a munkára, de sajnos a kutyázás, hobbik és összes többi, (de még az alvás
is!) kicsit elvékonyult. Éket vert… ez nem igaz, nyitottunk neki egy kis részt,
de nem láttuk, hogy ez bizony sokkal nagyobb, ennek háromszor-négyszer nagyobb
hely kell! És ez nem baj, csak jön a kétségbeesés, hogy mit szorítanak ki!? Az
ember harcol, hogy meg maradjon a régi élete, de mint a Titanic, neki mentünk a
jéghegynek és ő kabinról kabinra elfoglalja a hajót! Mégha nem is annyi
roncsolással, de jön.
Kedves örökbe fogadók, nem tudhatjátok mit válaltok! Még mi
se tudjuk, nehéz, de úgy érezzük, megéri! Legalábbis göryedve a súllya alatt
reménykedünk, hogy ennek hepiend lesz a vége.
Bianka
Azért így négy hónap távlatából azt mondom, hogy kemény ez,
de azért jó.
Kicsit több, mint négy hónap kellett, hogy Julis magától felvegye a papucsot.
Egy átlagot nézve, amiben a két véglet, hogy nem vagyunk a gyerekekkel egész
nap, így ez a probléma nincs, illetve a másik véglet, hogy együtt vagyunk és
nagyon sokszor, kb 20-30 alkalommal kell szólnom, hogy papucs…. Leszek jó fej,
legyen az átlag 6…. És akkor állati jó fej voltam, ezidő alatt 840-szer szóltam
Julisra, hogy PAPUCS! Ezt tettem szépen, csúnyán, sőt, oda is ragasztottam a
papucsot a lábához… És most pár napja magától veszi fel a papucsot. (kapott is
érte jutalmat) Basszus, nem tán igaza lesz a körmösömnek, hogy a Vekerdy azt
mondta, hogy a gyereknek 800-szor kell hallania valamit, hogy megjegyezze….
Ha valaki azt mondta volna, hogy 800-szor fogok valamit elmondani, kiröhögtem
volna. De így, hogy ez a probléma megoldódni látszik, inkább annak örülök, hogy
túl vagyunk rajta, vagy legalábbis látjuk az alagút végét. És ez csak a
papucs!! :D
Már látjuk az eredményeket, látjuk a fejlődést, az összecsiszolódásunkat - már ami ebbe az időbe belefér. Már mennyi eredmény, és még csak négy hónap telt el. Sokan azt mondják, hogy kell fél év, egy év, mire a gyerekek igazán "hazaérnek", mire igazán család leszünk, mire az az ölelés tényleg olyan lesz, mire az Apu, Anyu tényleg úgy hangzik majd. Nem sietünk, az irányt jónak látjuk, a többit majd az idő kidolgozza mindanniunkban.
Mindent összevetve nem bántam meg az örökbefogadást, és
örülök, hogy pont Ők lettek a mi gyerekeink. Összeszokunk, csiszolódunk, nekünk
is kell az idő és nekik is, de határozottan azt érzem, hogy jó lesz ez :)
Azért zajlik az élet is…
Bernát:
Amikor egy játék betalál…
Egyik délután, mentem az utcán kocsival! :) És vittem a gyerekeket a mamához,
én is velük maradtam. Elsőbb a közeli játszótérre mentünk, ott hintáztak, de
mivel lila volt a kezük és nekem is befagyott a pics.. ám, bementünk mamáékhoz
a házba. Elővettünk pár játékot, néztük a tévében a mesét, jól elvoltunk. A
mama olvasott mesét nekik és!!! DAN DAN DÁÁÁÁÁÁÁNNNNN!!!!
Kimondtam a varázsszót!! Ami annyira betatlált előbb Julisnál, majd Jancsinál
is, hogy az csak na.
Szóval utána jöttünk haza, és vacsoráztunk, meg fürödtünk. :)
Hupsz ki maradt egy jelenet :)
Tovább is van, mondjam még?
Na szóval odahúztam magamhoz Julist és mondtam neki, hogy na mi van picibaba?
és meg öleltem! Erre ő fültől fülig mosollyal elkezdett odabújni hozzám, az
ölembe, és bekuckózott. Elkezdtem kicsit ringatni, cirógatni, simogatni, és
teljesen ellazult, majd szépen lassan elkezdett kisbabát játszani és fel
pörgött. Vidám volt, vicceskedett, cukiskodott. Persze Jancsi is elkezdet odamászni
és ő is rögtön pici baba lett, nagyot játszottunk, vagy fél óráig tartott ez a
babázás.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már Biankával töbször beszéltük, hogy ezt
játszák, meg, hogy Julisnak erre szüksége van, hogy pici babát játszunk. Tehát
nem jött ez annyira légből, de nem ezért kezdtem mondani neki, és nem is
sejtettem, hogy ez nekik ekkora öröm lesz.
Még egy érdekesség, hogy volt a kezemen egy seb, munkában ledörgöltem a bőrt,
és mikor Jancsi a picibaba játékban meglátta a sebet, oda hajolt, megsimogatta,
megpuszilta és utána odahajolt hozzám, és az arcomra is adott egy olyan lassú,
óvatos, gyógypuszit, és ezt két alkalommal is. Gondolom,
hogy az átszellemült játékban kapóra jött a sérülésem, hogy ő is tud
gondoskodni rólam, minden esetre fura volt, és egyben megható is!
Bianka
Mikor elsőre játszottam ilyet Julissal, én is azt vettem
észre, hogy teljesen átszellemül, belekucorodik az ölembe. Az első alkalm nekem
nem volt még annyira komfortos, viszont észrevettem, hogy a gyerekek egymás
közt is gyakran jétszanak picibabásat. Gyakran babusgatják egymást, játékból
pelenkázzák egymást. És olvasom az örökbefogadós csoportban is gyakran, hogy
még nagyobb gyerekeket is ringatnak picibabaként, ha a gyereknek arra van
szüksége.
És ebből adódott a beszélgetésünk, hogy erre szükségük
lehet, ha mondják, ha nem, ha mutatják jelét, ha nem. Örülök, hogy Bernát is
benne van ebben a játékban :)
Bernát:
Lebaszot anyuci… :(
Vettem ilyen csavart habcukorkát és bár huszat meg tudna
enni a két gyerek, szigorú apaként csak egyet kaptak ketten, azaz felet. A
másik cukorkát, egy nappal később kapták meg. Én persze amikor nem figyeltek,
elkezdtem kibontani a zörgős csomagolást, és a cukor zabáló szurikáta banda
egyből fel is sorakozott mellettem, és csorgó nyállal nézték a bontás
műveletét. Én persze kettétépve, elkezdtem lassan emelni a számhoz, hogy
megegyem, és erre Jancsi felnyavíkolt, hogy az az övé, és anya ezt a hisztis
viselkedést nem preferálja és rá morgott, mint bolhás kutya az ollóra. Én kivédtem
Jancsit, hogy én szívatom őket és azért nyavajogott, erre engem is lebaszott,
hogy ne csináljam ezt.
:(
Bianka
Igen…
Letoltam Bernátot is. Előzmény: ma is itt volt Karika mama, besegített,
de ennek ellenére nem tudtam kivenni magam teljesen a körforgásból. Jancsit ma
is elvarázsolta Michael Flatley produkciója, így neki az egész napja ennek a
sodrásában telt, vagy az előadást nézte, vagy annak emlékei alapján a sütőt
tükörnek használva táncikált, toporgott, dobogott, de sokszor nem találta a
helyét, és lébecolt össze-vissza, így fél szemem rajta volt. Karika mama
Juliskát egész napra lekötötte, ami igen nagy segítség volt, de Jancsit csak
néha tudták bevonni. Egyébként sem nagyon megy az, hogy teljesen kivegyem magam
a forgalomból, de aztán ebédet készítettem, néha közbeszóltam, mikor már
túlmentünk egy határon, de összességében próbáltam, Karika mamára hagyni a
dolgokat, ami többnyire sikerült is, csak az agyamat nem tudtam kikapcsolni.
Az egész napos „százezerszer megkérdezik ugyanazt, meg megy a műsor, hogy ne
kelljen aldudni, stb” után végre Bernát hazaért, a munkámban épp egy olyan
folyamat volt, amikor még a gépem dolgozott, így lett volna pár percem
magamban. Helyett egyik bejön, másik kérdez, Karika mamát kivittem a buszhoz,
majd az ágyra ültem, és erre jön a nyávogósan hisztizős hang Jancsitól. Na ezt
nem… Bármi is az oka, de ezt a nagot nem. El se kezdjük, mert ez a hiszti
melegágya. És akkor Bernát mondja, hogy Ő szivatja őket… MI A F*SZ??????? Nem
elég az alap hülyeség? Nem elég az alap nyávogás? Nem elég, hogy mindkét gyerek
eleve sok decibellel hangosabban beszél feleslegesen? Nem elég a színház egész
nap? Még akkor húzzuk a gyereket kicsit. És ráadásul tényleg hergelte Jancsit. A
gyereknek ez nem volt játék.
És azért nem értettem Bernátot, mert két eset van:
- Van, amikor mi eszünk / iszunk valamit és abból nem kaphatnak. És akkor ezt
tudomásul is veszik
- Aztán van, amikor meg az övék valami és akkor meg is kapják.
De NINCS olyan opció, hogy azt mondom, hogy nem, és Ő elkezd nyávogni, meg
hisztizni azon, hogy de az az övé, és kéri. Mert ha az övé, akkor miért nem
adom oda? Ha meg nem az övé, akkr min hisztizünk? Mi lesz a következő? A
reggeli kávémon fogunk civakodni Jancsival?
A gyerekek már tudják, hogy mindkettő ludas, ha játék közben nyávogás van. Mert
az egyik mit erőszakoskodik, a másik meg mit húzza? Tudják, hogy nálam a
nyávogás nem opció. És akkor jön Bernát, aki meg bulinak tartja ezt. Nekem meg
az egész nap után ez nem volt buli. (reggel sem lenne az) Hát lebasztam. És
kibővítettem a kört, hogy ha az egyik nyávog, mindkét másikat is lebaszom. Persze
azért, mindezt úgy, hogy az apai tekintély ne csorbuljon.
De tudtam, hogy én leszek a rossz zsaru…. Szarügy.
Benát:
Fürdés előtti hatalmas puffff…
Kiadtam az ukázt, irány fürdeni, és hát a két kis hülye persze versenyt szaladt
és általában Jancsi ilyenkor felbukik, de most nagyobb puff volt! Kinézek, na
ez mi volt? De Julis csak ténfereg és azt mondja, hogy semmi. Még egyszer megkérdeztem,
hogy ez mi volt, és akkor mondja, hogy felbukott és nagyon megütötte magát, én
elmondtam, hogy látjátok, ezért nem szabad szaladgálni. De látom hogy valami
baj van, Jancsi vetkőzik, de Julis lefele néz, és valami baj van…
Odahívtam és felvettem, de már görbült is a szája, és látszott, hogy ez most
igazán fájt neki és tényleg vigasz kellett. És amikor Apa felvette és a szeme
láttára törik el a mécses, és torzul szét a gyerek arca, akkor apa nagyon
gyorsan szorítja magához a pici lányát, hogy az ne lássa, hogy apa arca is torzul
és kezdődik a hüppögés, nála is. De aztán gyorsan mentünk fürdeni és minden
rendben volt. :)