2023.03.19.

Bianka

A hét(vége) kérdése:

Olyankor mi van, mikor egyikünk sem tud a gyermeki világra hangolódni?

Azt hiszem, ez a 6 hónap volt az, amikor beleadtunk apait-anyait, küzdöttünk, mint malac a jégen, hogy megalapozzuk, elindítsuk négyünk közös életét. Megszenvedtük mindannyian az összeszokás első időszakát, a gyerekek vadiúj környezetet, házat, ágyat, játékokat, új várost, új családot, új anyát, apát, új állatokat, új illatokat, új rendszert kaptak, elveszítettek mindent, amit addig a sajátjuknak gondoltak, testvéreket, apát, anyát, otthont.
Mi megkaptuk azt, amire azt mondtuk, enélkül nem teljes az élet, elmondhatjuk, hogy négytagú család vagyunk, anya és apa lettünk, és 6 hónappal ezelőtt a vállunkra tevődött ez a nehéz, de mégis édes teher, hogy ez a két pénznyelő automata beférkőzött az életünkbe és borított szinte mindent. Mi gyerekeket kaptunk, az anyaságot és az apaságot kaptuk velük és általuk, és közben mint egy nagy hurrikán, ez az egész felforgatta az életünket, a gyerekek beférkőztek mindenhova, ahova csak lehet.

Mindent megtettünk és megteszünk azért, hogy a lehető legjobb anyjuk, apjuk legyünk, és bennünket Bernáttal ez az új, hatalmas projekt olyan egységgé formált, amire eddig soha nem volt példa. Elképesztő, ahogy mi egy emberként neveljük a gyerekeket, hogy teljes egyetértésben mondunk nekik valamire igent, vagy nemet, és kiegészítjük egymást akkor is, amikor valamelyikünk gyengébb lábakon áll, fáradt, kimerült, akkor a másikuk ugrik és újult erővel tartja a frontot. És ez eddig kb mindig ment is, amikor meg mindketten beadtuk a törölközőt, jött egy dédi, vagy egy mama, aki helyt állt helyettünk.

Most azt érzem, sínen vagyunk, már van egy rendszerünk, beálltunk egy irányba, és haladunk a fő csapáson. Néha korrigálni kell, de alapvetően már nem kell akkora erőfeszítés, mint pár hónappal ezelőtt ahhoz, hogy a fő irányban maradjunk.

Így történt az, hogy ma mindketten elfogytunk.

Bernát napok óta megfeszített tempóban dolgozik úgy, hogy az egészsége még nem 100%, reggel elindul, valamikor hazaér hullafáradtan és akkor már nem nagyon tud átlényegülni és örömködni annak, hogy ma a gyerekek tobozt gyűjtöttek a kertben. Ilyenkor már csak pihen, fekszik és jobb is, ha nem szól a gyerekekhez, mert nincs is nagyon türelme hozzájuk, amit maximálisan meg is értek, mert felnőtt fejjel egyébként tényleg baromi idegesítő olyan kérdéseket komolyan venni, amiket a gyerek sem gondol komolyan és ha csak egy kicsit is érdekelné a dolog, akkor figyelne, ergo tudná a választ is. Na de mindegy. 

Én sem vagyok jól egészségileg még, és most a betegséggel úgy jött ki, hogy a gyerekek is itthon maradtak, és mivel betegek is voltunk, így még más segítségünk sem volt, nem is hívtunk senkit, de vinni sem szívesen vittem volna őket, szóval most 0/24-ben megnyertem őket, és na… ez már mostanra sok lett. És 6 hónappal ezelőtt, amikor Lilla ölében láttam Jancsit, ahogy önfeledten piszéznek és nevetgélnek, azt hittem, soha nem jön el az a pillanat, amikor majd velem piszézik önfeledten és engem hív anyának. És de, eljött a pillanat, már anyának hív és egy hálátlan dögnek érzem magam ilyekor, hogy most meg már idegesít, hogy napjában kétezerszer megy, hogy anyaaaaaa, anyaaaaa, anyaaaaaa.... Azt hiszem, erre mondják, hogy a csalánnal vernék a s*ggem, az se lenne jó.. 
De azért gondolom, érthető, mire gondolok. 

Rászoktam arra, hogy amikor Julis valami extra hülyeséget kérdez, pl: 
Apa hol van? - Dolgozni ment - Miért????? 
Akkor nem a választ mondom, és nem is visszakérdezek, mert ezek már lefutott körök... ezerszer megbeszéltük, tudja a választ is. Szóval erre azt szoktam mondani Julisnak, hogy Juliska... gondold át ezt a kérdést mégegyszer... 
És akkor rendszerint mondja is a választ. 

Annak igazán örülök, hogy a kiakadásaimra azt lehet mondani, hogy már a múlté, ha balhé is van, az már csak töredéke annak, ami korábban volt. Az elmúlt pár nap, amióta a vérnyomásom rosszalkodott a kórházban, kicsit észhez térített és tudatosan igyekszem figyelni arra, hogy ne legyek ideges, ezért ha érzem, hogy valamiből balhé lenne, még az elején leállítom az egészet és kivonom magam belőle. És képes vagyok kimodani, olyat, hogy menjél be egy kicsit játszani, mert most nincs türelmem ezekhez a kérdésekhez. És ha szakembert kérdezénk erről, nem hiszem, hogy azt mondaná, hogy eeeeez igen! Bravo! Így kell ezt csinálni!, de mégis azt érzem, hogy célravezetőbb, mint az, hogy csak mondja, mondja, én meg egyre jobban csak idegelem magam és a végén robbanok. Ettől függetlenül nem jó, hogy nem vagyok számukra elérhető, kicsit azt érzem, hogy cserben hagyom őket és ez a momentum biztosan nem az, amikor épül a kapcsolatunk.

Ma nagyon távol éreztem magam tőlük, nem volt türelmem a kis dolgaikhoz, egyáltalán nem tudtam azonosulni azzal, ami nekik fontos. Konkrétan szerintem kb mindent elkövettem, amit egy „toxic mother” (mérgező anya) tehet, tiktokon vannak ilyen gyűjtemények, hogy milyenek ezek a mérgező anyák, na én ma szerintem sokszor voltam ilyen, de ha nem is mérgeztem, elérhető biztos nem voltam. És nem vagyok erre büszke.

A dolog másik lába, hogy ma több olyan dolog is történt, ami egy kis magambanézésre sarkallt, ami arra késztetett, hogy visszatekintsek és egy kis önvizsgálatot tartsak, és arra jutottam, hogy sürgősen kezdenem kell valamit magammal, mert komoly akadályaim vannak Julis felé, ami természetesen önmagamban keresendő. És ma az egyik barátnőmtől kaptam egy írást, ami kifejezetten triggerelt és bár Ő segítő szándékkal küldte, hogy hátha ez segíthet nekünk Julissal a kapcsolatépítésben,, hatalmas ellenállást éreztem, és bár az érzés nem volt jó, de arra mindenképp alkalmas volt, hogy rávilágított valamire, ami kiinduló pont lehet, ha segítséget kérek.
A nap vége felé ez az érzéskavalkád is közrejátszhatott a távolságtartásomban, de azt éreztem, még egy légtérben is nehéz velük lennem. Jó lett volna kicsit elvonulni, kicsit egyedül lenni... Megváltás volt, mikor Julis kijelentette, hogy szeretne aludni, és a mese után jó éjszakát kívántunk.

Jó volt a lelkemnek, hogy megnéztünk utána Bernáttal egy filmet, és most, hogy mindenki alszik, van lehetőségem kicsit elmélkedni, ami engem mindig előre visz. Szóval a mai szájmenést be is rekesztem, Bernátnak küldjétek a szeretetet, meg a Rá gondolást, mert nagyon szenved, nincs jól a gyomra, hasa… nagyon sajnálom szegényt.

És mst, mire ezt leírtam, Jancsi ébredt sírva, hogy ő már nem akar tovább aludni. Hát, mondom, az bajos lesz, mert még nagyon éjszaka van…. Odavettem magamhoz kicsit és megnyugattam, jó érzés volt, hogy rám simult és éreztem, ahogy megnyugszik és elkezdenek a tagjai elernyedni. Végül megbeszéltük, hogy alszunk még mindketten egy kicsit és reggel találkozunk :)
A nap végére mégiscsak elérhető lettem… :)