2023.03.05.

Bianka

Káosz.

Megírtam, és ki akartam törölni az egészet, de Bernát nem engedte.

Azóta, hogy bogot írunk, még egy bejegyzéssel sem szenvedtem ennyit. Megírom, elolvasom, beleírok, visszatörlök, egyszerűen szenvedek az egésszel, mert nem tudom kiírni magamból azt a mindenféle káoszt és szartengert, amiben most érzem magam. Közben Bernáttal is beszélünk, megosztom Vele az aktuális gondolataimat és mondja, hogy keressek a napomban 5 olyan dolgot, ami jó volt. És dühös lettem ettől… Nem akarok most pillangókat, meg jó dolgokat keresgélni. Nem akarok erre az egészre gondolni, el akarok menekülni, és dühöngeni akarok, mert kibaszottul elegem van abból, hogy minden egyes alkalommal csak nyelek, csak tűrök, csak elviselek, csak nekem kell az okosabbnak lennem, és ha véletlenül nem úgy jön ki, ha nem sikerül zen állapotban fegyelmezni a gyereket, akkor én érzem szarul magam.

Nap mint nap nézegetem a kötődő neveléses, meg kapcsolódó neveléses csoportokat, és nap mint nap kerülnek fel a posztok, hogy anya így akadt ki, úgy akadt ki, jajj, most kiabált a gyerekkel, és „lelkifurkája” van. Senki nem akar kiakadni, mindenki zen hangulatban, mosolyogva akar pillangókat kergetni a tündibündi kis aranybogárkákkal, de rohadtul nem így van. És igen, bizony szar, mikor lekiabálom a fejét, szar, mikor tizedjére mondok el valamit és újra megkérdezi és akkor már hangosabban szólok. És gáz, mikor kiakadok egy háromévesre egy ilyen miatt:
Anya, az mi? – Mi ez, Jancsi? – Krumpli. – Igen! – És mit csinálsz? – Mit csinálok? – Megpucolod – Igen. – Mit csinálsz vele? – Ebédet készítek beőle – Mi lesz az ebéd? – Sült krumpli, fasírt – Fasírt? – Igen. – Milyen fasírt? – Husi, fűszerekkel, tojással, és megsütöm – Jóóó! Szeretem! – Szuper! Ennek igazán örülök! – Mi lesz az ebéd? – Az előbb mondtam: Fasírt és sült krumpli – Husi?- Igen. – Ebéd? – Igen – Mi lesz az ebéd? – Na mi lesz az ebéd, Jancsi? – Ebéd! – Igen, de ebédre mit eszünk? – Vacsorát? – Nem. Most ebéd lesz, nem vacsora. – Ebéd? – Igen. – Mi lesz az ebéd? – Nami lesz? Már kétszer mondtam – Vacsora? – Nem! – Vacsora este van. Délben ebéd, este vacsora. – Ebéd? – Igen. Ésmit eszünk ebédre? – Vacsorát? (Wáááááááááááá, bazdmeeeeeeeeeeeeg…..!!!!!!!!!!!!!!!!!!)
Na itt adtam fel. És akkor elmondtam, kicsit hangosabban, lassan, hogy ebédre eszünk valami kaját. levest, vagy tésztát, vagy krumpit, vagy rizst, és husit, és ma FASÍRTOT ESZÜNK ÉS SÜLT KRUMPLIT!!!!! EZ AZ EBÉD: FASÍRT, SÜLT KRUMPLI!  NEM VACSORA! EBÉD! FASÍRT, SÜLT KRUMPLI, EBÉD! NEM VACSORA! EBÉD! – és ekkor még nem ordítottam, csak már erősebben mondtam, mert még ekkor is volt annyi kontrollom, hogy mégiscsak egy háromévessel beszélgetek.

És akkor ilyenkor mondom azt, hogy én alkalmatlan vagyok erre. Ezt én nem tudom normálisan csinálni. Próbálok jó, kedves, türelmes lenni, elmondani, amit kell, megadni a kellő információt, hogy a gyereknek „megértése legyen” a dolgoról, (ezt is egy szuperanyatrénertől hallottam) ne csak azért csináljon valamit, „mert csak”.  De amikor ilyenek vannak…. Hát kész vagyok. És nem értem, hogy Jancsi hamarabb csinál dolgokat, gyorsan tanul, tök jó logikája van és akkor egy ilyen beszélgetésnél mi van? Elvitték az ufók? 5 hónapja minden egyes kajánál megbeszljük, hogy épp mit eszünk. Mondjuk, hogy ez a reggeli, ezt esszük reggelire, ezt reggelizünk… már mindenféle verzióban, szófordulatban hallotta és mondja is, akkor most ezt így hogy? És akkor így leszek a zen állapotból kb 3 perc alatt a plafonon.

Nem tudom, ki kíváncsi még erre, hogy ennyiszer elbukom, ennyiszer lúzer vagyok, ennyiszer kiakadok. Az biztos, hogy a gyerekezés előtt nem gondoltam, hogy ez ennyire nehéz lesz nekem. Főleg lelkileg.

Este elterveztem, hogy ma új fejezetet kezdünk, legalábbis én Julissal, merthogy a többiekkel különösebb gondom nincs, és Julisnak sincs kb senkivel gondja. Én vagyok szerintem az egyetlen a világon, akinek Julist lelkileg elviselni egyelőre egy igencsak erőt próbáló feladat. Rajtam kívül MINDENKI látja benne a cuki kislányt, mindenki ölelgetni, puszilgatni, ölbevenni akarja, csak én vagyok ez a gyopár, aki nem egy kedves, cuki négyéves gyereket látok meg benne nap, mint nap, hanem egy hisztis picsát, aki az agyamra tud menni már az első 5 percben.
És ésszel nincs vele gondom. A nagy könyv alapjait elfogadom. Gyerek, kíváncsi, hangos, idegesítő, be nem áll a szája, kell neki az inger, a tapasztalás, és ez így van jól, mert ő egy egészséges gyerek.
És ezt így tudom is.
Aztán kezdődik a nap, és valósggá válik a nagykönyv, és az agyamra megy…

Minden egyes reggelt úgy kezdek, hogy ez a nap más lesz, az a nap jó lesz. Volt már jó napunk, de olyan, ami az elejétől a végéig békés lett volna, olyan nem sok. (de már volt!!) Minden addig megy jól, amíg nem indul be a hülyeség.
És ezek közül egy csomó van olyan, ami neki biztos nagyon fontos, de épp akkor nekem nagyon nem kellene. És az ilyeneket is nekem kellene tudni jól lekezelni, mert egy négyéves nyilván nem lesz tekintettel az én igényeimre, nekem kell mindkettőnkére figyelni.
Pl reggel felkelek, eltervezem, hogy ez egy szép nap lesz, jó lesz, türelmes leszek, békében leszünk, tegnap este is így feküdtem le.
Reggel Bernát hozza a kávét, ébredek, csend van, ez így jó még.
Aztán ahogy felülök, Julis pattan ki az ágyból és rákezd, hogy egy hatalmasat kakált most reggel… mondom neki, hogy ez nagyon jó, szuper, ügyes vagy!  és akkor folytatja, hogy nagyon nagy volt és büdös… mondom neki, oké, értem, szuper, de legyen szíves most ne ilyenekről beszéljen, szeretném a kávémat meginni. De folytatja, hogy büdös vooooolt… Kezd felmenni a pumpa, de még türelmesen modom neki, hogy Juliska… oké, elég, nagyon jó, de nem vagyok most erre kíváncsi, szeretném a kávémat inni és ehhez ez a téma nem jó. De folytatja, hogy nagyot kakiiiiilt és szólt apánaaaaaaak, és büdös voooooolt…. És ekkor már ingerülten szólok rá, hogy elég már! És tudom, én vagyok a barom, hogy ilyenen felcseszem magam, és összességében szuper és örülök és hálás vagyok, hogy jó az anyagcseréjük, hogy mennek wc-re, intézik a dolgukat, stb…. De ha azt kérem, fejezze be, miért kell még folytatni? És akkor már láttam, hogy ez nem a mi napunk lesz, bármennyire is ezt terveztem.

Próbálom elemezni a dolgokat, elemekre bontani egy eseményt, egyrészt olyan szemmel, hogy tényleg mi, hol, miért dühített? a másik pedig, hogy hol mit lehetett volna másképp, jobban csinálni.

Bernát

Szép és jó reggelt.

Vidáman ébredtem, kicsit fáradtan, kicsit remegve.
Tegnap kedves szomszédunk úgy döntött, hogy éjfélig dübörögve hallgatja a igénytelen zenéit, és én elég nehezen aludtam, és ez rányomta a mai napra a hangulatát.
Szóval vidám reggel, Julis végre nem pisilt be a pelusba, és ennek örültem, kávézgattam az ágyban, az asszony sütötte a bundás kenyeret, szinte minden rendben, aztán Julis elkezdte a buta kérdések hadjáratát és ezen anya kiakadt. Záporoztak a kérdések, anya ezt lehet csinálni? –  Nem. Anya odamehetek a konyhába? – Nem, sül a zsír megcsap, megéget. - Mikor lesz kész? – Hamarosan. Anya, nézd! – Nem tudom nézni, mert készítem a reggelit. (Bianka: és a második szelet kenyér berakása után, láthatóan a gáz megy, az elszívó megy, én ott állok a gáznál, egyik kezemben a tojásos tányér, másik kezemben a kenyér, amit az olajba teszek) Anya, kész van? – Úgy látod, hogy ott ülünk az asztalnál és eszünk? – Igen! – Úgy látod, hogy ott ülök az asztalnál és eszem a bundáskenyeret??? – Nem.

Bianka

Na igen, kb eddig tartott a türelmem. És az utolsó, ingerült válaszom előtt elég sokszor akartam már nem türelmesen válaszolni, de minden alkalommal vettem egy nagy levegőt és azt modtam magamnak, ne legyél barom… türelem…. csak gyerek…. kell neki az infó….  nem kell a reggelt elrontani… de aztán jöttek az egyre hülyébb kérdések, amik már nem azért voltak, mert infó kell, hanem nyilván a figyelmemért, amire nem tudok mit mondani, lehet azt is csinálni, hogy ott ücsörgök mellette, a teljes figyelmem az övé, csak akkor nem reggelizünk. Nem lehet mindig minden figyelem az övé és nem tudom, hogy tudom, ezt hogy tudom neki normálisan kommunikálni, hogy meg is értse.

Bernát

A reggelit gyorsan befaltam, kedvem se volt enni, ez a barom szomszéd miatt… terveztem, hogy átmegyek és meg beszéljük a dolgot, át is mentem később, de se csöngője, se semmi, és sajnos nem volt kint az udvaron.
No a két csaj mindenen összeakadt, láttam, hogy ebből címlap* lesz!
Úgyhogy kimentem a kocsiba és kipakoltam a hátsó ülésről a nagyja szerszámot, és átraktam egy gyerekülést. Bementem és mivel a reggeli befejezése is kisebb vitába torkollt, már mondtam is, hogy Julis jöhet kifelé a szobából, és öltözhet. Ennek Julis örült, mert ő azt hitte, ez jutalom. Ennek Bianka örült, mert neki ez tényleg jutalom. Sajnos Jancsi ennek nem örült, mert ő szokott velem jönni dolgzni, és mintha büntetés lenne neki, mert ő beteg, neki most maradnia kell. Mondta is, hogy nem beteg, már nem köhög, de megmagyaráztam neki, hogy most Julissal megyek, ő meg marad anyával és majd csinálnak valami jót. És azzal eljöttünk.

Csinálok egy öntöző rendszert és ott volt még pár apróság, amit be kellett még fejezni, gödrök visszakaparása gereblyézés, söprögetés. Egy fának a kivágása, törmelék összehordása, egy csomó sallang, amit a munkán felül jófejségből megcsináltunk, mert mi adunk a munka mellé egy kis  plusz törődést.
Most a délutáni elhúzódó alvás van, mindenkire ráfért, én már felriadtam, ideültem a géphez írni. Hallgatom az asszonyt, néha hangokat ad ki, (és most felkeltem, rémálma volt) hörgött, morgot, rángatózott. Oda sétáltam megsimogattam, de mélyen aludt, de a kitartó simizésre nagynehezen fel ébredt, és elsírta magát.
Hallottam én, hogy valami nem jó, és küzd valamivel, ilyenkor fel szoktuk kelteni egymást, és most pont jókor jöttem…

Bianka…

Hát na még ez nagyon kellett mára.
Azt gondoltam, lesz egy kis pihentető alvás, és az majd segít.
Helyett: olyan rémálmom volt, amire még szerintem soha eddigi életemben nem volt példa. Egy futurisztikus nagy épületben kémikus kollégáim terroristák lettek, embereket kezdtek gyilkolni az egyik kedvenc kolléganm is kedvesen odafordult hozzám és azt mondta, itt a vége, és kétszer hasba lőtt. Miközben menekültem, az épületet valami életenergia elszippantó lények szállták meg, akik mindenki arcához odahajolva, mint a Harry Potterben a dementorok, elszívták az energiát. Hogy három ilyen körből hogy menekültem meg, nem tudom, de összeakadtam egy példánnyal, aki elkezdte az én energiámat is leszívni, mire azt mondtam, jaaa, ilyet én is tudok és azzal elszívtam az övét. És ezek után válogatás nélkül én szívtam el mindenki energiáját. Aki nem halt meg azonnal, annak rásegítettem azzal, hogy kitekertem a nyakát.
Jó volt, hogy Bernát felébreszett, egyből sírni kezdtem, annyira megterhelő volt ez az egész, hogy jó volt kikerülni belőle… Bernát megkérdezte, akkor jó volt, hogy jöttem? Megmenekültél?
Erre a sírásom közepén elkezdtem nevetni, meg még mindig sírni, és mondtam neki, hogy én öltem meg mindenkit :D

Bernát azt mondta, ma fent alszik :D

Bernát

Vasárnap délután van és most kezdődik az újabb felvonás, én egy vidám fözőcskéző napot tervezek. De a csajok miatt lehet, hogy drámai lesz a felvonás.
Én rövideszű vagyok, én már elfelejtettem a reggeli vackokat, Julis délelőt jól viselkedett.
A kocsiban sokat kérdezett, persze butaságokat, hogy pl. A gyerekek lábát meg harapja-e a cápa itt a felüljárón? - ?????? Mí???? Elmagyaráztam, hogy messze a tenger, kevés a cápa, és hogy kicsi az esély, hogy találkoznak. Aztán jött a következő kérdés, ami nem tudom, mi volt, de mire válaszolhattam volna, már mesélt valami emléket, ami nem itt volt, nem így volt, és hogy jött ez ide, de a lényeg, hogy nem akalmas még az alapvető kérdezz-felelekre sem, mert valamiért úgy érzi, hogy neki mindig szerepelni, mindig beszélni, mindig kérdezni kell. És a válasz nem igazán érdekli.
A kertben ahol dolgoztunk ő is segített, lapátolt, gereblyézet, hordta a követ, lelkes volt, én sajnos nem dicsértem eleget, dolgoztam, de azért néha meg dicsértem, bár hát sejthetitek, a teljesítménye erőssen a nullára hajazott, de persze négy éves, nem is ezért vittem oda, és jól elvolt, meg volt a tudat, hogy segít, és keressük a csokira a pénzt.
A végén el is mentünk a boltba és előbb csokit választhatott, majd zacskós cukrot, és még egy kis üdítőt is. Vettünk mindenből kettőt, és ő vihette be és adhatta oda az öccsének, aki szépen megköszönte. Én el mondtam, hogy azt a sok csokit Julis pénzéből vettük, és Julis elmondta, hogy azért hoztunk neki is, mert nagyon szereti.
Szóval jó buli volt, igazi Apa-lánya buli.

Címlap: Megfojtotta gyermekét egy kanál vízben, mert az hangosan levegőt vett. Tíz év börtön, mert agyonverte a hülye kérdései miatt… :D