2023.01.30.
Bianka
Nnnna…
Azt hiszem, kellett ez a kontraszt, a nagyon gyerek nélkül és a nagyon
gyerekkel, hogy lássam, lássuk a különbséget.
Volt egy beszélgetésünk még vasárnap délután Bernáttal, az előző két este és az
elmúlt másfél nap alapján.
Szombat este filmeztünk, sorozatot néztünk és annyira szabad, nosztalgikus
érzés volt az, amit akkor megéltem, pedig egyáltalán semmi extra nem volt abban.
Egy maradék fél zacskó chipset elosztottunk, és ott ültem az asztalnál, a pohár
bromat iszogatva, a chipsemet eszegetve NYUGODTAN, és közben indítottam a
sorozat részeit, egyiket a másik után.
És nem tudom, melyik volt a jobb, nézni magát a filmet, vagy maga az a
szabadság, hogy ihatok pár kortyot úgy, hogy nem kérdezi senki, hogy az mi?
Kaphatunk olyat? A gyerekeknek az nem való? Megszagolhatom? Én már felnőtt
vagyok! – Nem, te nem vagy felnőtt, gyerek vagy…- Akkor nem kaphatok olyat?
Felnőtteknek való? Én már felnőtt vagyok! ……
és ezt végtelenszer egymás után, és ez csak a bor volt. (egyébként nem szoktam
alkoholt isz
közte, pedig annak,
hogy mindannyian boldogok, kiegyensúlyozottak legyünk, ez az egyik nyitja, hogy
felismerjük a szükségleteinket és ha tudunk, teszünk érte valamit.
(Bernát: Nem véletlen mondják, hogy napi egy óra, heti egy
nap, és havi egy hétvége! SZÜNET!!!)
A másik, az agyam üresjáratai. Nekem nagyon kell. Méghozzá
azért, mert nagyon sokszor játszom le újra az eseményeket, így találok meg
összefüggéseket, lelek meg válaszokat ezekben a gondolkodós percekben, órákban.
Iyenkor mennek a fejemben szövegek, dallamok, történések, események, lehetséges
következmények, versek, énekek, összegyűjtök dolgokat, amikért hálás vagyok,
kigondolom a menüt ebédre, estére, hétvégére, összegondolom a napirendet. És
erre nekem szükségem van. A gyerekek előtt nagyon sokat gondolkodtam. Nagyon
sokat voltam egyedül is, és tök jó volt, hogy egyedül dolgoztam itthon, majd
megjött Bernát, és kezdődött a közös idő. De nekem kellettek azok az egyedül
töltött órák is.
Na ez most nincs.
Állandóan ott vannak, mondják, szövegelnek, énekelnek, kommentálnak mindent
hangosan, vitatkoznak, civakodnak, kérdeznek, kérdeznek, kérdeznek, kérdeznek,
kérdeznek, mondókáznak, és ha nem tudják a szöveget, hülyeségeket költenek. –
és ennek így kell lennie, mert az egészséges gyerekek pontosan ezt csinálják.
És ha azt akarom, hogy fejlődjenek, szépen beszéljenek, legyen szókincsük,
tudjanak dolgokat elérni, megoldani, kitalálni, legyen fantáziájuk, ahhoz
alapvető az, hogy nem lehetek/nem lehetünk passzívak ezekben, hanem épp
ellenkezőleg, elérhetőnek kell lennünk, jelen kell lennünk, és oda kell
figyelnünk rájuk, szóval még az sem pálya, ogy pötyörészek a telefonon,
miközben Ők meg mondják nekem a tudományt.... Kellenek nekik a válaszok, az
irányok, az útmutatások, de ez meg azzal jár, hogy nincs üresjárat, egy
másodperc sem.
Mikor Bernáttal mentünk értük, odafelé erről beszéltünk,
hogy brutál sok energiát visznek el alapjáraton is, pusztán azzal, hogy szinte
soha nincs csend. Nem lehet őket felügyelet nélkül, önállóan hagyni, ha nem is
a teljes figyelem, de 24 órás jelenlét kell. Ott kell lenni velük egy
légtérben, egy helyiségben, rájuk kell látni, hallani őket, fél szemmel mindig
ott lenni. Mi nem nyösztetjük őket állandóan, nem szólunk bele mindenbe,
hagyjuk, hogy csinálják a dolgukat, persze ha már ölik egymást, közbelépünk, de
nem rohanunk minden elesésnél ajnározgatni őket, de a figyelmünk akkor is ott
van és akaratlanul is folyamatosan megy a kontroll. És nem rosszak. Tényleg
nem. Gyerekek. Egészséges gyerekek, de ez sok. És akkor még nem is csináltak
semmi gebaszt, csak simán vannak. És ha erre rájön még valami hülyeség, akkor
már nem a nulláról indulunk.
Volt vasárnap egy helyzet, amiben értem Eszti mama
álláspontját, de valahol meg mégsem.
Van a fejemben egy álomkép, hogy mondok valamit és az meg is érezik a gyerek
fejébe. És azt gondolom, hogy ez úgy lehetséges, ha kérem a figyelmét, és úgy
beszélek, úgy fogalmazok, hogy az hallható, érthető legyen számára is. És ebben
az álomképben egyszer csak eljutunk oda, hogy nem kell valamit százszor
ismételni, papagájkodni egész nap, mert a gyerek megérti. Ez szerintem nem egy
űrlény dolog.
Eszti mamánál Juliska az emeletre akart vinni egy játékot. Megkérdezte,
felviheti-e, de már indult is. Mondtam, hogy nem. Délután volt, fáradnak, nem
kell, hogy egyedül lépcsőzzön, leesik, stb… illetve meglátja Jancsi, aki
szintén majd lépcsőzni akar, de ő meg álltó helyében a saját lábában is képes
elesni, szóval ő aztán pláne nem mehet a lépcsőre, szóval minden tekintetben
jobb, ha senki nem megy a lépcsőre, tehát: nem.
Ok, látszólag vette is, de egy újabb körben meg azt látom, hogy már a negyedik
lépcsőfokon van, mert „ő csak” addig felvitte a játékot. Rászóltam, hogy
megmondtam, hogy nem. (már megint a határfeszegetés, az okoskodás, a
szervezkedés… és lehet, hogy egyszerűbb lenne ilyenkor ignorálni, de az is
bennem van, hogy baszki, nem volt egyértelmű, amit kértem? Nem egyértelmű, hogy
az ilyenért morci leszek? És aztán mikor keményebben szólok, jön a nyávogás…
Annyira szeretném, ha mondok valamit és az lenne…. És ha vevő lenne rá, nagyon
szívesen elmagyaráznám neki, hogy miért nem kell most oda felmenni, mert az
ilyeneket nem ok nélkül mondjuk… de rendszerint ez nem nagyon érdekli.)
Szóval odahívtam és megkérdeztem tőle, hogy Melyik része nem volt érthető
annak, hogy nem mehet fel a lépcsőn? Nem válaszolt, nézelődött, a szeme már
máshol járt, és ez ilyenkor olyan, kb, mint a lovaknál, hogy amerre a füle áll,
arrafelé van a figyelme, szóval biztos voltam abban, hogy nem is rám figyel. De
ez meg szerintem gáz, hogy mi beszélünk a vakvilágba, szarik rá, majd megint
próbálkozik, és amikor újra szólok, megint szarik rá. Azt gondolom, ebből van
az, hogy százszor el kell mondani valamit, irreálisan túlhúzva az ember
türelmét.
Finoman az állánál odafordítottam a fejét és kértem, hogy figyeljen picit rám. És
megkérdeztem hogy hallotta-e, hogy nem mehet fel a lépcsőn? – Igen. Értette-e,
hogy nem lehet oda felmenni? – Igen. Akkor miért?
Még ott maradt picit, megbeszéltük, hogy jobb lenne, ha hallgatna rám, stb,
majd mehetett a dolgára. És ekkor mondta Eszti mama, hogy nem érdemes ezekkel
foglakozni, nem vagyunk egy szinten, Juliska négy éves, nem ellenfél, nem kell
leállnom vele vitatkozni, meg, hogy ne hagyjam hogy felmérgeljen.
Abban teljesen igaza van, hogy az, hogy hagyom magam felmérgelni, az egyik
legnagyobb hülyeség. És az is igaz, hogy nem kell leállnunk vitatkozni. De a
szótfogadással kapcsolatban azt gondolom, hogy nem cseszegtetem egész nap, hogy
„ezt csinálja, azt csinálja, így üljön, úgy játsszon”, de amikor kérek valamit, az nem véletlen van, azt
csinálja meg. És ebből a szempontból szerintem náluk nincs különbség aközött,
hogy most csak azt tiltottam meg, hogy a lépcsőre menjen, vagy azt, hogy a
kocsiútra kimenjen. Ha nem fogad szót, mindkettőből baleset lehet és számomra
ebben nincs olyan opció, hogy legyintek egyet és nem foglalkozom azzal, hogy
nem fogadott szót. Itt nem az a tét hogy ha nem jön, amikor mondom, akkor 5
perccel később esznek ebédet, hanem arról, hogy ha leesik, vagy az útra kimegy,
az élete múlhat rajta. És ezek miatt nekem az az elvárásom, hogy figyeljen oda
és fogadjon szót.
Gondolom ezzel most sokan vannak úgy, hogy naiv vagyok és ez egy szép álomkép, de
jó is lenne, ha a gyerekeknél ez így működne…. de ez úgy sem lesz valóság…
Lehet. Még reménykedem.
És tudod miért?
Ha lehetne, visszamennék a barátkozásunk idejére, a fürdőbe.
Volt ott egy nő. Egy nálam idősebb anya. Félhosszú, őszes haja kontyba kötve,
kedves, de határozott vonásai voltak, kicsit ráncos az arca, de a testét nézve
jól tartotta magát, az volt az érzésem, hogy több közük van a vízhez, mint az
átlagembereknek, mert a gyerekek olyan otthonosan mozogtak a vízben, mintha oda
születtek volna. Három gyerekkel volt. Higgadt, nyugodt, kedves, csillogó
szemű, de a kifejezésein azért látszott, hogy van ott rendesen fegyelem is. A
legnagyobb fiú talán elsős, másodikos lehetett, a középső kislány nagyobb
óvodás, a legkisebb lány másfél-két éveske. Mindannyian a vízben. A nő csak
tette a dolgát, élvezte a vizet, a vízeséssel masszíroztatta a vállait, figyelt
a gyerekekre, mosolygott rájuk, de kettőt nem szólt.. A nagyobb gyerekek a
vízben játszottak. Ki a vízből, be a vízbe, szaladgáltak, nevetgéltek, a kicsi
a medence szélén ült. Az anya elindult, egy szót nem szólt akkor sem, csak
elindult. A gyerekek köré gyűltek és indultak a nagy medencébe. Mint egy
higgadt, nyugodt falkavezér, Ő csak ment, a gyerekek pedig körülötte. A
legkisebb is úgy úszott mint egy kis delfin.
Ott nem volt az, hogy mozduljál már, gyere vissza, ne menj oda, nem arra
megyünk, ne hangoskodj… Kiegyensúlyozottság, boldogság, de mégis valamiféle
fegyelem volt náluk. Az a nő nem mondott el százszor valamit. Nem ordibálta ki
a hangját, nem jött ki belőle a Hulk. Ez hogy lehet?
Annyira szívesen visszamennék és beszélgetnék vele, hogy mi a titka? Mert nem
azt láttam a gyerekeken, hogy szanaszét vannak nyomva, félemlítve… vidámak,
boldogok és mégis szófogadók voltak. Nem nagyon tudom elképzelni azt a
helyzetet, hogy annak a nőnk probléma lett volna egy ilyen lépcsős helyzet.
Vagy azért mert megmond valamit és fel sem merül, hogy az nem úgy van, vagy
azért, mert nem is csinál ügyet ebből és lehet, hogy a legkisebb is profi
lépcsőző… passz.
Valami ilyen álomkép van a fejemben. Nem lehetetlen, csak szerintem k*rva sok
munka.
Hálás vagyok Bernátnak a mai napon két dolog miatt.
Az egyik, hogy ma elég korán végeztek a kollégájával és jöttek is haza utána.
Gyors ebéd, és egy kis beszélgetés majd ébredés után elvitte a gyerekeket a
közeli Dédimamáékhoz, aminek köszönhetően tudtam a dolgommal haladni :)
A másik, hogy onnan hazatérve, tele voltak sztorival,
mindenki mesélte milyen klassz dolgok történtek majd Bernát elmondta, hogy
Jancsi elmesélte a Dédimamának, hogy rácsaptam a fejére, meg a fenekére, meg a
hasára, meg a cicjére…. Én meg csak hallgatom, hogy MI VAAAAAAAANNNNNN?????? És persze Bernát folytatta a sztorit, hogy az
úton hazafelé két perc múlva kb az ment, hogy senkit nem szerettek és mindenki
büdös…. egyszóval ment a hülyeség. De nekem ez a verős cucc annyira rosszul
esett…. Való igaz, hogy csaptam már a fenekére, pl olyan alkalommal mikor
közvetlenül mellettem ő a cicára csapott, mindezt úgy hogy előtte már sokszor
szépen, kedvesen megbeszéltük, hogy nem bántjuk az állatokat…. és akkor hirtelen
abban a helyzetben minden szónál, meg kedvesmagyarázkodásnál hatékonyabbnak
láttam, hogy a fenekére csapjak… viszont az is alap, hogy nálunk nem a verés az
irány. Mostanában már inkább megkocogtatm a fejét az ujjammal, hogy halló…
szóltam… vaaaagy volt már, hogy guggolás-felállás volt néhány, de ilyet, hogy a
hasát, vagy a cicijét bántanám bármelyiknek is, az eszembe sem jutna. És tudom,
hogy csak három éves, nem kell komolyan venni, meg ő sem tudja felmérni miket
beszél… de akkor is nagyon rosszul esett… És mikor kint voltak fürödni, akkor
is még ezen kattogtam hogy a hálátlan kis dögje… egész nap itt beszélgetek,
játszom vele, azt ilyeneket hazudozik…
És akkor kijön a fürdőszobából, és hallom, hogy Bernát mondja neki, hogy kérjen
meg engem hogy fényképezzem le. Na mondom, nincs az a pénz… Aztán megláttam! :D
Haja belőve, a legvagányabb kis pasi állt előttem az egész világon!
Szóval mit volt mit tenni, lefényképeztem.
58-szor. :D
Aztán Juliskát is :D