2023.02.01.
Bianka
Rájöttem, mi a gondom a folyamatos ignorálssal. Az, hogy –
egyelőre – csak kifelé mutatom, hogy ignorálok, de belül idegesít az a valami.
És mikor egymás után van egy csomó ignorálnivaló, akkor sorra pattintom le
magamról – látszólag – de belülről egyre feszültebb vagyok, mert pl nem értem,
miért jó az ilyen kommunikáció:
Julis: Nézd, itt egy ilyen játék (kirakó) /lelkesen mondja/
Én: De szuper! Játszál vele, rakd ki szépen! /mondom neki kedvesen, próbálok
inspiráló lenni/
Julis: De ez Jancsié!! /Hangosan,
ingerülten, épp csak azt nem teszi hozzá, hogy „hülye vagy???”/
Én: Nem muszáj vele játszanod./még
mindig nyugodtan/
Julis: De most Jancsi nem játszik vele! /ezt már megint úgy, mintha a seggéből
rángatott volna ki/
Én: Akkor semmi akadálya, hogy játszál vele.
Végig nyugodt maradtam, (kifelé) de akkor is érthetetlen
számomra, (és ezért belül ingerült lettem) hogy miért kell állandóan akadályt
keresni, ellenkezni, problémát generálni. Juliska általában véve is szeret
akadályokat gördíteni maga elé. A legrosszabb helyzetekben képes kiborítani
valamit, és néha nem tudom eldönteni, nem szándékosan csinálja-e.
Most is ott volt ez a játék, játszhatott volna vele, de neki kellett egy ilyen
feleslegesnek látszó kör.
A nap nagy része jól telt, Karika mama kilátogatott hozzánk,
de ma nem játszani, hanem segíteni. Amikor érte indultunk ki a buszhoz, megint
kudarcot vallottam a türelem terén. Időben szóltam nekik, hogy készülődjenek,
vegyék a cipőket, felsőket, kabátokat… Persze Jancsi olyan szinten tökölte el
az időt, hogy már indulni kellett volna, mire nagyon felmérgeltem magam, erre
még jött Juliska okoskodása, bezavartam Jancsit a szobába, és a felsőjével
legyintettem rajta egyet. Leszidtam... nem vicceltem, mérges voltam.
Erre mikor hazaérünk, Jancsi meséli Karika mamának, hogy anyuci megvert.... Na
bammeg- gondoltam... Hát nem mndom meg, milyen gondolataim voltak. Egyik nap jó
viccnek gondolta, hogy a cicijét vertem meg, és a hasát... ma meg ez. Király
lesz, ha mindenkinek ezt híreszteli, hogy agyonverem rendszeresen.
És tudom, hogy csak három éves, és nem kellene komolyan venni, de akkor is
rosszul esik. Főleg, hogy volt olyan, mikor a fenekére csaptam, és nekem sem
volt jó, nem is vagyok büszke rá, és nagyon nagyon igyekszem úgy kezelni minden
helyzetet, hogy ez ne legyen opció többet.
Apropó, opció….
A feszült helyzetek kezelésére bejött az, hogy guggolást
végeznek.
Múltkor említettem, mennyire rosszul esett a ruhás sztori, nagyon rosszul
érintett, hogy a kis pénzünket, amit maginktól veszünk el, Julis ruhájára
költjük, aki meg kb leszarja az egészet és minimum az orrát törli a vadonatúj
felsője ujjába. Az akkori kifakadásomnak azért volt eredménye mindkettőnk
részére. Én egy kicsit kiengedtem, és lazábbra vettem a dolgot, és első körben
megelégszem azzal, ha nem telerajzolva, festve kerül le Julisról a ruha, hanem
csak takony vagy kaja van rajta… Ő meg megígérte, hogy jobban vigyáz az új
cuccaira.
És volt már egy könyves sztorink is, amikor a nagy vitát azzal zártuk, hogy nem
dobálunk könyvet a földre.
Na hát ezt ma sikerült újra értelmezni. Juliska a vadonatúj lila pulcsijában,
hasalva csúszik mászik az ágy alatt… Kérdezem, Te mi a jó életet csinálsz? Kiderült,
hogy egy könyvet halászott ki az ágy alól, ami úgy került oda, hogy bedobta az
ágy alá.
Az agyam csak kicsit borult el… Szóval legújabb feszültséglevezetést
alkalmaztam:
guggol-feláll és közben mondja: nem dobom a könyvet az ágy alá. 10-20
guggolásig még néha viccesnek is tartják. Aztán 30 körül már szuszognak és
kezdik komolyan venni, hogy anyuci morci. És mikor már lihegve mondják az
aktuális mondókát, akkor újra beszélgetni kezdünk, hogy hogyan is kell a
dolgokat csinálni.
Említettem múltkor, hogy Julisnak minden színház… De
tényleg. Rendszeresen bénázik direkt, hogy rajta álljon a figyelem. Így van ez
a kocsinál is. Ha én vezetek, Jancsi ül mögöttem, öt becsatolom az én
oldalamról, Julist meg megkérem, hogy keresse meg az övet, húzza előre az
övcsatot, és az öv felső részt tartsa, míg becsatolom, ne kelljen még azt is
húzkodni.
Na ez rendszeresen lassan megy, nyávog, hogy nem taláááááljaaaaa, meg nem
jööööön kiiiii…. Aztán most, hogy morci voltam az induláskor, Julis beült a
helyére, mire Jancsit becsatoltam, már előre is húzta az övcsatot, húzott ki az
övön, és egy gond nélkül becsatoltam. Meg is köszöntem neki, és egyúttal
jeleztem, hogy akkor most kiderült – most, hogy mérges vagyok – hogy tudja
nagyon jól, hogy mit hogyan kell az övvel csinálni, szóval hálás lennék, ha
következőre nem bénázna direkt.
Ringatós hiszti…
Délután Bernát hazaért, kivittem Karika mamát a buszhoz,
majd enni adtam Bernátnak és az asztalnál maradtunk. A gyerekek játszottak,
Bernát a telefonon pötyörészett, én Julissal dominóztam, próbáltuk az alapelvet
értelmezni. Aztán a játék átment csikizésbe, valahogy mindkét gyerek az ölembe
keveredett és nagyokat nevettek. Ezek után mg mindig maradtam, Juliska az
ölembe vette magát és kérte, hogy babusgassam, mint a pici babákat. Ölbe is
vettem és ringattam, tényleg vele foglalkoztam. Láttam, ogy Jancsi is már tűkön
ül, nekem is már lassan menni kellett, gondoltam, végrehajtunk egy kis
helycserét, hogy ne maradjon ki a jóból, Jancsit is megbabusgatom kicsit, aztán
júzok dolgozni. Erre Julis totál kiakadt, hogy őt babusgassam, meg, hogy ő azt
akarta….
Mondtuk neki szépen, hogy egész eddig az ölemben volt, majd a karomban, és
Jancsinak is szüksége van erre… de ő csak hajtogatta, hogy őt babusgassam. Hát…
nem ment be infó, az tuti… Egyszerűen nem tudom, mit élhetett meg, kb azt, hogy
elutasítottam? Passz. Próbáltuk észérvekkel megnyugtatni, hogy ha most Jancsit
babusgatam volna előbb, Ő nem örülne, hogy sorra kerül? Meg, hogy egyszerre
csak az egyikőjüket tudom… stb… sajnáltam is, de egy idő után dühített, hogy
ilyen értetlen. Beszéltem hozzá, de egy idő után nem is figyelt rám,
otthagytam, bejöttem a szobába. akkor meg jött utánam, hogy de ő figyelt és ő
csak azt akarta…. Pfúúú… ilyenkor azért kicsit kiszaladnék még a városból is….
Bernát:
NA azért kezdjük a jóval, bár tegnap Julis bepisilt, és kiment
vécére, majd a hugyos gatyát otthagyta, ma senki nem pisilt be, ugye pelus már
4 napja senkin sincs, tehát ez már egy jó irány.
A másik, hogy pár napja új napi rendünk van, már este 6-kor vacsora van, és 8-kor
fekvés. Tudom, ez a normális napimenet, de eddig nekünk ez hétkor vacsi,
nyolckor fürdés, és kilenc-tízkor alvás volt.
Próbálunk átállni az ovis időszámításra.
Őt hónap (lassan), azt érzem, hogy egy csomó kérdést elfelejthetünk, fog-e
Apának, Anyának hívni? Mit fogunk érezni? Meg a papucs felvétel, ajtó becsukás,
és minden nyafkaság…
Szépen lassan megtanulnak minden alapszabályt, és már néha bővül is a kör, pl.
a saját lámpa használat este a pisiléshez. Valamilyen szinten elcsendesedett az
újdonság ereje, „kicsit” lenyugodtunk, a kutyák is beletörődtek, hogy ezek már
maradnak. Lassan legyűrünk minden problémát, mint pl. a be pisilés.
Rendszeresen velük álmodom, kavarognak a fejemben…
Átálltam Apa-módra és intézem a bevásárlást, néha egy kis meglepetéssel. Bár
így szegény Bianka kevesebbett csavaroghat, de majd megy körmöshöz azt jóvan.
Bernát: Szerencsés korszak…
Néha beszélgetünk a „jó dolog hogy kettőt fogadtunk örökbe”
kérdésen.
És arra jöttem rá, hogy basszus mekkora szerencsénk van! Pont abban a korban
vannak, hogy még kicsik, jól formálhatók. Még pelenkásak voltak, de nem kellett
őket tisztába rakni, szinte csak pisi ment a pelusba.
Egy év a korkülönbség, ami gyerekenél semmi, ha nagyobb, a korkülönbség, akkor
fennállhat az a probléma, hogy nem tudnak egymással játszani. Tudom, hogy megoldják,
de így szinte semmi probléma nincs a két gyerekkel. És ugye egy, vagy két
gyerek? Szerintem egy gyerekkel is van baj, ugyanúgy meg kell hozzá tanulni sok
mindent, két gyereknél minimálisan van több tanulni való. És igen, ketten
többet esznek, két tányér kell, két pohár. Mindenből dupla! DE! De a két gyerek
sokat játszik egymással, elfoglalják egymást, és a két gyerek, mivel, hogy tesók,
és mivel egy helyről jöttek, a két gyerek lelkileg sokat támogatja egymást, még
ha ez nem is látszik. A sok idegen dolog között legalább ők egymásnak imerősök,
egy biztos pont. (Bár rendszeresen próbáljuk kicsit elválasztani egymástól
őket, hogy egy kicsit szokják.)
(Bianka – meg azért is, mert sokszor meg túlságosan
támaszkodnak egymásra, főleg Juliska Jancsira. Igen, nem tévedés, a 4 éves
Juliska egy hangember, gyakran mond nagyokat, aztán mikor menni kell – sötétbe,
magasra, le kell ugrani, csúszni, vagy be az ágy alá, akkor inába száll a
bátorsága és tolja maga előtt Jancsit, hogy menjél csak, bátran… és ahhoz, hogy
Julis majd idővel egy önálló fiatal, egy önálló, magabiztos nő legyen és ne
Jancsira támaszkodjon, ahhoz most már el kell kezdeni külön szedni kicsit őket,
hogy Ő is tapasztaljon a világból és magából valamennyit és mindannyian
rájöjjünk, ki is az a Juliska valójában?)
De a két gyerek nem dupla gond, csak másfél. És van egy
sztorym, egy vak csaj mesélte. Vakvezető kutyával közlekedett, és össze futott
egy látássérült ismerősével, aki fel hívta a figyelmet, hogy vigyázz, mert az
utca fel van bontva, minden tele van gödörrel meg árokkal. Erre a lány mondta,
hogy fogalma sincs, mert a kutya úgy vezette át az akadályokon, hogy ő nem is
vette észre.
Mi is így vagyunk vele, a két gyerek egymást segítve, úgy jutottunk el idáig,
hogy egy csomó akadályt elkerültünk, amiről, ha egy gyereket fogadunk örökbe,
lehet hogy elő jönnek.
Tehát minden szép és jó.
Megjegyezzném hogy bár nem értek hozzá, és fogalmam sincs ,hogy mik a jelek, de
mi semmi örökbe fogadásból származó problémát nem tapasztaltunk a gyerekeken.
Jó, néha felsírnak, de ezt normál családban felnőt gyerekek is megteszik. A bepisilés
Julisnál, szerintem az szimpla kényelmi megoldás volt részéről. Nem volt sírás,
hogy haza akarok menni, néha emlegették őket, de sose akaratosan és sose volt
belőle semmi ügy.
(Bianka – nagyon reménykedem abban, hogy olyan hirtelen jó
volt a velünk való találkozás, annyira sokkolóan jó volt nekik a káosz helyett
a nyugalom, a hangzavar helyett a lágyabb hangok, az állandó figyelemért való
versengés helyett az értő figyelem, a felszínes foglalkozás helyett a minőségi
idő, a semmim sincs helyett az, hogy vannak saját dolgaik, a bizonytalanság
helyett a biztonság, amit remélhetőleg egyre jobban éreznek, hogy ezek miatt
nincs olyan törés, nincsenek olyan hiányok, olyan letargiák, hisztik, amik
sokszor olvashatók örökbefogadásoknál.
És van félelmem amiatt, hogy azért nincsenek ilyen balhék, mert kötődési
gondjaik voltak / vannak, mert az akkor ránk és mindenkire ki fog hatni.
És van még félelmem amiatt is, hogy van a mélyben háború, csak még nem tört a
felszínre, és akkor a jobbik eset, ha valamikor kitör, a rosszabbik eset, ha a
mélyben marad és hosszú távú gond lesz belőle.
Nagyon nagyon kicsi esélyt adok annak, hogy annyira de annyira
hiperszupertökéletesen csinálunk mi is és az egész családunk is mindent, hogy
azért nincsenek gondok. De persze ennek is van esélye.
#profik #jeee)
Nevelésben vannak hiányosságaik, de sok mindent meg alapból
tudnak, pl. köszönni, vagy megköszönni! Bár ezeket nem mi tanítottuk elsőként, és
nagyon büszkék vagyunk rájuk, hogy köszönnek előre, és hogy ha kapnak valamit,
akkor megköszönik. Illedelmesen! Ha volna lehetőség, hogy megnézzük, hogy ha
születésüktől fogva mi neveljük, nem vagyok biztos, hogy jobban lennének
nevelve, sőt félek hogy elkövettünk volna pár nagy hibát. De így most szépen
fejlődnek és szerintem mi is.
(Bianka – hm… Az biztos, hogy hibáztunk volna, vélhetően másban. Lilláék
hatalmas előnye volt, hogy Jancsi és Juliska nem az első kisbabák voltak náluk.
Olyan rutinjuk volt a kicsik terén, ami nekünk nem lett volna, de azért én
megnézném azt is, hogy ha kivesszük azt a nem elhanyagolható mennyiségű
balf*szkodást, amit ott sikerült csinálni, akkor hol tartanánk. De mindegy is,
ez nem derül ki, de érdekes elgondolkodni rajta)
Most még nagyon kötelességtudóak vagyunk! Ez egy fura dolog, a kötelességtudat,
tudom, hogy szeretem őket, tudom, hogy szeretnem kell őket, és tudom, hogy el
kell látnom őket, és tudom, hogy játszani, tanítani kell őket. És nincs is semmi
probléma, ez a kötelességtudat, és ott van a szeretet, asszem, szeretem őket,
hisz a kötelességtudat is a szereteten és a gondoskodáson alapszik. De még valami
nem tökéletes, még nem teljes a szeretetünk, ezt nem tudom jobban kifejteni.
Nincs meg az a zsigeri, majomimádat, nincs még múltunk. Olyan ez, mint a kezdő
szerelmesek, állandóan fogják egymás kezét, nem merik elengedni, nehogy a másik
elvesszen, nincs meg az a tapasztalat, hogy ez akkor is itt marad a seggembe,
ha elengedem a kezét, nyugi, ha el is megy, visszajön, nem kell rá póráz! Fiatal
kapcsolat a mienk, hisz még csak négy és fél hónapja tart! (Édes négyes két
kiskorúval) :)
Bianka
Múltkor egy beszélgetésben felmerült az ölelés és a szeretet.
És azt mondtam, hogy nálunk ez ugye alakul. Az elején inkább feladat volt,
kötelességtudat, és az ölelés – ha volt is – az is inkább tudatos volt.
Mostanában vannak olyan hullámok, olyan helyzetek, amikor jókedvűen, tényleg
szeretettel ölelem meg őket, ezekben már érzem néha azt a láthatatlan valamit,
ami akkor történik. Az ott egy szeretetkiáradás, egy túlcsordulás. Viszont azt
gondolom, hogy az az anyai szeretet, ami rendszerint elkezdődik valahol a méhen
belüli fejlődésnél, majd a szülés körüli hormonok is dobnak rá egy 200
lapáttal, majd ott van a babusgatás, a ringatás, a szoptatás, amik olyan erős
kapcsolódást, köteléket eredményeznek, hogy hajjaj…. na az egy következő szint,
és biztos vagyok abban, hogy a mostaninál van még hova feljebb menni, sőt,
biztos vagyok abban, hogy idővel nálunk is majd felrobban ez a szeretetbomba, ami
felé jó úton vagyunk.