2023.01.07.

Bianka

Az ominózus szuperanyás délelőttös és Hulk-os délutános nap számomra egy olyan nap, amit most azóta elemzek.Próbálok visszaemlékezni történésekre, érzésekre, kiugró dolgokra, mert az a nap annyira különlegesen bemutatta a két végletet, amit jelnleg érezni és tenni tudok, hogy az döbbenet.

Egyik kedvenc sorozatomban a Fekete tükörben visszatérő elem, hogy egy emlékchipet ültetnek az emberek fejébe, mely az agyat és a szemet köti össze. Segítségével az emlékek hihetetlen pontossággal eltárolhatók, rendszerezhetők, szűrhetők, visszakereshetők, utólag kielemezhetők. Na most egy ilyen nagyon jól jönne. Ha lehetne kielemezném annak a napnak minden percét újra és újra, mert azt gondolom, kulcsa lehet a továbbiaknak. Szeretném, ha az aznapi türelmes, szerető szuperanya uralkodna mindjobban. Tudom, hogy soha nem leszek szuperanya, nem leszek tökéletes anya, mert olyan csak a mesékben létezik, de ha a szuperanya énem erősebb és több lenne, akkor nagyobb lenne a kontraszt közte és a remélhetőleg egyre kevesebbszer előtörő Hulk között.

Próbálok azon a vonalon maradni, ami akkor délelőtt volt. Felkészülni és egy lépéssel Juliska előtt járni. Bernáttal tegnap beszélgettünk erről. Mondtam neki, hogy rá kell készülnöm lelkileg a hülyeségekre. Kérdezte, hogy és mire megyek vele? És rögtön tudtam mondani, hogy pl az este azzal fejeztem be a blogban egy szakaszt, hogy lassan jönnek hazafelé, és nem tudom, milyen hangulata lesz, de próbálok felkészülni. Elképzeltem, hogy bejönnek, nem köszönnek, ajtót nyitva hagyják, azonnal levernek, összekoszolnak valamit, ha a ruhát le is veszik, szétdobálják, kifordítva hagyják, cipőt dettó… Ehhez képest Jancsi belépett az ajtón, és azzal kezdte: Szia! Majd Juliska is belépett az ajtón, és Ő is köszönt. Hozta a szatyrot a játékokkal, amit elkértem tőle és már vetkőztek is. Az elképzelthez képest máris feljebb voltunk.
Ezen kívül elhatároztam, hogy amikor hallom a kapu nyitását, nem maradok ülve a székemben, hanem kimegyek az előtérbe, és aktívkodok valamit, és azzal már tevékenyen ott vagyok, ha kell, a vetkőzésben segítek, ha más nem, legalább irányítani. És így is történt. Ezáltal Bernáttal is azonnal belekezdtünk a beszélgetésbe, így Ő is meg tudott érkezni, tudott mesélni. Összességében más hangulat volt.

Persze aztán volt még hiba este. Talán soha nem lesz tökéletes esténk. De ha ilyenekkel kicsit tudok javítani a saját hangulatomon,azzal nem csak magamnak teszek jót, hanem mindenkinek.

Ma reggel rákerestem a Facebookos csoportban a „nehézségek” kifejezésre. Hosszas tekergetés után találtam egy posztot, ahol valaki az anyaság érzésével kapcsolatosan írta le a tapasztalatait. Az Ő beszámolója és a rengeteg hozzászólás alapján határozottan az volt az érzésem, amihez hasonlót írtam nem rég. Egyszerűen nem szabad beszélni a nehézségekről. A kommentelők nagy része hálásan köszönte a posztoló sorait, és elmondták, hogy hasonlókat éltek át. De miért nem beszélünk erről? Nem értem. Miért nem szabad arról beszélni, hogy nem csak rózsaszín felhőcskék, meg szivrványos csillámpónik vannak, hanem a kőkemény valóság, hogy majd négy hónap után még mindig azzal küzdök sokszor, hogy egy feladatnak érzem a lányomat megölelni?
És az a gond ezzel, hogy ha nem beszélek erről, akkor nincs reflektálás, nincs semmi támpont, és nem kapok olyan visszajelzést, hogy ezzel nem vagyok egyedül és ne várjak magamtól irreális dolgokat, mert attól, hogy valaki az első pillanatban már tökéletes családélményt él át, (ilyen is van) attól nem fognak az én érzéseim mások lenni, de nem is kell, hogy egyből minden tökéletes legyen! Kell idő neki, kinek több, kinek kevesebb, de teljesen rendben van, hogy 4 hónap alatt még nem lett minden idilli.

Márpedig az érzések azok csak úgy vannak. Azok jönnek, megtörténnek, és ha valaki zsigerből ellenszenves, vagy valami undorít, vagy valakit megsajnálok, vagy valamitől megijedek, esetleg feldühít, azok nem fognak semmisnek lenni attól, hogy azokat nem akarom, vagy mást akarok helyettük. Az már, hogy az undorommal, dühömmel, ellenszenvemmel, ijedtségemmel mit kezdek, az már rajtam múlik, azzal már tudok dolgozni.
Lehet dolgozni azon hogy egy számomra ijesztő dolgot megiserjek és az ne legyen ijesztő. Lehet dolgozni azon, hogy egy ellenszenves embert megismerek és találok benne olyat, ami szerethető. És ezeken kell is dolgozni, ezek döntések sorozata, hogy mikor melyik kutyát etetem, melyik vonatra szállok. Nálam is ez most döntések sorozata Julissal.

Már írtam, Juliska egy nagyon cuki, szerethető, okos, kedves, értelmes, segítőkész, sokszor gyengéd, és nagyon gondoskodó kislány, aki hihetetlenül nagy színész, kotnyeles, manipulatív, kényes, hazudós, idegesítő, és sokszor egy érzéketlen tank… (háromszor számoltam át, hogy biztosan több jót írjak, mint rosszat) Szóval Ő ilyen. És rajtam múlik, hogy arra a vonatra ülök, ami már nagy sebességgel halad, ahol azon bosszankodom, hogy van az a hét tulajdonsága, viselkedése, ami nekem jelenleg zavaró, és morgok, elutasítom,távol tartom magamtól, vagy felülök arra a vonatra, amin Juliska 8 , és annál még több jó tulajdonsága a lényeges, amely vonat most indulgat az állomásról a rengeteg vagonjával, elöl ezerrel pakolják a szenet, ömlik a füst, meg a gőz, csikorognak a kerekek, és még csak olyan lassan megy, hogy az integetők még simán lépést tartanak vele, de már most magában hordozza azt a lehetőséget, hogy felgyorsulva szélsebesen száguldjon ezen az úton, ahol megértés, szeretés van és millió lehetőség az örömre, együtt.
Nyilván erre ülök fel, és azt hiszem megyek is szenet lapátolni előre, hogy száguldjunk bele az ismeretlenbe.
Na most tegy fel a kezét az, aki szerint bőgök... – jelen…

Szóval ma reggel – bár még nagyon szerettem volna mosdó után a meleg takaró alá visszahúzódni, a szobába beérve láttam, hogy Julis már mocororg, Jancsi és Bernát még húzzák a lóbőrt. Örültem, hogy a lány nem kelt fel azonnal, és erőt vettem  magamon. Nem feküdtem vissza, kezembe vettem a telefonom és benéztem az örökbefogadós csoportba a facebookon. Kis idő után kibukkant a takarásból Juliska feje és rám nézett. Én szólaltam meg előbb: Jó reggelt! Mizu? és rögtön azzal kezdte, szeretne megölelni. Számomra ez még feladat volt. Nem öntött el az az érzés, amiről Bernát írt az előző fejezetben, hogy mekkorakirály, hogy ez a kis emberke engem akar ölelni. Ésszel tudom, hogy ez mekkora szó! Tudom, hogy a múltjukat is figyelembe véve ez egy szenzációs dolog, de az érzéseim még nem kitörőek. Ültem az ágy szélén, mondom, gyere… Odajött. Nem dumáltunk, csak simán ott volt. Az első percben csak úgy voltunk, majd visszavettem a telefonomat a kezembe és olvastam, de közben a fél kezemmel Julist karoltam, öleltem, hátát simiztem. Ő is tekergett erre-arra, nézte a ruhámat, a szövegeket a telefonomon, de nem szólt semmit. Néha mikor kitekeredett majdnem a karomból, akkor visszahúztam. Nagyon-nagyon nagyon sok ideig, szerintem egy jó negyed órát biztosan így voltunk. Aztán mikor nagyon mozgolódni kezdett, akkor kérdeztem tőle, hogy mi lenne, ha átöltözne és megfésülném a haját? (Ugyebár közös akció, én kezdeményezek)
Egy apró nézeteltérést leszámítva szerintem kifejezetten jól indult a reggelünk.