2023.01.05.

Bianka

Én és a gin-tonic.

Este van. Kész vagyok, pfúúúúú bameg – hangulatom van, Bernát egy gin-toniccal áll mellettem. Ingerülten nézek rá, gyorsan leteszi, majd sürgősen tovább is araszol, nehogy a Hulk megtámadja. Képtelen vagyok kifejezni a hálámat felé, csak remélem, tudom, hogy tudja hogy az vagyok.

Azt zárójelbe megjegyzem, hogy főleg most a betegségem alatt, ha nem vettem be olyan gyógyszert, akkor bevertem egy kupica pálinkát, pedig nem szeretem, de éreztem a hatékonyságát. És a gyerekekkel kapcsolatban is kaptam már olyan tanácsot, hogy ha nem megyek kocsival sehova, akkor dobjak be egy pálinkát, higgyem el, hogy segít. De van ismerősöm, aki alkoholista, van ismerősöm, aki az volt, és vannak olyan ismerőseim, akik a stresszt így vezetik le. Én nem akarom. Nem mintha félnék az alkoholizmustól, de nem szeretném, ha rászoknék arra, hogy az alkohol lehet egy stresszoldó eszköz. Szóval most jó lesz egy gin-tonic, jól fog esni, de magamnak nem kevernék most sem.

Hogy hogyan jutottam a reggeli jó hangulatba ide, magam sem tudom. 

Ha reggel írtam volna, azt írtam volna, minden oké. A nap jól indult, felöltöztünk, megreggeliztünk, anak ellenére, hogy Julis kijelentette, nem akar reggelizni. De volt öröm a nem pisis pelenkák miatt, meg nyalóka 2 in 1, mert finom is meg gyógyhatású is… meg volt gyógyszer, aztán matricázás, szellőztetés, séta az utcán a kutyákkal. Tanultunk öltözni és vetköznni,gyakoroltuk az orrfújást, és ez még csak a délelőtt volt. Én mindvégig mintaanya voltam, birkatürelemmel kezeltem a nyávogást, ami most Juliska betegsége miatt teljesen más volt,jól bírtam a két percenkénti sírást, és felismerve a valós igényt, öleltem, csitítgattam, nyugtattam, gyógyítottam, miközben azért határozott is voltam, mert pla reggelizésnél nem engedtem, hogy azt a pár falatot ne egyék meg, mert a gyógyszerek, a nyalóka, meg minden miatt is muszáj enni is, legalább egy kicsit.

Ezek után ebéd, villámgyors alvás, majd Karika mama hívogatása volt telefonon, amit hangon rögzítettem is, mert ilyeneket is mondtak:
„Karika!... hozzál már a gyereknek valami édességet! Isten áldjon meg...”
Jókat nevettem rajtuk ma is.

Százszor felmérgelhettem volna magamat a hülyeségeiken, hogy miért nem lehet a kurva papucsot felvenni, hogy miért kell a zsebkendőt kis galacsinra összegyűrni, miután az orrfújás ennyiben kimerül, hogy Juliska jó nyálasan kimondja, hogy FFFF és nem érti meg, hogy ha nem az orrából fújja ki a levegőt, a büdös életbe nem jön ki az orrából a fika….  (itt jegyezném meg, ogy Lilla bevette, hogy Juliska tud orrot fújni…. Csak mondom…..  MOST MÁR tud….)
Nem voltam mérges. Kicsit sem. Akkor sem, amikor Jancsi huszadjára nem akarta felfogni, amit mondok, pedig szerintem nem egy agysebészet az, hogy a két réteg nadrágból a felsőt húzza le, az alsó, ami a harisnya, azt ne húzza le…. Vagy azk után, hogy nagyon sok nadrágot, felsőt kifordított már, most ott állt lefagyva, hogy hogy kell kifordítani. Magamon is meglepődtem, mennyire pöpec módon bírtam a strapát, nyugodt és türelmes voltam…. Lehet, hogy Bernát xanaxot tett a kávémba reggel? Hm….
Azt is tök nyugodtan beszéltem meg Juliskával (mondjuk abban volt nem kevés szemétség is, bocs…), hogy az orra fáj, igen, mert fújni kell, és bekenjük, de örülhet, ha a torka nem fog fájni, és hogy ez az, amiről beszétem, hogy betegnek lenni nem jó. Bár igyekeztem a lehető legjobban visszafogni az „én megmondtam” szöveget, de azért abban a helyzetben a legnagyobb szenvedése, két írás és két nyugtató ölelés közt azért megbeszéltük, hogy akkor így már nem olyan vonzó betegnek elnni, még akkor sem, ha finom a gyógyszer…. És hogy amikor fája z orra, emlékezzen, ogy ezt akarta olyan nagyon vigyorogva…. De nem húztam túl a szerecsétlent, mert tényleg kész volt, nem hagytam magára. Most volt az, amikor szüksége volt rám, az ölelésemre, és én szó nélkül öleltem, húztam magamhoz és megnyugtattam, hogy minden rendben lesz.
Majd jött az orrszívó porszívó, amire a kis buta azt hitte, hogy egy másodperc alatt lerendezi magának, beszipantja kétszer az orccimpáját és azzal le is rendeztük….
De hát ezt is megnéztük, hogy mi is a lényege az orrszívónak, és szem előtt tartva, hogy nem az a cél, hogy egy életre elrettentsem a gyereket az orrszívástól, azért kiszippantottam az orrából egy adag trutyit, aminek nem igazán örült. Szerencsére ahhoz már elég nagy, hogy meg tudtam gyózni, hogy amit oda kiszippantott a gép, azt már nem kell zsepibe fújni, azzal már nincs gond, az már nem fog csípni sem. Így mikor kijött egy nagyobb adag trutyi, örültünk neki, hogy mennyi kijött.
Majd ezek után Jancsi is kiszippantotta magának, meg én is, persze forró vízben mindenki után kimostam a cuccot, ennyire jóban azért nem vagyunk. Viszont Juliska értette a sztorit, hagyta utána, sőt magának is csinálta, és értette, hogy kellemetlen, de ez van, a betegség – amire annyira vágyott és most végre megkaphatta – sajnos ezzel jár…

Majd megjött Bernát és semmi gond nem volt, mindenki normális volt, csak az én gyógyszerem gurult el. A higgadt, nyugtató, ápoló, tanító, ölelő anya huss, szabira ment, én meg ott maradtam Hulk-kal. Pedig nem tudom… nem nyomtam le semmit. Nem volt visszafojott agresszióm, nem volt egy percig sem az az érzés bennem délelőtt, hogy „úgy beledobnám a napba, de most nem teszem”. Komolyan nem volt ilyen. Magam sem értem, de hirtelen idegesíteni kezdett, hogy Juliska szenzációzik az orrszívóval és 10 perc siránkozás után, hogy tele van az orra fikával, elintézi az orrszívást 5 másodperc alatt, és semmi nem jön. Idegesített akkor már minden. Pedig Bernát csinált uzsit, meg teát, hozott túrós buktát, és intézte a gyerekeket, de egyszerűen muszáj volt fülhallgatót tenni a fülembe, mert hallgatni sem tudtam a sok hülyeséget.
Nyilván az is feszültséget okozott, hogy nyakamon a rengeteg meló, de egy percet sem dolgoztam délelőtt. Hiába… vagy dolgozó nő, vagy full jó anya vagyok, a kettő együtt nem megy.

Szóval mikor Bernát hazaért, és megbeszéltünk pár dolgot, 16 óra körül, mikor más elkezd sorozatot nézni, én nekiálltam dolgozni, és ha tartani akarom a becsületes 8 órámat, akkor éjfél előtt nem szabadulok. Most volt az „ebédszünetem”, azalatt írtam…

Most beverem a gin-tonicomat, meg az égetett cukros-kamillás-hársos teámat, indítok egy zenét, aztán megnézem, mire haladunk Traktorvárosban.

Bernát:

Nagyon nehéz…
Nagyon nehéz szét szakadni, a gyerekek még két hónapig nem mehetnek oviba, addig felváltva kell felügyelni őket. Egész délelőt dolgoztam, több munkát, anyagvásárlás, munkafelmérést megcsináltam. Kerestem egy kis pénzt és a boltba felét el is költöttem, délután kettőkor vettem már egy kis ebédet, meg kenyeret otthonra. Mindig mérlegelnem kell, siessek haza, vagy gyorsan csináljak még ezt azt.

Amikor haza értem, szépen felvettem a fonalat és befejeztem a teát, és intéztem az uzsít, de láttam, hogy Bianka fortyog. Gondolom az orszíváson felbaszta magát és mikor már egy bizonyos feszültségen rezgünk, onnan már nagyon nehéz lenyugodni. Juliska minden felesleges okoskodására, és kérdésére már nagyon feszülten válaszolt. Oda is szóltam neki, hogy Cincura, most már átveszem, dugjad be a fülest és dollgoz!  
Délután párszor kérdésem volt Biankához, amire ingerültem válaszolt, ami általában úgy zajlik, hogy bár a gyerekekre morog, de rám mosolyog és normálisan válaszol. Láttam, hogy nincs jó hangulatban, ilyenkor hagyni kell, kipiheni elszál a gőz, és megnyugszik és fél óra múlva már nyugodtan elvan.
De amikor már több óra eltelt és még mindig morgott, vittem neki egy feszültség oldó piát.

Nehéz ezt megoldani, reggel nem tudok elindulni időben, és délután, amikor hazaérek, fáradt vagyok leharcolt és tele problémákkal. És ugye indul a szabadon választott új hobbink, a gyerekezés!
Nem panaszkodok, csak elmondom, hogy a gyerekek leglább egy embert kívánnak, és néha a kettő sem árt.

Még mindig úgy gondolom, hogy nem élet az élet gyerekek nélkül, de ezt sehol nem mondják el, HOGY ELVESZI AZ ENERGIÁIDAT MINDENTŐL!!! Nem tudom, mikor jutunk el arra a szintre, amit eddig éltünk, gyanítom soha, megváltozott az életünk. A gyerekek kis túlzással a szüséges rossz az életünkben, egy káros szenvedély, imádod, nagy öröm, de mindig ott van. Amikor ledőlnél a kanapéra egy bor mellet és felraknál egy jó bakelitet* a hifire* pl. Egy Jean –Michael Jarre-t*  
Na ez ugyan így megvan, csak közben van egy alapzaj, egy csomó információval, és kérdéssel: azmi? mit iszol, pisilni kell, kakiltam, csörög, ez eltört, és a nagy büdös csönd, ami a lelked melengeti, de már tudod, hogy valami hatalmas nagy baromságot csináltak a kölkök és neked ennyi volt a pihenésnek mondott hangzavar…

Pozitívum:

Jancsi már napok óta nem pisil be, ez kb ütemszerű, nagyon örülünk neki, és be is ígértünk egy nagy ajándékot. Mondhatni, hogy látszik a lassú fejlődés, lassan három éves, és némi ösztönzést leszámítva nem volt elvárás, hogy ne pisiljon be.
Juliska természetesen minden este bepisil, ami gondolom, szándékos, és kényelmes.  No itt már azért erősebben motiváljuk, elmonduk, hogy ez már nem szép egy ekkora lánytól, meg, hogy kényelmetlen a pelenka, büdös a pisi, hogy már az öccse sem pisil be lassan, (bár utóbbit nem sűrűn mondjuk, hogy ez ne verjen éket kettejük közé)  
Egyébként új év új tervek, új küzdelmek. De ha mérlegre állítom a gyerek vállalást, egyértelmű, hogy  jó dolog a gyerekezés, csak sok lemondással jár, és ezt az egonknak, illetve az agyunknak fel kell fognia.
A hétköznapokban szolgamód, szolgálni kell a kölköket, kiszolgálni, főzni, mosni rájuk, pakolni utánuk. És nagyon jó, hogy van a családunk, akik sokat segítenek, és tudják, mekkora segítség, hogy néha megszabadítanak tőlük, hogy egy kicsit kifújjúk magunkat. Mert ez kell, kell a napi énidő, kell a heti egy nap pihi, és kell a havi egy-két napos különlét. Mert ha nincs meg a távolság, akkor az ember nem érezhet hiányt. Ha csak mindig tolják le a kedvenc ételed a torkodon, abba belehalsz, de ha csak néha kapsz, akkor még szinte hiányzik is. Már fél nap után azt veszem észre, hogy hiányoznak ezek a kis büdösök, és úgy érzem, hogy oké, kipihentem magam, és mehetünk értük, jöhet a következő menet! Arról nem beszélve, hogy más emberekkel, a gyerekek kizökkennek az itthon-, és a velünk-létből. És ez szerintem nekik is kell, új dolgok, új ingerek, új történések, élmények.
No irány a meló.   

Bianka

Este írtam meg a részem, de mivel Bernát közben elaludt, így nem tettem fel. Ez a közbenső idő viszont alkalmas volt arra, hogy gondolkozzam, mi volt az oka a hangulatváltozásomnak.

A megelőzés a kulcs, úgy gondolom. Mindig…minidg… MINDIG Juliska irányít. Ezt korábban írtam. Hivatalosan nem Ő irányít. Az van, amit mi akarunk, azt teszi, amit mondunk, akkor, amikor mondjuk, de gyorsabban pörög, a tempót ő diktálja, mindig egy lépéssel előrébb jár. Nincs szinte időnk, alkalmunk, lehetőségünk dolgokat felajánlani, kezdeményezni, mert mindig ő mondja először, ő kérdezi először, ő akar valamit, ő kér valamit, és mi mindig csak a második lépés vagyunk. És ez nap közben nem is annyira feltűnö, nem olyan megterhelő (de!!! Igen!!! AZ!!), nem olyan látványos, de amikor reggel felkelek, félkómásan felülök az ágyon, nyakam beállva, gerincem nem hajlik, a fejem majdnem fáj, azt sem tudom, hol vagyok, épphogy kinyitom a szemem és Juliska már tolja az arcomba magát, hogy öleljem meg. Abban a helyzetben nincs lehetőségem már kezdeményezni, csak vagy elfogadni a közeledését, vagy elutasítani, vállalva azt, hogy egy szívtelen dög vagyok, aki elutasít egy négyéves kislányt, és vállalva a nyávogást, ami ezek után jön, mivel keresztülhúztam a tervét.

És tegnap reggel hamarabb ébredtem kb fél órával. Volt időm Juliska előtt felkészülni a támadásra, összeszedni magam és mivel már előre tudtam, hogy valami olyat kér, amire még nem vagyok felkészülve, már előre készítettem magam a legnagyobb baromságokra. Így mikor csak annyit kért, hogy simogassam meg a fejét, az egy meglepően könnyen teljesíthető dolog volt. (ennél már csak az lett volna jobb, ha én hívom oda egy buksisimire, vagy ölelésre).
És ez a lépéselőny valahogy egész délelőtt megmaradt, vagy ha nem is konkrétan a lépéselőny, de legalább a reggel nem kezdődött egy kényszerlépéssel.

Ellenben a délután igen.
Kb délután 3-ig szoktak aludni. 14:30 körül voltunk, mikor kiosontam wc-re, remélve, hogy egy gyors pisi után van még fél órám magamban… de ahogy jöttem ki, csak egy villanást láttam, mint a horrorfilmekben, Juliska épp az asztalomtól ugrott el. Ezen azonnal felcsesztem magam. Egy, hogy mit keres az asztalomnál. Kettő, hogy mi a francért nem alszik még, oda a szabad fél órám. És mikor mondtam neki, hogy még feküdjön vissza kicsit, akkor jött a nyávogás, hogy nem akar, ő ölelni akar. Na kész, ott veszítettem el az irányítást. Nem sokra rá Bernát telefonált, és a kb 8 perces beszélgetésünket Juliska végignyávogta, hogy tele van az orra fikával, és sehogy se akarta kifújni, neki minden áron a porszívó kellett. De neki csak a szenzáció miatt kell a porszívó, mert az igazi értelmét nem használja ki, neki csak az az érdekes, hogy bekapcsolja, majd ki, és hogy ott álljon, kezében a szippantóval és hülyéskedjen vele… Szóval elköszöntem Bernáttól és kiszippantottam az orrát, ami persze már nem annyira tetszett neki. Jóhogy… nekem sem volt minden pillanat kellemes, mikor pár hete minden nap többször használtam, de tudván azt, hogy jót tesz, nem érdekelt. De akkor sem kellemes, főleg, mikor a torkodból próbálja a cuccot szívni, vagy úgy érzed, most az agyad jön…. Szóval igen…. nem kellemes, amit Julisnak is megmutattam. Mert lehet erőszakoskodni, meg felcseszni az agyam, de az senkinek sem jó… Szóval mikor Bernát belépett az ajtón, az idegrendszerem már robbanásra kész állaptban volt, és a délelőtti türelem és a délutáni káosz közt az egész indulásának különbségében látom.

Eszembe jut amit pár hete a barátunk mondott: Semmiképp sem irányíthat….
És eszembe jut a kutyasuli, a falkavezér privilégiumai: a privát terület, a közös akció, ez az én dolgom.
A közös akció a fontos jelen esetben. Ami a kutyákkal kapcsolatosan főként azt takarja, hogy a közös akciókat – úgymint séta, labdázás, játék, munka - MINDIG én kezdem és MINDIG én fejezem be. Soha nem lehet olyan, hogy Buksika hozza a pórázt és mivel jajj, de cuki, egye fene, elviszem sétálni, hát olyan szépen néz a szemeivel. És olyan sincs, hogy Buksika hozza a labdát, és mikor huszonharmadjára teszi le elém, akkor egye fene, eldobom, mert hát annyira cuki… Mindig én kezdeményezek játékot. És valami ilyesmi eszembe jutott Julissal is, hogy hatékonyabb lenne, ha mi diktálnánk a tempót, ha mi kezdeményeznénk és Ő csak jönne utánunk, csak követné az eseményeket és nem ő találná ki a mindenféle hülyeségeket, amiket legtöbbször csak blokkolunk, mert nem alkalmas, nincs idő rá, stb.

Most meg még a mamánál vannak, de nemsoká jönnek, és nem tudom, Bernátnak milyen hangulata lesz, de jó lesz, ha felszívom magam, felkészülök a legnagyobb baromságokra, a leghülyébb kérdésekre, a legidegesítőbb nyávogásokra, és akkor ahhoz képest ha belép az ajtón két cuki gyerek, aki meséli a mai élményeit, az már lépcsőfokokkal nyugtatóbb helyzet lesz.

 

*Bakelit: fekete kátránylap, amin karcok vannak, és egy ormótlan nagy dobozból szól a hang, borzalmas, recsegős hangon.
*Hifi: órmótlan nagy doboz, sok kicsi kapcsolóval és elavúlt kazettás* résszel, rádióval, különálló hangfalakkal.
 *Jean –Michael Jarre.: Zenész, aki nem énekel, nem is reppel, és a múlt évezredben kavillált valami digitális szintetizátor szerűn.
*kazetta: tenyérben elférő kis szerkezet egy műanyag szalaggal és két tekerccsel. Hangok rögzítéséhez és lejátszására alkalmas.

* Ezeket csak viccből írtuk ki de mire a gyerekek olvassák már tényleg fogamuk se lesz!