2023.03.08.
Bianka
Anélkül, hogy betegesen keresném a megoldást, azért
folyamatosan szem előtt van immáron több dolog. Az egyik, hogy szeretném, ha a
kapcsolatom Julissal zökkenőmentesebb lenne Julis miatt, mert nagyon fontos
nekem, hogy a gyermekeinknek egy olyan gyermekkort és olyan életet biztosítsak,
amiben boldogok, és sikeresek lehetnek. Ehhez kell az is, hogy é is
kiegyensúlyozott(abb) legyek, hogy többször tudjak „Jelen lenni”, „meghallgatni”,
amivel ugye a kapcsolatunk erősödik.
És a másik, hogy most már magam miatt is meg kell oldani ezt a dolgot,
lazítanom kell ezen a feszített tempón, mert hosszú távon ez nagyon nem lesz
jó.
Márpedig sajnos azt gondolom, hogy ez a magas vérnyomás nem csak azért volt,
mert a kórházi környezet ezt hozta ki belőlem, hanem az is, mert Julissal azért
nem zökkenőmentes a kapcsolatom és valljuk be, az, hogy öt perccel ébredés után
már a plafonon vagyok, nem segít a normális vérnyomáshoz. És egyrészt nem
akarom Őrá fogni ezt, hiszen Ő a gyerek, én meg a felnőtt, nekem kellene úgy
állnom a dolgokhoz, hogy jó legyen. Ahogy a kutyasuliban is mondták, a kutyákat
nem kell tanítani, ők tökéletesen tudnak kutyául. Nekünk kell megtanulni az ő
nyelvüket. A gyerekek is tökéletesen tudnak gyerekül viselkedni. Ha hagyjuk,
akkor szépen teszik a dolgukat. Nekünk kell megtanulni őket. Ennek ellenére
azért ott van bennem, hogy Julis azért ha nem is közvetlenül oka, de lelkes
közreműködője a feszültségemnek, de nem akarok neheztelni rá és nem akarom
hibáztatni sem.
Most próbálom azt megtartani, amit egyik nap összeszedtem,
és ki is emeltem, hogy hamarabb kell reagálnom a dolgokra. Nem szabad, hogy
addig húzzam a rászólásokat, amíg elpattan nálam a cérna. Ha még időben
reagálok, van esély arra, hogy megússzam nagyobb idegesség nélkül, ami nekem is
jobb és persze a gyerekeknek is.
Ettől függetlenül fontosnak tartom saját magam képzését.
Vekerdy tényleg sokat segít abban, hogy megértsem a gyerekek működését és ne
várjak el olyat, ami irreális.
Egyik nap egyébként mondtam Bernátnak, hogy mi ezt a
képzetlenséget nagyon megszívtuk. Abból indultunk ki, hogy mit tudnak, mit
mutatnak a gyerekek és inkább úgy voltunk vele, hogy majd ehhez alkalmazkodunk.
Ami részben jó is, mert ugye minden gyerek más. Viszont egyrészről minden
gyerek más, másrészről meg minden gyerek kb ugyanazon a rendszeren belül mozog,
ugyanaz motiválja, ugyanúgy fejlődik és így sok minden sablonizálható. Jó lett
volna tudni ezeket a sablonokat a gyerekek előtt. Sokmindent „elhittünk” nekik,
és kezükbe adtunk olyan dolgokat, amikre még alkalmatlanok – mármint arra, hogy
azt mindig jól megcsinálják. És itt van nálam az egyik anomália, hogy én ezt
nem tudom még elengedni. Ha kiadok egy feladatot, akkor azt várom, hogy azt jól
csinálja. De egy három, meg egy négy éves gyerektől nem várhatom ezt el, mert
ezek a gyerekek még mindent elhülyéskednek, mindennel játszanak, szóval nem
várható el, hogy egy kézmosásból, vagy egy kulacsfeltöltésből nem lesz
pacsálás, ha nem vagyunk a sarkukban. És ezt mondtam Bernátnak, hogy ha ez
engem ennyire zavar, hogy egy kéz-, és szájmosás 3 percig tart, majd úgy jön
ki, hogy még maszatos a szája, akkor nincs mit tenni, mennem kell velük és vagy
segíteni, vagy instruálni őket. Vagy… a harmadik, elengedni a picsába az
egészet és hagyni, hogy pacsáljanak – bár ez a mostani környezettudatos
rendszerrel nem igazán kompatibilis, és bármennyire sokat tehet is hozzá a
tapasztalatszerzésükhöz, vérzik a szívem, ahogy hallgatom, hogy megy le a
lefolyón a rengeteg ivóvíz, miközben Afrikában meg szomjan halnak emberek, de
legalábbis limitálva van egy ember napi ivóvíz használata. Szóval alapvetően
nem, nincs pacsálás, arra ott a fürdésidő, meg a strand, meg majd nyáron kint a
kertben… De nem kézmosásnál, amit el lehet intézni fél perc alatt is.
Az elmúlt két napban, így, hogy kicsit megijesztettek a
vérnyomással, azért igyekeztem nem felvenni dolgokat, és kicsit határozottabban
indítani. Pl az esti pizsibe öltözés, amivel elvileg semmi gond nincs, mert
mindenki tudja a dolgát, időnként elég zavaró nyávogásba tud átmenni, mert niiiincs
pizsamááám… nem tudom kivenniiii… keeeell pelenkaaaa… nem kell nadráááág…..
kell zokni…. nem kell zokni…. fázooook…. melegem vaaaan…. nem tudom felvenniii…..
És ezek végtelen ismételgetése elég zavaró egy idő után, amit az elején
megpróbálok kedvesen intézni, de aztán ahogy fogy a türelmem, mindketten egyre
rosszabbul jövünk ki a helyzetből.
Szóval tegnap este megkértem Julist, hogy öltözzön fel, majd pakoljon össze…
Erre nyávogott valamit, mire közelebb hajoltam hozzá, és normális, de
ellentmondást nem tűrő hangnemben elmondtam neki, hogy nincs vita, ez a
feladat. Gond nélkül megcsinálta és tegnap este minden gond nélkül aludtak el.
Ma meg jött Karika mama, és miután megreggelizett a banda, kocsiba
ültünk, mert kellett pár cucc a konyhába, és kapta laborbeutalókat, amikért el
akartam menni. Alig, hogy kikanyarodtunk az utcából, Julis rákezdett, hogy nem
fér el a lába, meg minden baja volt. (Elfért a lába). Szóval ott a kocsiút
közepén nyomtam egy satuféket, hátrafordultam, és elmondtam neki, hogy aki
velem akar jönni, az nem nyávog és szót fogad. Aki ezt nem így csinálja, itthon
marad. Szóval eldöntheti, hogy akar-e még nyávogni, hogy nem fér el a lába,
mert akkor itt a következő utcán visszakanyarodok, kiteszem Karika mamát és Őt
is, mert ez a hülyeség nekem nem kell… Vagy pedig megoldja, hogy elférjen a
lába valahogy, befejezi a nyávogást és akkor megyünk tovább… Döntsön. Hát
megoldotta. Egész délelőtt nem volt gond velük.
Kifejezetten örültem, hogy nem lettem ideges, és így a délelőtt mindenki
számára kellemesebben telt.
Ma kaptam jó kis témafelvetéseket :)
Nem mindent írok, de az egyik kis részletre reagálok.
Több alkalommal, több társaságban felmerült már az alkohol kérdése, többször
volt már, hogy tényleg jó szándékból mondták, hogy figyi, dobjál be egy felest,
lazulj rá…
Lehet, hogy segítene és korábban már párszor írtunk is ilyet, hogy amikor
Bernát látta, hogy már irreálisan nagy a feszkó, akkor kevert nekem egy
Gin-tonicot.
Nekem eddig egyetlen alkalommal volt, hogy jól felcsesztem magam, majd kivettem
magam a szituból, kikaptam a vörösbort a hűtőből, meg ugyanazzal a lendülettel
a boros poharat és már töltöttem is tele. És akkor nem figyeltem, meddig illik
tölteni.
De! Számomra soha nem volt és most sem megoldás az alkohol. Tutira segítene,
lehet, hogy kicsit „leszarósabb” lennék, de az az igazság, hogy tartok kicsit
attól, hogy ebből rendszer lenne. Nem attól félek, hogy alkoholista lennék
azonnal, de szerintem az az alkoholizmus előszobája, ha úgy kezdek tekinteni az
alkoholra, mint megoldásra.
Volt az ismeretségemben alkoholista, neki mindig mindenre az alkohol volt a
megoldás. Fáj a gyomrod? Sör! AZ majd megbüfögtet! Fertőtleníteni kell? Rum,
vagy pálinka! Az a legjobb! Bármi testi, lelki gond volt, mindig tudta, melyik
pia segít és nekem ez akkor borzasztóan negatív volt. És kicsit azt érzem, hogy
ha most elkezdeném ezt a vonalat, hogy kivagyok a gyerektől? Bedobok egy
páleszt!, akkor mi lesz a következő?
És itt szögezem le, mindenki úgy csinálja, ahogy neki jó. És összességében nem
tartom rossz ötletnek a pálinkától való lelazulást, csak én nem akarok élni
ezzel. :)
És a másik, amire reagálni szeretnék, mert ma felmerült egy
pár soros beszélgetés kapcsán, és én is sokszor agyalgatok ezen.
„Amúgy azon nem gondolkodtál még el, hogy miért kaphattad a sorstól, Istentől
pont őt, és pont ezeket a gondokat? Lehet hogy ez is egy nagy tanítás.”
Azt gondolom, semmi sincs véletlenül. Egyik kedvenc mondatom: Minden, ami Veled
történik, előbb Isten elé kerül. Szóval még csak nem is a sors, vagy a
véletlenek egybeesése ez, hanem egy pontos terv része. És igen, azt gondolom, ez
igenis szándékos volt, mert mennyi „kitolás” nem jön véletlenül. Szándékosan írtam
kitolást… Most még annak érzem, most még egy nagy teher, egy nagy kereszt, egy hatalmas
feladat, de van oka, ez biztos. Juliska egy tükör nekem, ami rávilágít bizonyos
dolgokra.
A kapcsolódó nevelés egyik kulcsfontosságú eleme az, hogy amikor valaki engem
hallgat meg, akkor én adhatom ki kontrollálatlanul a dolgokat és ahogy ez a
folyamat megy és jó esetben panaszkodom, és csak kiakadok, meg sírok, azzal
bevillannak képek, helyzetek, szituációk, amikor velem történt hasonló eset. És
akkor ott van egy olyan pont, amivel nekem dolgoznom kell.
Az, hogy azt várom pl a gyerekektől, hogy precízen, pontosan hajtsanak végre
egy feladatot, az is van valamiért.
Én szeretem a szabályokat, mert azok biztonságot adnak.
Szeretem a szabályokat, mert ha jól vannak a szabályok meghatározva, és azt
pontosan végrehajtom, akkor jó eséllyel érem el a kívánt eredményt. Ezért
tetszett nekem nagyon a golfozás s az íjászat, mert ott pontosan megvoltak adva
az instrukciók, így áll a lábad, lábfejed, izmaid, így fordítod, ott húzod, úgy
engeded, és akkor a labda csodaszépen messze repül, és a nyílvessző is jó helyre
megy.
A munkahelyeken is azt tapasztaltam, hogy ha szabályok szerint dolgozom, akkor
jó az eredmény, ha nem, akkor nem.
Az életben is szeretem a szabályokat. A közlekedésben is, az állatkertben is, a
főzésben is. És a hétköznapi életben is dühít, ha valaki nem szabálykövető
Nyilván ez nekem valahonnan mélyebbről gyökerezik, a napokban pont erről
beszéltünk Anyával, hogy vajon hány olyan szituáció lehetett, amiben Ő nem
akart engem beszorítani, vagy rákényszeríteni bizonyos szabályokra, de nekem
ezek mégis valamiért így jöttek le és megmaradtak, és apáról meg ne is
beszéljünk, aki hajlamos volt türelmetlennek lenni, ha elsőre nem ment valami
jól, így okom volt megtanulni azt, hogy ha jót akarok magamnak, alkalmazkodom a
szabályokhoz.
Olyan nagyon mélyen még nem tudtam ebbe belemenni, de kétségkívül Juliska olyan
húrjaimat pengeti, amik különösen kellemetlenül érintenek. A hétköznapi életben
simán elkerülök egy ilyen embert. Nem bírom a műsort, a színházat, a felesleges
köröket, a hazudozást, a hisztit, a kényeskedést. A hétköznapi életben ha egy
ilyen emberrel találkozom, az tuti nem lesz a barátom, mert az esélyét sem adom
meg, hogy a közelemben legyen. És erre mit teszek? Nemhogy a barátommá,
egyenesen a gyerekemmé fogadom… Nem véletlenül kaptam Őt. Feladatokra mutat rá,
amiket magammal kell rendeznem.
Az, hogy Neki mi is esélyt adunk, az sem elhanyagolható. Ő egy nagyon cuki,
kedves kiscsaj, de rém idegesítő egy idő után és sok embernek meggyűlne a baja
Vele. Nem véletlenül féltek Lilláék, hogy Julis miatt visszaadják majd őket. Mi
nem adjuk vissza, ez a mi családunk, Ő a mi lányunk és Jancsi a mi fiunk!
Szóval igen, gondolkodtam már ezen a témán is, és megállapítottam, hogy
Istennek érdekes humora van :D