2023.03.18.

Bianka

A mai napunk szerintem rendben volt.

Bernáthoz vendég érkezett, kocsit szereltek. Nem bántam, már régóta várta ezt, még a gyerekek előtt kezdték a szerelést, aztán valahogy mindig volt fontosabb dolog, de az az igazság, hogy azért túl sokáig sem lehet húzni a szerelést, nem jó, hogy minden szanaszét van.
Így a fiúk szereltek, én a gyerekeket megreggeliztettem, és kipateroltam őket az udvarra ebben a csodaszép időben, és azzal neki is álltam ebédet készíteni, ami utólag nézve elég vadasra sikerült, mert csirke alkatrészekből és fácánmellből készítettem levest, a másodikhoz meg őzpörköltet olvasztottam ki.

A kölkök ma sokat voltak kint, délután 3 körül ébredtek is, és megint kihajtottam őket az udvarra, mindenki jól elvolt, én meg tudtam egy kicsit pihenni is.

Délután volt egy mini összezörrenésünk Julissal, mert Bernát kért volna kávét, én meg azt találtam ki, hogy elviteles műanyag pohárban készítettem el és azt gondoltam, kézenfekvő feladat lesz valamelyik gyereknek, hogy elvigye a kávét apának. Még gondolkodtam is, hogy melyiknek szóljak, tudtam, hogy Jancsi azonnal ugrana, de azt is tudtam, hogy Julisnak nagyobb szüksége lenne arra, hogy hasznosnak érezze magát. Kinéztem az ajtón, a gyerekek ott ültek egy egy farönkön, nézték a fiúkat, ahogy szerelnek,, szóltam Julisnak… semmi reakció… Szóltam még egyszer, akkor már Jancsi mondta neki, hogy anyuci szólt… még mindig ott ült. Már Bernát is mondta neki, hogy már másodjára szóltam, jelezzen már valamit, hát nem hallja? Addigra Jancsi már oda is szaladt, na, mondom, akkor övé a feladat. Odaadtam Neki a poharat és megkértem, hogy vigye oda apának. Még délután kellős közepén jártunk, Julis azonnal orientálódott befelé, hogy Ő már nem akar kint lenni, meg aztán szomjas is volt, meg mindent kitalált, amire nyávogni lehetett, mire aztán kibújt a szög a zsákból, hogy Ő is akart apának vinni… Hát… mondom, mégis ott ücsörögtél, mikor szóltam, a füled botját nem mozdítottad… De Ő akarta,… mondom, oké, majd következőleg fürgébb leszel… de Ő most akarja… hát, mondom, ezt az alkalmat buktad.
Nem igazán bánom, mert egyébként is jellemző rá, hogy szólunk és olyan kis kényelmesen áll neki mindennek, néha konkrétan az is felmerül bennem, hogy egyáltalán hallotta-e, amit mondtunk… De valójában az van, hogy sokszor szarik arra, amit mondunk, különösképp ha úgy gondolja, nem lesz semmilyen következménye a süketségének. Szóval nem bánom, hogy kicsit kellemetlenül jött ki ebből a helyzetből. És persze, ha nagyon nagyon akartam volna, ki tudtam volna találni valamit, hogy neki is mégiscsak legyen feladata, de nem feltétlen akarom mindig minden áron megoldani ezeket, mert akkor az marad a tapasztalat, hogy mindegy, hogy mit hogy csinál, a jót akkor is megkapja.

Késő délután bejöttek, szerintem kivette az energiájukat rendesen a friss levegő. Addigra kisült egy kis túrós pogácsa is, ami miatt igazán jó háziasszonynak éreztem magam :)
A vacsi levest Julis magára borította… majd átöltözött és bejelentette, hogy fázik és menni akar aludni. Nem tudom, mi ez a szar, amiben benne vagyunk, de rohadt makacs, és baromi nehezen keveredünk ki belőle. És nincsenek nagy tünetek, azon kívül, hogy én például még midig csúnyán köhögök, de ez nem annyira normális, hogy a gyerek magától menni akar aludni, meg alig esznek…
Jancsi már kb kezd jól lenni, és csak remélni tudom, hogy nem ragályos ez a szarság, mert akkor fogunk még ping-pongozni egy ideig, mire véglegesen mindenki kigyógyul. Pedig vitaminozunk, teázunk, szedjük a Béres cseppet, C és D vitamint, isszuk a gyümölcs smoothie-kat, szedjük a gyógyszereket, és úgy tűnik, nem elég.

Mivel most ilyen rövidet írtam, van két dolog, amit most megírok.

Az egyik, hogy egyrészről már egész szépen alakul ez a család hangulat, a gyerekek már 99%-ban anyának és apának szólítanak minket. Néha becsúszik egy-egy Bernát, vagy Bianka, de olyankor én például visszakérdezek, hogy Apa, és akkor javítanak, hogy igen, apa, vagy apuci. És most már én is egyre jobban érzem anyának magam, bár furcsa, hogy elmentünk most legutóbb orvoshoz és kicsit azt éreztem, hogy hoztam két gyereket orvoshoz, nem pedig azt, hogy hoztam a gyerekeimet orvoshoz, miközben tudom, hogy más szemében mi így vagyunk család és más szemében szerintem semmi extra nincs. Állítólag örökbefogadó szülők felismerik, ha másik örökbefogadós családdal találkoznak, én ebben annyira naiv vagyok, hogy szerintem kb akkor ismerném fel a dolgot, ha konkrétan látnám, hogy a tejfölszőke anyukának és apukának sötétbőrű fekete cigány gyereke lenne, akkor talán gyanakodnék, de egyébként nem. Mi szerintem nem vagyunk annyira fehérek, a gyerekeink meg nem annyira feketék, hogy ez annyira szembetűnő lenne, ha meg az ember egyedül van, akkor ki honnan tudhatná, hogy az ember párja ki, és milyen genetikát adott a gyerekeknek? Szóval ebből nem nagyon lehet kiindulni. De a lényeg, hogy érzelmileg még én magamat úgy érzem, hogy kilógok a sorból, másnak érzem magam, mint azok az anyák, akik a vérszerinti gyerekeikkel vannak.

És hasonló dolog ütközik vissza facebookos csoportokban is. Van pl gyerekneveléses csoport, aminek a posztjait gyakran látom, néha a téma is olyan, hogy szívesen szólnék hozzá, de sokszor nem teszem, mert valahogy azt érzem, hogy nekem hogy lenne jogom hozzászólni ehhez, mikor itt is kilógok a sorból. Csak 6 hónapja vagyunk együtt, csak hat hónapja vagyok anya, és nincs jogom olyanban osztani az észt, amit más már évek óta csinál. És akkor itt van az anomália, hogy vannak akik bár 3-4 éve művelik az anyaságot, és ezzel együtt vannak dolgok, amit 3-4 éve kitartóan szépen rontanak elfelé, és most, mikor beérnek a dolgok, mire a gyerek kezd egyre nagyobb öntudatra ébredni, dackorszak, meg minden… most már sokszor úgy érzik, késő. És valóban baromi nehéz lehet így. Ebből a szempontból nekünk könnyebb helyzetünk volt, mert a mi feladatunk volt Bernáttal felállítani egy olyan rendszert, ami tartható, és a gyerekek ebbe kezdtek beleszokni. És lehet, hogy az elején ez nehéz volt mindenkinek, de mostanra látszódik, hogy vannak, amik visszaköszönnek, hogy jó irányt vettünk fel. De ezeket meg nem nagyon merem mondani a csoportban, mert azt érzem, totál más helyzetből indultunk és nekünk ebből a szempontból könnyebb volt a nulláról gyorsan építkezni, mint többéves hibákat korrigálni.

A másik téma, amit érinteni akartam már, hogy anno, amikor Bernáttal összejöttünk, kb fél év alatt úgy hozta az élet, hogy összeköltöztünk. Pontosabban Bernát költözött hozzánk. Nekem Őelőtte egy elég aktív netes életem volt, a csúcskorszakomban a gépem jelentette konkrétan az életemet, a szabadidőmet, a barátaimat, a kapcsolataimat. A gépem egy nagyon személyes dolog volt az életemben, aminek minden része úgy volt beállítva, hogy engem a lehető legjobban kiszolgáljon. Ehhez senki nem nyúlhatott. És akkor jött Bernát. Igaz, az Ő érkezésével a netes életem kb szinte megszűnt, nem is értem, miért :D De ettől függetlenül a gépem, a szobám az én kis birodalmam volt, amiben különösen szerettem, hogy csak az enyém, és ha az ajtót becsukom, akkor az az én birodalmam, ahová be tudok engedni embereket, ha akarok. Bernát addigra már egy-egy napokat rendszeresen aludt nálunk, de mindig hazamentünk a saját kis szobánkba végül.
És akkor az élet úgy hozta, hogy egyik délután Bernát több cuccal jött és mondta, hogy maradna… És ha itt nem maradhat, megy albérletbe… Én meg nyilván nem mondtam, hogy menjen, viszont azt az első napot nem semmi volt átélni. Nagyon szerettem már akkor Bernátot, de egy betolakodónak éreztem, és kifejezetten kellemetlen érzés volt, hogy hozzányúl a gépemhez, hogy az ágyamban alszik, nem csak egy éjszakát, hanem ez már így marad! És akkor eső nap, nekem nem kis ideig kellett mantráznom, hogy nyugi, nincs semmi baj, Ő a párom, szeretem, és semmi gond nincs abból,  hogy ezeket megteszi. Csak tudomásul kell vennem, hogy a szobám, már a mi szobánk, az ágyam már a mi ágyunk, a gépem már a mi gépünk… És aztán minden rendeződött.

Bernát egyik nap kérdezte, hogy nincs ez az érzésem a gyerekekkel kapcsolatban?

És el kellett gondolkodnom, mert ez már egy más helyzet, de ha jól megnézem a dolgokat, akkor de, van, vagy legalábbis volt ilyen érzésem. Volt egy jó kiforrott életünk, ami hiányos volt a gyerekek nélkül, de akkor is egy tök jó rendszer volt, amit én nagyon szerettem, és jött ez a két troll, és mindenhol ott vannak. A konyhában a műanyag poharak tányérok, kulacsok, előszobában a kis kabátok, kis cipők, fürdőben a gyerek sampon, meg gyerek cuccok, szobában a játékok, meg konkrétan minden, a ruháik, az ágyaik, minden… Bárhova nézek, mindenhol ott vannak, és nincs egy olyan szoba, vagy sarok, vagy bármi, ami csak az enyém, ami csak felnőttes, amit nem sző tele a gyerekcucc. És épp ma indítványoztam, hogy szeretnék egy szép színű törölköző szettet, ami CSAK AZ ENYÉM, mert akármikor megyek tusolni, aztán teszem a törölközőmet bárhova, az tuti nem lesz ott következőre, és tutira valamelyik gyerek beletörölközik és beleköhög,beletüsszent, beletörli a taknyát és szeretem őket, de köszi, a gyerektakony, meg egyebek nem kellenek az arcomra a következő fürdésem után. Szóval folyamatosan szerzem vissza a dolgaimat, amiből fontosnak tartom, hogy legyen nekem is, abból szerzek magamnak. Nem mantrázom, hogy ez már nem az én szobám, hanem a mi szobánk… De igyekszem szépen visszaszerezni a dolgaimat, amik fontosak nekem.